Komáromi Klapka György Múzeum

Amikor elérte a front Komáromot…

2023. március 27. - Komáromi Klapka György Múzeum

A Budapest felmentésére megindult „Konrad” hadműveletek sikertelenségét követően 1945. elején a front megakadt. A német Dél Hadseregcsoport parancsnoksága újabb ellentámadásokkal próbálta a szovjet előretörést megállítani, majd a Duna vonaláig előrenyomulni. 1945. február 17-én megindították a „Déli szél” (Südwind) hadműveletet Komárom irányából a Duna bal partján, hogy a Garam menti hídfőket visszafoglalják. A hadművelet elérte célját, azonban ezt nagy veszteségek árán lehetett elérni. A „Südwind” hadművelet volt a Waffen SS utolsó, tervek szerint végrehajtott, győztes hadművelete. Ezt követően a német vezetés a Dunántúlon kísérelt meg hasonló áttörést. A „Tavaszi ébredés” (Frühlingserwachen) hadműveletet március 6-án indították meg a Balaton irányából, ahol tekintélyes páncélos erőket sikerült összpontosítani. A hadművelet orosz elnevezése a „Balatoni védekező hadművelet” volt. A támadásból azonban rövid idő alatt védekezésbe kényszerültek a németek és ennek köszönhetően a szovjetek megindították az ellentámadást. A 2. és 3. Ukrán Front főerői 1945. március 16-án indították meg a bécsi és pozsonyi hadászati támadó hadműveletet.

becsi_offenziva2.jpgA bécsi és pozsonyi hadászati támadó hadművelet

A 2. Ukrán Front 46. hadserege nyomult előre a Duna déli partján. A német hadseregcsoport vezetése március 18-án utasítást adott a 8. hadseregnek, hogy vegye át a komáromi hídfő védelmét. Még az éjszaka folyamán idevezényelték a „Feldherrnhalle” páncéloshadosztályt. Otto Wöhler tábornok a komáromi hídfő parancsnokává Günther Pape tábornokot nevezte ki, akinek a feladata az olajfinomítók és a hídfő megvédése lett minden áron. A szovjetek településről településre közeledtek, közben a légibombázások folyamatosak voltak. Mocsa és Nagyigmánd térségében napokig tartó véres küzdelem folyt, majd március 27-re Komáromot és Szőnyt körülzárták a szovjetek.

Szőny dél-délkeleti határában magyar légvédelmi egységek foglaltak állást, ekkor már főként szárazföldi célpontok ellen. A szőnyi grófi család tagja, Montecuccoli Alfréd zászlós a 203. honvéd légvédelmi tüzér pótosztály kötelékében, Döglőd-pusztán szolgált ütegparancsnokként. Március 27-én a front már tarthatatlanná vált, ezért a tisztek hazaküldték a legénységet. Montecuccoli és néhány önkéntes a helyszínen maradt. Egy szemtanú így emlékezik vissza az eseményekre: „Nem sokkal ezután odaértek az oroszok. Felzavarták őket a (boldogasszony-pusztai) pincéből, és felsorakoztatták őket. Sorban kifosztották mindegyiket. A fosztogatás hosszan tartott, többször vissza-visszamentek egy-egy emberhez, így Montecuccolihoz is visszament egy katona. Különösebb ok nélkül kiállította a sorból, hátraléptette néhány lépést, és a géppisztollyal belelőtt egy sorozatot. Ott azonnal holtan esett össze a gróf.

montecuccoli_alfred.jpgMontecuccoli Alfréd

Egy másik szemtanú így számolt be: „A szőnyi harcok idején március 27-én Rendes Istvánnal, Kemény Armanddal és Író Lászlóval együtt kimentünk Döglődre, hogy az ottani harcok folyamán elhalt gr. Montecuccoli Alfréd holttestét behozzuk. Az egyik napon eredménytelenül kerestük, akkor ismét a másik napon kimentünk a fent nevezetekkel együtt. Ekkor találtuk meg munkaadónk fiának holttestét. Nevezettet évek óta személyesen ismerem és minden kétséget kizáróan megállapítottuk, hogy a tetem gr. Montecuccoli Alfréd holtteste. A holttestet kocsira tettük és behoztuk, a szőnyi r. kat. temetőbe temettük el f. évi március 30-án, a temetésen magam is részt vettem. Halálát a harc közben elszenvedett halálos sérülés okozta, felső testét hét géppisztolylövés érte, erről magam is meggyőződtem.

20230206_142437.jpgMontecuccoli Alfréd sírja a szőnyi katolikus temetőben

Hans Kreysing tábornok, a 8. hadsereg parancsnoka már március 25-én jelentette, hogy a komáromi hídfőt lehetetlenség tartani, majd 27-én újabb jelentést tett arról, hogy a várost körülzárták a szovjet csapatok. A szovjet 420. műszaki zászlóalj átjárót tudott nyitni a német aknamezőn, ennek következtében 28-án hajnalban megkezdődött a szovjet 52. és 223. lövészhadosztályok támadása Komárom ellen. A német „Feldherrnhalle” páncéloshadosztály Komárom szélén védelmi állásokat foglalt. Napközben érkeztek felmentésre a német 711. gyaloghadosztály Jagdpanzer 38(t) vadászpáncélosaival. A szovjetek szintén kaptak további gyalogsági és tüzérségi támogatást.

igmandi_ut_hetzer.jpgKilőtt Jagdpanzer 38(t), ismertebb nevén „Hetzer” vadászpáncélos a Mussolini (mai Igmándi) úton, háttérben az Igmándi keserűvíz palackozó üzeme (későbbi nyomda)

igmandi_ut_1945-2.jpgAz utcai harcok törmeléke szintén a mai Igmándi úton

A Szőnyt védő magyar 23. gyaloghadosztály vonalait a szovjeteknek a délután során sikerült áttörniük, aminek köszönhetően a védőknek heves utcai harcok közben vissza kellett vonulniuk a Duna északi oldalára. A visszavonuló német csapatok felrobbantották a hidakat, hogy lassítsák a szovjet előretörést. A hidak felrobbantása rengeteg emberi áldozatot követelt a támadók és a visszavonulók részéről egyaránt.

felrobbantott_vasuti_hid_1945.jpgA felrobbantott komáromi vasúti híd

A Komáromi Klapka György Múzeum által 2014-ben kiadott Komárom és településrészeinek egyesülése: Szőny és Koppánmonostor története, Kezdetektől 1977-ig című kiadványban sok érdekes életút közt szerepel Huszár Magdolna története is. Ő 1946-ban férjhez ment Pápay Elemér utász főhadnagyhoz, aki a második világháború alatt a Monostori Erődben teljesített szolgálatot. A család elmondása szerint, Pápay Elemér volt az, aki felrobbantotta az Erzsébet hidat. A háború után háborús bűncselekménynek minősítették tettét, ezért a Katonai Politikai Osztály letartóztatta és hosszú ideig fogva tartották.

A 252. lövészhadosztály két tisztje, A. I. Pesztyerev hadnagy és I. M. Buszargin hadnagy Komárom elfoglalásáért később megkapta a Szovjetunió Hőse kitüntető címet.

Ábrahám Tamás

Ejtőernyős a szőnyi grófi családban

1918. március 23-án, vitéz Boksay Antal főhadnagy első magyarként hajtott végre ejtőernyős ugrást Olaszországban, a dél-tiroli Pergine repülőtere felett. Ennek emlékére március 23-án tartják a magyar ejtőernyősök napját.

kep1_30.jpg

Az első magyar kísérleti ejtőernyős alakulat 1938. szeptember 12-én alakult meg Szombathelyen, melynek parancsnoka vitéz Bertalan Árpád százados (később őrnagy) lett. A saját tapasztalatokra építő alakulat előbb század-, zászlóalj-, majd a háború végén ezredméretben működött. 1939-től Pápán állomásoztak a légierő kötelékében. Az alakulat propagandisztikus jelleggel vett részt 1940-ben Észak-Erdély visszacsatolásában.  A magyar katonai ejtőernyősök 1941. április 12-én estek át a tűzkeresztségen, amikor a délvidéki támadó hadművelet keretében egy körülbelül 100 fős harccsoporterőben vetették be őket. Az ejtőernyősök feladata a Ferenc-csatorna hídjának elfoglalása volt Szenttamásnál.

A bevetésben részt vett Sacelláry György zászlós, gróf Gyürky Aladár feleségének, Bárczy Juditnak első házasságából született fia is. Sacelláry 1940-ben került Pápára a szerveződő ejtőernyős alakulathoz, ott volt a harmadik század újoncainak kiképzése alatt ugrószolgálatra jelentkező új tisztek között.

kep2_27.jpgSacelláry György zászlós

A négy repülőgépből álló kötelék azonban nem tudott felszállni, mert a nagy esőzések miatt felázott a pápai repülőtér, ezért a felszállást Veszprémből kellett megindítani. 1941. április 12-én az elsőként felszálló parancsnoki repülőgép, jobb szárnyával a föld felé átbillenve zuhanni kezdett, majd Jutaspusztán becsapódott. A vezérgépet Kelemen Károly százados vezette, másodpilótája és megfigyelője Bene László főhadnagy volt. A gép parancsnoka Bertalan Árpád őrnagy volt, beosztott tisztjei Majthényi és Sacelláry, ezen kívül 26 fő legénység. Ezekre a pillanatokra így emlékezik vissza a fedélzeten lévő Szokolay Tamás főhadnagy:

„A zuhanás pillanatában önkéntelenül körbepillantottam a gépben. Minden ember a helyén ült Bertalan az ajtó kinyitásával foglalatoskodott. Majthényi, aki közvetlenül előttem állt, kinyitotta a jobboldali ajtót és ugrani akart. (…) Visszarántottam, erősen megkapaszkodtam a szemben lévő merevítőben és már a földön is voltunk. A gép, erősen jobbra dűlt helyzetéből visszatért megközelítőleg vízszintes helyzetbe, de még így is, jobb szárnyával ért először földet. Majthényi kilépett a félig nyitott ajtón. Ebben a pillanatban hallottam a kiáltást: „Ég a gép!” A következő másodpercben Sacelláry zászlós és egy ejtőernyős katona kiléptek a gépből. Ekkor egy tűzcsóva vágott végig a gépen, melyet szerencsére nem szembe, hanem csak félbalról kaptam és így a repülősapka megvédte arcomat és csak kisebb sérüléseket okozott. Ekkor én is – kissé szédelegve, de – kiugrottam az égő gépből. Utánam ezen az ajtón nem jött már ki senki sem; ezt biztosan tudom, mert hátrálva távoztam a géptől, ahogy a hőség fokozódott.”

kep3_26.jpgA kiégett vezérgép roncsai

kep4_22.jpgAz ejtőernyősök által 1940-től használt Savoia-Marchetti SM-75 szállító repülőgépek Pápán

A gépen lévő 31 főből mindösszesen 8 fő jutott ki élve, köztük Sacelláry György zászlós. A halottak között volt vitéz Bertalan Árpád őrnagy is. Az alakulat a baleset után sikeresen végrehajtotta a feladatot. 1941. május 17-én vette fel a Magyar Királyi vitéz Bertalan Árpád 1. Honvéd Ejtőernyős Zászlóalj nevet az alakulat. (Ma Szolnokon a Magyar Honvédség vitéz Bertalan Árpád 1. Különleges Műveleti Dandár viseli a nevét.)

kep5_22.jpgA magyar katonai ejtőernyőzés megalapítója, vitéz Bertalan Árpád őrnagy

Ezt követően az ejtőernyősöknek támogató szerepük volt, a keleti hadszintéren többen megfordultak. Sacelláry György szintén eltöltött három hónapot a keleti fronton tapasztalatszerzés céljából. 1944-ben az ejtőernyősök a magyarországi harcokban tűzoltóalakulatként, könnyűgyalogosként vettek részt. Az alakulat tagjai sokrétű kiképzésüknek köszönhetően kiemelkedő teljesítményt nyújtottak a harctéren.

Sacelláry az I. ejtőernyős zászlóalj kötelékében a Kárpátokban teljesített frontszolgálatot. A háború végén megsebesült, lába elüszkösödött és német kórházba került. A háború után kalandos események után az USA-ban kötött ki és ott élt családjával 1993-ban bekövetkezett haláláig. Életéről részletesebben a 2013-ban a Komáromi Klapka György Múzeum által kiadott A 100 éve épült barokk álom: a szőnyi Solymosy-Gyürky kastély története című kiadványban olvashatnak részletesebben.

Ábrahám Tamás

Víz világnapja

Furcsa érzés a Víz világnapjáról írni, hiszen tengerészeti gyűjtemény volnánk, ahol a víz jobbára inkább út és közeg, míg az ENSZ által 1992-ben életre hívott világnap pedig pont az ivóvízről, az édesvíz készletekről, annak veszélyeztetettségéről szól.

Aki az utóbbi években kicsit is figyelt a hírekre, az tapasztalhatta nem csak, hogy mennyi helyen lett probléma a tiszta vízhez való hozzáférés, (legyen ennek az oka a gazdaság összeomlása, vagy éppen ellenkezőleg a növekedési mutatók hajszolása, nem utolsósorban pedig a klímaváltozás), hanem, hogy mennyi kisebb-nagyobb mozgalom tette tevékenysége középpontjába a kérdést, az USA-tól, Dél-Afrikán át Magyarországig.

A 2023-as világnapnak azt az üzenetet szánták, hogy vízellátás válságának megoldását, a „jó irányba tett lépések felgyorsítása” jelenti.  Az ENSZ hivatalos oldala nagyjából átlagosan négyszeres(!) tempót javasol a világ kormányainak, ami minden leegyszerűsítés mellett is megmutatja, hogy az elmúlt évek – évtizedek – mennyire elvesztek a társadalmi cselekvés szempontjából, ami nem csak annak köszönhető, hogy 2020-21-ben a koronavírus járvány hatására szinte megállt minden, ami nem közvetlenül a járványhoz (ill. annak gazdasági hatásainak kivédéséhez) kapcsolódott.

Az ENSZ kiírása azt is hozzáteszi, hogy a tiszta vízhez való hozzáférés megoldatlansága minden egyéb pozitív irányú társadalmi változást is hátráltat - ezt ugyan elsősorban valószínűleg a fejlődő országokra érti, de a centrumban is léteznek regionális egyenlőtlenségek, amiket tovább súlyosbíthat a vízhiány, s mindez növekvő társadalmi feszültségekhez vezet.

S hogy mindezen hogyan lehetne segíteni? Az ENSZ kiírása hangsúlyozza, hogy egyedül senki sem képes ezt a problémát megoldani, így a társadalom minden szerveződési szintjét szólítja, hogy csatlakozzon a 2030-as határidejű közös vállalásokhoz, hogy az emberiség közösen tudjon szembeszállni ezzel a globális kihívással.

ui: Aki személyesen is kedvet érez ahhoz, hogy csatlakozzon, az-az alábbi linken megteheti (amennyiben tud angolul). https://www.unwater.org/bethechange/

Ölveczky Balázs

Szinnyei József élete és munkássága

Szinnyei Ferber József néven született Komáromban, 1830. március 18-án Ferber Alajos szitakészítő, borkereskedő és Hikker Julianna gyermekeként. Öt évesen édesapját, egy évvel később pedig édesanyját veszítette el, majd három nővérével apai nagynénjéhez került, ahol Feichtmayer János tímármester lett a gyámjuk.

kep1_2.pngSzinnyei József arcképe

A gimnázium hat osztályát szülővárosában járta ki a Szent Benedek-rendieknél 1839-től 1845-ig (a 2–3. osztály kivételével, melyeket a szlovák nyelv elsajátítása végett 1840–42-ben Nyitrán a piaristáknál végzett). 1845–46-ban a pesti tudományegyetemnek volt bölcsész- majd 1846-tól 1848-ig a győri akadémiának bölcsész- és joghallgatója. Ezután május 31-én Budára költözött sógorához, Beöthy Zsigmondhoz, aki akkor kultuszminisztériumi fogalmazó volt, itt két és fél hónapig Lemouton János egyetemi tanártól franciául tanult.

Eredeti családi nevét, a Ferbert 1848. július 29-én változtatta Szinnyeire. Még ugyanezen év augusztusában hazatért Komáromba és ott nemzetőri gyakorlatokon vett részt, erről naplójában részletesen is beszámolt. Október 21-én beállt a 37. zászlóaljhoz közhonvédnek és a várba, Meszlényi Jenő térparancsnok-ezredes irodájába vezényelték; decemberben azonban, mint őrmester, tényleges szolgálatba lépett a zászlóaljhoz. A négyheti bombázás és 13 csata után 1849. június 21-én kinevezték hadnaggyá, augusztus 29-én pedig főhadnaggyá a 203. honvéd-zászlóaljhoz. Október 3-án, mint komáromi kapituláns letette a fegyvert. A szabadságharc alatti élményeit „Komárom 1848-49-ben. (Naplójegyzetek)” című munkájában írta le.

kep2_26.jpgKomárom átadása. Vincenz Katzler litográfiája

1849. októbertől 1853. augusztusig sógoránál, Beöthy Zsigmond ügyvédnél lakott Komáromban és segédként dolgozott az ő irodájában. Ez alatt tanult franciául, angolul, olaszul és spanyolul. 1853. augusztus 28-án feleségül vette gancsházi Gancs Klementinát és a Pozsony vármegyei Gancsházára költözött.

1854-ben Pozsonyba költözött, ahol 1855-től 1864. július 9-éig Samarjay Károly író és ügyvéd irodájában segédkezett. 1864. július 19-én a pozsonyi „Hungária” biztosítóbank hivatalnoka lett; mikor ez a bank megbukott és beolvadt a pesti „Nemzeti” biztosítótársaságba, ennek volt a tisztviselője és 1869. május 1-jén Pestre költözött; 1872-ben azonban ez a biztosító is megbukott.

1872. december 23-án a budapesti Egyetemi Könyvtárhoz nevezték ki másod-könyvtártisztnek. Pozsonyban tartózkodása alatt nagyobbrészt történelemmel foglalkozott. különösen a magyar családok genealógiájával; az ottani megyei levéltár felhasználásával több Pozsony megyei család történetét és leszármazási táblázatát küldte Nagy Ivánnak Magyarország családai című munkájába. 1862-ben azonban Pákh Albert buzdítására a magyarországi hírlapirodalom ismertetésére tért át és innentől a Vasárnapi Ujság állandó munkatársa volt.

kep3_25.jpgSzinnyei József munka közben

1875. április 26-án első könyvtárigazgatói teendők ideiglenes vezetésével bízták meg és a könyvtárrendezési munkálatokat az ő felügyelete és közreműködése mellett végezték. 1879. július 29-én első őri állásában véglegesen megerősítették.

1880-ban „Alapítsunk hírlapkönyvtárakat!” címmel programadó cikket jelentetett meg „A Hon” című folyóiratban. Írásában egy országos hírlapkönyvtár felállítását szorgalmazta, s elképzeléseinek óriási visszhangja volt. Trefort Ágoston közoktatási miniszter 1884. július 2-án rendelte el az Országos Hírlapkönyvtár felállítását. Helyét a Magyar Nemzeti Múzeum Országos Széchényi Könyvtárában jelölték ki. Megalapítása európai léptékkel is jelentős volt, mert a Bibliotheque Nationalon és a British Libraryn kívül nem sok könyvtár rendelkezett hírlapgyűjteménnyel. Vezetésével és felállításával Szinnyei Józsefet bízták meg. A feladatot csak félállásban látta el, munkaideje másik részét az Egyetemi Könyvtárban töltötte továbbra is. Ezzel egy időben az önállóként indult hírlapkönyvtárat a Széchényi Könyvtár osztályai közé sorolták be. Ez lett a könyvtár negyedik osztálya a kézirattár, a nyomtatványtár és a levéltár mellett. A Hírlaptár napjainkban már nem önálló, hanem a törzsgyűjtemény részét képezi, de állománya máig együtt van, kiszolgálása is önálló olvasóteremben történik. A hírlapok méltó könyvtári kezelésének magyarországi megteremtését méltán nevezhetjük idősebb Szinnyei József egyik fő művének.

kep4_21.jpgOrszágos Széchenyi Könyvtár épülete

1888. november 9-én az egyetemi könyvtártól a Magyar Nemzeti Múzeum hírlapkönyvtárához helyezték át őri minőségben. 1901-ben igazgatóőrré nevezték ki. 1896. szeptember 21-én a kereskedelmi miniszter az ezeréves országos kiállítás (közművelődés) csoport zsűritagjának nevezte ki; működéséért 1897. február 2-án őfelsége legfelsőbb elismerését és a miniszter köszönetét nyilvánította. A király 1897. április 29-án kelt okirattal a királyi tanácsosi címet adományozta neki.

1888. május 5-én a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjai közé választotta. Székfoglaló beszédét 1901. október 7-én tartotta meg, benne Sándor István (1750-1815) bibliográfusnak állított emléket. Az Akadémia mellett más tudományos testületben is tevékenykedett. A Magyar Történelmi Társulatnak egyik alapítója volt, s 1878. december 5-étől haláláig az igazgatóválasztmány tagja is, miként a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaságnak is, annak 1883-as alapításától. 1902-ben az 1848-49-es Honvéd Egyletek Országos Központi Bizottsága rendes, 1905-ben a Komárom Vármegyei és Városi Múzeum-Egyesület tiszteletbeli, majd 1908-ban a Petőfi-társaság szintén tiszteletbeli tagjának választotta. Komárom 1910-ben díszpolgárává választotta.

Még 1889-ben, több sikertelen kísérlet után az Akadémia végre elfogadta pályázatát életrajzi lexikonának elkészítéséhez. Biztosították az anyagi feltételeket megírásához és kiadásához. 1890. január 12-én napvilágot látott a „Magyar írók élete és munkái” című biobibliográfia első kötetének első füzete. A lexikont Szinnyei összesen tizennégy kötetesre tervezte. A monumentális alkotáson közel negyed évszázadig dolgozott, s megfeszített munkája csaknem teljes sikerrel járt. Az utolsó kötet utolsó füzetén dolgozott – éppen Zichy Antal életrajzát fejezte be – mikor 1913. augusztus 1-én betegsége ágynak döntötte, majd augusztus 9-én, délelőtt 10 órakor elhunyt.

kep5_21.jpgSzinnyei József: „Magyar írók élete és munkái” kötetei

Haláláról családja és a Nemzeti Múzeum adott ki szomorú jelentést, mely utóbbi így hangzik: „A Magyar Nemzeti Muzeum Tisztviselő kara mély fájdalommal jelenti, hogy közszeretetben álló Nestora, id. Szinnyei József kir. tanácsos, magyar nemzeti muzeumi osztályigazgató úr, folyó évi augusztus hó 9-ikén délelőtt 10 órakor, fáradhatatlan tudományos munkásságban gazdag életének 84-ik évében elhúnyt. Kedves halottunkat folyó hó 11-ikén, hétfőn délután 4 órakor a kerepesi úti temető halottasházából fogjuk sírjához elkísérni. Budapesten, 1913. évi augusztus hó 9-én. Életének páratlan munkássága és szeretettel teljes kegyeletünk fogja emlékét megőrizni.”

Temetése augusztus 11-én történt meg a Kerepesi úti temetőben a székesfőváros által felajánlott díszsírhelyre. Komárom szab. kir. város és a Jókai Egyesület küldöttséggel vettek részt felejthetetlen szülötte és díszpolgára, illetve tiszteleti elnöke végső tisztességén, mely a Múzeum, az irodalmi és tudományos társulatok és egyesületek részvételével folyt le

Műve befejezésével fiát, Szinnyei Ferencet bízta meg az Akadémia, aki apja jegyzetei alapján 1914. május 31-én készült el az utolsó életrajzzal.

Az elkészült életrajzi lexikon napjainkig használatos. 1980-81-ben a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete újra közreadta hasonmás kiadásként, majd az Arcanum Adatbázis Kft. 2000-ben cd-romon is kiadta. A lexikon nemcsak használatban maradt, hanem egyenesen „a Szinnyeiként” fogalommá vált, máig megőrizve a nagyszerű könyvtáros-bibliográfus emlékét. Így a Hírlapkönyvtár megteremtése mellett joggal nevezzük a Magyar írók élete és munkáit Szinnyei József élete másik fő művének.

Szinnyeit kortársai fáradhatatlan szorgalma miatt „gőzhangyának” nevezték. Hivatali teendői, bibliográfiai, repertóriumi, lexikonszerkesztői, hírlaptári feladatai átszőtték a mindennapjait, munkája a hobbija is volt egyben. Gyűjtői szenvedélyét is e célok szolgálatába állította, persze a tudományosság nevében. A gyűjtésbe mindenféle foglalkozású és az ország bármely területén élő embert bevont, többüket ismeretlenül kereste fel, rengeteget levelezett: „A gyűjtés csak úgy virágzik, ha szakadatlan levelezésben és szóbeli összeköttetésen áll a gyűjtő gyűjtőivel, ellenkező esetben a gyűjtők kedve lankad, sőt el is alszik...– írta Szentiványi Zoltánhoz 1882. szeptember 4-én kelt levelében.

Sokoldalú gyűjtőtevékenysége kiterjedt a könyvek, hírlapok (és ezek előfizetési felhívásai) mellett a kisnyomtatványokra, gyászjelentésekre (partecédulák-ra), ponyvafüzetekre, naptárakra, színlapokra, étlapokra egyaránt. Tóth Dániel dunavecsei földbirtokoshoz, postamesterhez írt 1879. november 1-jén kelt levele jól összefoglalja gyűjtési tárgyait: „Jelenleg leginkább könyvészettel foglalkozom, gyűjtöm az 1848/9-ki nyomtatványokat és kéziratot; Komáromra vonatkozó nyomtatványt, kalendáriumokat sat. ezenkívül kéziratot, ponyva irodalmi termékeket [...] sat. Gyászjelentéseket.” Az aprónyomtatványokat különösen féltette attól, hogy nyomuk vész: „[...] minden oly apró nyomtatványt gyűjtök, mely elkallódásnak van alávetve” – írta a Fülöp Adorjánhoz szóló levélben 1882. február 28-án. Gyűjteménye rendezésében nagy segítségére volt a felesége.

kep6_12.jpgSzinnyei-díj

1992-ben megalapították a róla elnevezett Szinnyei József-díjat. Ez azoknak a könyvtárosoknak adományozható, akik hosszabb időn át kiemelkedő teljesítményt nyújtottak, és tevékenységükkel, kezdeményezéseikkel szakterületek fejlődését segítik elő. A kitüntetett adományozást igazoló okiratot és érmet kap. Az érem kerek alakú, bronzból készült, átmérője 80, vastagsága 8 milliméter. Az érem Szilágyi Bernadett szobrászművész alkotása, egyoldalas, Szinnyei József domború arcképét ábrázolja, és SZINNYEI JÓZSEF-DÍJ felirattal van ellátva.

Nevét viseli az észak-komáromi járási könyvtár, de utcát is elneveztek róla szülővárosában. 2003 óta emléktábla díszíti szülőházát.

kep7_12.jpgSzinnyei József emléktáblája komáromi szülőháza falán

kep8_7.jpgAz észak-komáromi Szinnyei József könyvtár épülete

Pokornyi Gábor

Szemelvények a tengeralattjárók történetéből 6.

1863-ban a francia haditengerészet vízre bocsátotta a világ első géphajtású tengeralattjáróját. A „Plongeur” (búvár) névre keresztelt addig sosem látott méretű (45 méter hosszú) hajót sűrített levegő hajtotta, amivel összesen 9 kilométert tudott megtenni, ezután újra kellett tölteni tartályait, amire egy külön ellátó hajó szolgált. Az ellenséges hajók elsüllyesztésére rúdtorpedóval és döfőorral látták el (ekkoriban kezdett el megint divatba jönni). Hogy 12 fős személyzete vészhelyzetben elhagyhassa a hajót, egy szorosan az áramvonalas testbe illeszkedő mentőcsónakkal is ellátták. 1867-ben a párizsi világkiállításon a makettjét is kiállították, állítólag Jules Verne innen merítette az ihletet Nemo kapitány Nautilusához.  A technikailag roppant érdekfeszítő jármű azonban kevés gyakorlati haszonnal bírt.  

a_plongeur_makettje.jpgA Plongeur makettje

A maga 4 csomós (7,2 km/) össze nem mérhető ugyan a régebbi kézzel hajtott hajókéval, de a 9 km-es hatótáv már akkor sem volt sok - összehasonlításul a hivatalos Komárom-Almásfüzitő távolság 11 km. A hajó hosszirányú stabilitása sem volt kielégítő - amin stabilizátorok alkalmazásával javítani lehetett volna, e technológia nem volt teljesen ismeretlen -, így egyedi kísérleti jármű maradt, 1872-ben törölték a lajstromból. 1873-ban vízellátó-hajónak építették át, s ebben a minőségben szolgált egészen 1935-ig, amikor is kivonták a szolgálatból. 1937-ben ócskavasként eladták. Történelmi érdekesség, hogy tervezője Siméon Bourgois, aki később jelentős haditengerészeti teoretikus (és gyarmati kormányzó) lett, idővel amellett érvelt, hogy a torpedó nem megfelelő eszköze a tengeralattjáróknak kereskedelmi célpontok ellen.

Egészen más jármű volt az 1864-ben vízre bocsájtott „Ictíneo II”: az előző részből megismert Narcís Montuirol második hajója eredetileg kézi hajtással épült, fából. A mérnök azonban elégedetlen volt a kézi hajtással, s időközben feltalált egy anaerob gőzgépet, aminek a kazánját cink, mangán-dioxid és kálium-klorát reakciója fűtötte: e reakció során oxigén szabadul fel, ami lehetővé teszi, hogy egy lemerült tengeralattjárón is használni lehessen.  Eredetileg egy teljesen új fémépítésű hajót szánt a szerkezet kipróbálására, azonban mivel nem talált támogatóra, saját szakállára beépítette a gépet az „Ictíneo II”-be. Egy hathengeres gőzgépet vágtak szét úgy, hogy az egyik három hengert egy hagyományos széntüzelésű kazán, a másik hármat az új anaerob kazán fűtötte. Az átépített hajóval 1867 októberében kezdték meg a kísérleteket, majd decemberben le is merültek mintegy 30 méteres mélységbe. A teszteken bebizonyosodott, hogy a hajó 7 és fél órát(!) volt képes a víz alatt tölteni. Víz alatti sebessége mindössze 2,5 csomó (4,5 km/h) volt, aminek okát a források nem jegyzik, egyaránt lehetett a kazán, illetve a gőzgép (vagy akár mindkettő) gyengesége is. Alig két héttel az első tesztek után, 1867. december 23-án Montuirol cége csődöt jelentett, s a korát messze megelőző tengeralattjárót szétbontották és alkatrészenként eladták.

az_ictineo_ii_szerkezeti_rajza.jpgAz Ictineo II szerkezeti rajza

az_ictineo_ii_rekonstrukcioja_barcelona.jpg

Az Ictineo II rekonstrukciója Barcelonában

Hogy Montuirol elképzelései mennyire megelőzték korukat, mutatja, hogy a XX. század elején szolgálatba álló tengeralattjárók külön belsőégésű motorokat használtak, amivel a felszínen tudták feltölteni akkumulátoraikat, s fél évszázadon át a felszíntől független meghajtás lesz a legégetőbb műszaki probléma. A 7 és fél órás víz alatti üzemet csak az első világháború alatt sikerül újból elérni, s csak 1940-ben készül el a következő anaerob motorral felszerelt tengeralattjáró, de ez már egy másik történet.

Folyt. köv.   

Ölveczky Balázs

Komárom harca a szabad királyi városi cím megszerzéséért

Immár 278 éve, hogy elnyerte Komárom a szabad királyi városi rangot, s hogy miért is volt olyan fontos ez a város életében, először ismerkedjünk meg azokkal a kiváltságokkal, amelyekkel ez a rang járt.

Habár kialakulásuk már a  11-12. században megkezdődött, a 14- 15. századfordulóján vált külön a szabad királyi városok kategóriája a mezővárosoktól. A szabad királyi városi városok jogállása jelentősen eltért a mezővárosokétól. Szabad királyi városok az ország negyedik rendjeként szerepeltek, az országgyűlésre királyi leiratban hívták meg őket. A szabad királyi városok csak a királynak voltak alávetve, a király tulajdonát képezték.

kep1_29.jpgKomárom 1612-ben

A szabad királyi városok lakóinak kiváltságához tartozott a mezővárosokkal szemben, hogy joguk volt fallal bekeríteni a települést. A beköltözőknek polgárjogot adhattak. Plébánosaikat maguk választhatták. Fontos volt a vásártartás joga és az árumegállító jog. A polgárok szabadon végrendelkezhettek. Adóikat a királynak évente egy alkalommal, egy összegben fizették.

Komárom városi kiváltságait 1265-ben IV. Béla királytól kapta a város. A középkor folyamán a város folyamatosan fejlődött, de a török háborúk teljesen megakasztották az egyes városok fejlődését, és az ország jelentős városai gyakorlatilag teljesen elpusztultak úgy, mint Buda, Pest, Székesfehérvár, Esztergom.

Komárom az egész időszakban lakott város volt, bár négy alkalommal szinte teljesen elpusztult: 1529-ben, 1594-ben, 1621-ben és 1683-ban. 1683, a török sikertelen bécsi ostroma után visszaindul a visszaköltözés és a beköltözés Komáromba. 1692-ben I. Lipót megerősíti Komárom kiváltságait.

A Rákóczi-szabadságharc idején keletkezett a város egyik jellegzetes köztéri alkotása: már 1703 decemberében fogadalmat tettek Szentháromság-szobor felállítására, mivel az osztrák kézen levő várost Rákóczi kurucai ostrommal fenyegették. Az ostrom hosszas alkudozás és tetemes anyagi áldozatok árán elmaradt, a fogadalmat azonban nem tartották be.

1710 januárjában pusztító pestisjárvány vette kezdetét Komáromban. Cserkó János plébánosnak sikerült rávennie a városi tanácsot a szobor felállítására. Kezdetben egy ideiglenes faszobrot állítottak fel, majd 1714. február 2-án a komáromi jezsuita rend főnöke letette a kőszobor alapkövét, melyet 1715. Szentháromság vasárnapján avattak fel.

kep2_25.jpg1715-ben felállított Szentháromság-szobor

A város már a török háborúk utolsó évtizedében, majd azt követően is súlyos katonai terheket viselt, ugyanúgy, mint Komárom vármegye többi települése. 1710-ben Komárom panaszt tett, hogy aránytalanul terhelték meg hadiadóval. Ebben az évben Komárom vármegye teljes adóját 3572 portió után vetették ki, ebből a városé 453 portio volt, a város panasza szerint ténylegesen csak 79 portiót tett volna ki az úgynevezett „civil” adóteher, a város tehát több mint 2500 Ft-tal nagyobb terhet viselt.

A következő évben ez a teher 1602 forintot tett ki, az 1197 portióból 149 után fizetett a város. Így a ténylegesen fizetett adóteher Komárom vármegye teljes adóterhének kb. 10-15 %-a körül mozgott. Ezen kívül még tartoztak a polgárok a várkapitánynak 418 forintot fizetni, valamint ehhez járultak a közigazgatás költségei, a kegyúri terhek, az örökös perek utáni összegek, ajándékok, így a polgárok által kitett összeg 10-12 000 forintot tett ki.

A város vezetői természetesen nem elégedtek meg a helyzet puszta megállapításával. Már 1711-ben az uralkodóhoz fordultak és panaszaik közt az első helyen a város portaszámának a vármegyétől való elkülönítése állt. A kívánalmak közt szerepelt továbbá hogy a városban házzal bíró nemesek, taksások és katonák ugyanúgy kezeltessenek, mint a polgárok. A város külön panaszban sérelmezte, hogy az esztergomi vár megerősítéséhez 6 kocsival 50 emberüknek kellett hosszas munkára menni.

kep3_24.jpgKomárom 1744-ben

A Magyar Kamara már ekkor ajánlotta Komárom szabad királyi várossá nyilvánítását. A város beleillett azon városi sorába, melyek ezt a privilégiumot megkapták. Az uralkodó III. Károly foglalkozott a kérdéssel és bár a jogállást nem kapta meg Komárom, 1712. augusztus 1-jén privilégiumokat adott, s evvel kiváltságos város lett Komáromból. A város lakóit felmentette az ingyenes mezei és egyéb külső munkák alól és a város évi földesúri adóját 418 forintban állapította meg.

Már csak azért is jogosak lehettek Komárom igényei, mert a város igen nagy fejlődésnek indult ebben az időben. A város egy mesterre számított évi jövedelme 1715-ben a legmagasabb volt az akkori Magyarország területén 8321 lakossal és 1720-ban már elérte a 10.420-at.

1715-ben Komárom kézművesei bírtak a legmagasabb jövedelemmel. A történelmi Magyarország ekkor csak Brassó, Buda, Kolozsvár és Nagyszeben voltak népesebbek nála. Olyan városok maradtak mögötte, mint Sopron, Győr, Székesfehérvár, Esztergom. A legrégebbi adóösszeírás is 1715-ből származik. E szerint az adóalap 7985 forintot tett ki. Komárom súlyát mutatja, hogy a magyar megyék átlagához képest nagyjából közepes Komárom vármegyében egyetlen helyiségben írtak össze még iparosokat 1715-ben, Tata mezővárosban.

1720-as összeírás szerint – iparosait tekintve – Komárom az ország második városa. Komárom a kereskedők számát tekintve is megtartotta előkelő helyét a magyar városok között. 1720-ban eszerint a harmadik legjelentősebb város volt, egyedül Debrecen és Győr előzte meg. Buda és Pozsony a kereskedők számát tekintve Komárom mögött maradt, ha az összeírt jövedelemben Buda jóval meg is előzte.

Mivel a szabad királyi városok sorába való belépésben való fáradozással nem jutottak előbbre, arra törekedtek a komáromiak, hogy minél több királyi városokéhoz való jogot és kiváltságot szerezzenek. Első lépésük volt e tekintetben, hogy a várost a tárnoki várost közé sorakoztatták. Ezt 1723-ban érték el.

A második pedig a királyi italmérési jog megszerzése, ugyanis júliusban és augusztusban csak a királyi bérlőnek volt joga bort mérni a városban és ez sok viszálykodást biztosított. 1724. március 29-én döntöttek erről a komáromi tanácsban és 1723. június 3-án kiküldött bizottság tudott megállapodni a Magyar Kamarával. A szerződést a kibérlésről június 26-án hirdették ki melynek értelmében 20 000 forintért szerezték meg a királyi italmérési jogot.

Komárom a továbbiakban is törekedett városi helyzetének tisztázására, javítására. 1724-ben 20 000 forintot, hatalmas összeget kölcsönzött a Magyar Udvari Kamarának. De ekkor még messze voltak ettől. 1737-ben III. Károly ismét megerősítette a Lipót által Komáromnak adott kiváltságlevelet, kibővítve azzal, hogy a polgári és büntető ügyekben joghatósággal ruházta fel a tanácsot.

1737-ben Hildburghausen herceg, a vár kormányzója a céheket magához hívatta, privilégiumaikat elkérte, a piacon tartott úri széken azokban, mint a város földesura, megerősítette őket és ezért az egyes céhektől 6, 8, 12, sőt még 16 aranyat is kívánt s a céhek zászlóit a várba vitette.

Sok esély már nem mutatkozott a jog megszerzésére, így mikor 1741. január 19-én a bíró szóba hozta a szabad királyi városok közé való felvételét, a polgárság egyhangúan leszavazta.

 

kep4_20.jpg

kep5_20.jpgHabsburg Mária Terézia magyar királynő

Pedig ekkor már új fordulat állt be. Az osztrák örökösödési háború javában folyt, s emiatt a királyi kincstárnak nagy szüksége volt pénzre. 1742-ben és 1743-ban a tanács kiegyezett a várkormánnyal, a királyi kamarával, lefizette a legnagyobb kölcsön vett pénzből a terhes váltsági díjakat s a bőkezűen ígért ajándékokat s így 1744. november 29-én értesülhettek ügyvivőik révén, arról hogy Mária Terézia királynő belegyezett Komáromnak a szabad királyi városok sorába való iktatásába, melyet 1745. március 16-án kelt oklevelével erősített meg.

E magas cím megszerzése 71.510 forintjába került a városnak. A készpénz lefizetése mellett még rengeteg ajándékába került a városnak. Így küldtek többek között két darab négy mázsás vizát, élve.

1745. április 3-án Kiss István bíró bemutatta a királyné által kibocsátott díszes kiállítású szabadságlevelet. Az oklevél kihirdetésére 1745 áprilisában érkezett báró Keller Károly királyi biztos, aki a régi hagyomány szerint április 24-ém, azaz Szent György napján intézkedett az új tisztikar – azaz a szabad királyi városi tisztikar megválasztásáról.

kep6_11.jpgKomárom szabad királyi városi oklevele

Hatalmas tömeg vonult a város zászlóival a Szent-András templomba.  Díszes, szabad királyi városi privilégiumát megkapta ugyan a Magyar Kancelláriától Komárom, de a magyar joggyakorlat szerint törvényerőre az csak akkor emelkedhetett, miután az országgyűlés becikkelyezte. A négy új szabad királyi város: Komárom, Győr, Zombor, Újvidék becikkelyezéséről 1751-ben döntött az országgyűlés.

A város megkapta a dunai és vág-dunai szigeteket, viszont át kellett engednie a kincstárnak a Várköze nevű pusztát. A város bormérési jogát a július-augusztus hónapokra korlátozták, s ezt a jogot a városnak újból és újból évi 20 000 forinton kellett megváltania. A kiváltságlevél arra is kötelezte a várost, hogy szükség esetén katonai célra égessen téglát és cserepet, ami a vár bővítése s a nagyszámú laktanyák miatt elég gyakori feladat lett. A volt földesúr részére évi 51 forintnyi cenzust állapított meg a szabad királyi kiváltságlevél, ami lényegében csak jelképes összes volt a megváltás több mint 70 000 forintja mellett.

További jogai a következők voltak:  a város meghívása az országgyűlésre és követek tartása, szabad pallos jog, szabad plébános választási jog, katonai joghatóság eltörlése, adók egy összegben történő fizetése, háborús helyzet esetén katonai szolgálat vállalása, szabad végrendelkezés, a város felmentése a várkapitány felé járó évi 418 forint fizetése alól.

kep7_11.jpgA szabad királyi városi oklevél első lapja

2015. március 16-án a szabad királyi városi rang megszerzésének 270. évfordulóját méltón ünnepelte meg Komárom városa. Az észak-komáromi városháza tornyát március 15-től egy nagyméretű molinó díszítette, amely egész évben a város születésnapjára emlékeztette a város polgárait és az idelátogatókat. A komáromi levéltárban őrzött eredeti oklevelet – szigorú biztonsági előírások mellett – április 1-jén állították ki a Tiszti Pavilonban.

Pokornyi Gábor

Mit kerestek amerikai Sherman tankok Komáromnál?

Az 1941-ben meginduló Barbarossa hadművelet nem várt kellemetlenségeket okozott a szovjet hadvezetésnek. A német páncélos erők fejlettebb és ütőképesebb erőt képviseltek a háború kezdeti szakaszában, aminek következtében a szovjet hadsereg komoly veszteségeket szenvedett el.

1941. március 11-én az Egyesült Államokban létrejött egy jogszabály, amely lehetővé tette az USA számára, hogy hadianyaggal és fegyverzettel lássa el a szövetséges államokat. A kölcsönbérleti törvény (Lend-Lease) ellentételezés nélkül látta el későbbiekben a Szovjetuniót is. Nagy-Britannia szintén szállított hadianyagot a szövetségesének, ezek következtében rengeteg angolszász fegyverzet került bevetésre szovjet kötelékben. A háború végére a szovjet hadiipar már ki tudta termelni a szükséges páncélos és fegyverzet utánpótlást, de még a magyarországi hadszíntéren is igen nagy számban kerültek bevetésre a beszerzett haditechnikák. Több fotón látható szovjet katona amerikai thompson géppisztollyal, ilyen fegyver került elő hazánk területéről is.

1_11.jpg

Szovjet csapatok és M4A2 Sherman harckocsik átkelése a Dunán Dunapentelénél (ma Dunaújváros).

2_9.jpg

Megsemmisített szovjet M4A2 Sherman harckocsi Székesfehérvárnál. A felvétel 1945 márciusában készült. 

A komáromi páncélosütközet

A szovjet vezetés 1945. január 4-én parancsot adott a 2. Ukrán Front balszárnyának, hogy Komárom-Érsekújvár irányában indítson támadást. A cél az volt, hogy a Budapest felmentésére irányuló német támadást feltartóztassák. A 2. Ukrán Front 6. gárda-harckocsihadserege és a 7. gárdahadserege kapták azt a feladatot, hogy a komáromi folyamátkelőket birtokba véve, a németek hátába kerüljenek. Decemberben már cél volt ez a támadási irány, viszont akkor csak a Garam folyó vonaláig tudtak a szovjetek előrenyomulni. Az alábbi táblázatban a 6. gárda-harckocsihadsereg kötelékébe tartozó 9. gárda-gépesítetthadtest összetétele látható közvetlenül a támadást megelőző időszakból. Ebből kitűnik, hogy a meglévő 71 páncélos zömét angolszász technikák tették ki, annak is túlnyomó többsége M4A2 (Sherman) tank.

3_8.jpg

A német vezetés az utolsó pillanatban tudomást szerzett az összpontosításról és január 5-én elkezdték a megelőző légicsapást. A következő nap hajnali 3 órakor kezdetét vette a szovjet támadás a garami hídfőkből tüzérségi előkészítés nélkül. Január 7-én már a szovjetek elérték Komáromot, de a várostól észak-keletre súlyos harcokba bonyolódtak és a támadás megrekedt. A komáromi hídfő védelmével megbízott von Roden vezérőrnagy vezette IV. SS páncéloshadtest ide vezényelt alegységei sikeresen meg tudták tartani állásaikat. Mivel a németek 6-án visszafoglalták Esztergomot, a szovjetek kénytelenek voltak erre a szakaszra erőket átcsoportosítani, hogy elkerüljék a német átkarolást. A várost ért támadásról egy magyar rendőrségi jelentés így számolt be:

„[…] Megjegyezni kívánjuk, hogy január 7-én a szovjet páncélos ékek Komáromot annyira megközelítették, hogy a német és magyar katonaság csak a várostól 1 km-re tudta megállítani. E harcoknak jelei, illetve nyomai jelenleg is ott vannak, mivel a páncélosok szétlőtt állapotban az úton szétrobbantva hevernek. A páncélosok között amerikai eredetű „Schermann” páncélosok is voltak, sőt, két ilyen páncélos épségben került a németek kezébe, mivel a töltés árkába csúszott és onnan már kijönni nem tudott. Ez a támadás oly hirtelen történt Komárom előtt, hogy a lakosság a veszélyről csak másnap értesült. […]”

Január 10-én Udvard irányából a német 20. páncéloshadosztály ellentámadást indított, aminek következtében a szovjet támadás végleg megrekedt és folyamatosan visszaszorultak a Garam vonalára. Ennek következtében nem érték el az eredeti célt, nem tudták a komáromi folyamátkelőket elfoglalni és így nem tudtak a németek hátába kerülni. A veszteség igen jelentős volt a 17 napos összecsapás alatt, a szovjetek 240 páncélost, szemben a németek mindösszesen 83 páncélost veszítettek. A témát részletesen Számvéber Norbert dolgozta fel a Páncélosok a Felvidéken című könyvében.

Ábrahám Tamás

Szemelvények a tengeralattjárók történetéből 5.

A tengeralattjáró fejlődésének üteme a XIX. században mintha éppen lassulna. Az újabb hajók nem feltétlenül mutatnak sok technikai újdonságot, – bár az ellenkezőjére is akad példa – sokkal inkább azzal írták be magukat a technikatörténetbe, hogy a gyakorlatban is képesek voltak működni.

Az amerikai polgárháborúban mind az Unió, mind a Konföderáció tengerészete érdeklődött az új fegyver iránt. Az unió „Alligator” névre hallgató hajója sosem került bevetésre - és 1863. április 2-án a Hatteras fok közelében viharba került vontatója kénytelen volt leválasztani vontatmányát, ami elsüllyedt. A tervezőjéről elkeresztelt konföderációs „Hunley” viszont úgy vonult be a történelembe, mint az első sikeres tengeralattjáró támadás végrehajtója – és egyben az első harci cselekmények során odaveszett tengeralattjáró: 1864. február 17-én elsüllyesztette az Unió „Housatonic” szlupját, ám maga is odaveszett. Valószínűleg a hajóra szerelt rúdtorpedó által okozott robbanás a ”Hunley” 8 fős személyzetével is végzett. 2000-ben a roncsait kiemelték, s ma Charleston-ban van kiállítva.

az_alligator_egy_korabeli_rajzon.jpgAz Alligator egy korabeli rajzon

a_hunley_conrad_wise_chapman_festmenyen_1884.jpgA Hunley Conrad Wise Chapman festményén (1884)

a_hunley_napjainkban.jpgA Hunley napjainkban

Technikailag a Brutus de Villeroy francia mérnök által tervezett „Alligator” az érdekesebb: bár először evezőkkel(!) hajtották (csak később cserélték le hajócsavarra), rendelkezett légzsilippel, s az első tengeralattjáró volt, amit bizonyítottan elláttak az elhasznált levegő felfrissítésére szolgáló eszközökkel. A „Hunley” a több mint fél évszázaddal korábbi „Nautilus”-hoz képest, semmi újdonságot nem hozott.  Újszerűségük és jelentőségük abban érhető tetten, hogy gyakorlati használatra készültek, feltalálóik aktívan kísérletezhettek velük – mint korábban láttuk ez nem mindenkinek adatott meg – módosíthatták, átépíthették tengeralattjáróikat, pontosan azért, mert támogatták őket olyanok – jelen esetben haditengerészetek – akik a gyakorlatban használható járművet szerettek volna.

A polgárháború után, az unió haditengerészeténél mérnökként szolgált Julius Hermann Kroehl német-amerikai feltaláló 1866-ban megépítette a „Sub Marine Explorer” névre keresztelt tengeralattjáróját. A jármű funkciójában egy búvárharangra hasonlított, gyöngyhalász búvárok bázisának épült.  A belső és külső hajótesttel épült hajó belsejében túlnyomás volt, hogy a búvárok a hajótest alján elhelyezett két nyíláson át szabadon tudjanak ki-be közlekedni. Mindez azonban az jelentette, hogy a hajó személyzete ki volt téve a keszonbetegségnek, amit a korban még egyáltalán nem ismertek.

a_sub_marine_explorer_roncsa.jpgA Sub Marine Explorer roncsa

A hajóval 1866 decembere és 1867 szeptembere között folytattak kísérleti merüléseket Panamában, melyeknek Kroehl halála vetett véget. Ezután 2 évig a parton vesztegelt, mígnem újra használatba vették. Az 1869-ben végzett merülések azonban annyira igénybe vették a személyzetet – utólag elemezve az adatokat, biztos, hogy keszonbetegségről volt szó -, hogy a hajót sorsára hagyták a Pearl szigetek egyikén San Telmo-n. Bár a roncs szem előtt volt, hamar kikopott a köztudatból, s később évtizedekig azt hitték, hogy egy II. világháborús japán tengeralattjáró roncsa lehet. mígnem 2004-ben James P. Delgado amerikai régésznek sikerült azonosítania a roncsot.

1859-ben egy spanyol feltaláló, bizonyos Narcís Monturiol – aki az 1848-as forradalmak előtt proto-feminista és utópikus-szocialista újságok kiadásával foglalkozott, s aztán fordult a mérnöki tudományok felé, hogy a spanyol hatóságok betiltották kiadványait – elkészült az első tengeralattjárójával az „Ictineo I”-el. A „halhajó” a korall-halászat céljaira készült, hogy e nem veszélytelen foglalkozás művelőit védje munka közben.  Mint modern utódai egy áramvonalas külső és egy gömbölyű nyomásálló belső testből állt ám takarékossági okokból, fából készült. Mintegy kétórányi működésre elegendő oxigén állt a személyzet rendelkezésére, ám egy ötletes légtisztító berendezéssel sikerült megduplázni ezt az időtartamot. A hajó jól bírta a merülést, könnyen kezelhetőnek bizonyult, ám roppant lassú volt, hiszen ezt is még emberi erővel hajtották. Mintegy 50 merülést végeztek vele, mígnem 1862 januárjában a kikötőben álló tengeralattjáróra ráfutott egy teherhajó, megsemmisítve azt. Ma a barcelonai Tengerészeti Múzeumban látható egy rekonstrukció.  Monturiol nem hagyott fel a kísérletezéssel, ez már azonban túlmutat a kézzel hajtott tengeralattjárók időszakán és átvezet a géphajtás korába.

narcis_monturiol.jpgNarcís Monturiol

az_ictineo_i_rekosntrukcioja.jpgAz Ictineo I rekosntrukciója

 Folyt. köv.  

Ölveczky Balázs

Gályarabságra ítélt szőnyi lelkészek

A 17. században a háromrészre szakadt Magyarország területe folyamatos összecsapások színtere volt. 1664-ben Zrínyi Miklósnak sikerült a törökökre jelentős csapást mérnie. I. Lipót császár a vasvári békét azonban a magyar sikereket figyelmen kívül hagyva, kedvezőtlen feltételekkel kötötte meg a törökökkel, és így az eredeti határokban állapodtak meg. A magyar nemesek nem fogadták el a szégyenletes békét és összeesküvést szerveztek a császár ellen. Lipót megpróbálta összeugrasztani a magyarokat és bűnbakokat keresett. Mivel a katolikus egyház és I. Lipót a vallási sokszínűségben a birodalom egységének a megbomlását látták, meg is találták a protestánsokban. Az 1670-es évek a magyarországi ellenreformáció erőszakos évtizede volt.

20200506i-lipot.jpgI. Lipót

A szervezett protestánsüldözések, templomfoglalások, vagyonelkobzások és kivégzések mellett 3 év alatt öt rendkívüli törvényszéket tartottak. A leghíresebb a negyedik törvényszék volt, amely 1674-ben ült össze Pozsonyban. Több, mint 700 lelkészt idéztek be, akik közül 336-an jelentek meg (284 evangélikus és 52 református). A bíróság célját Széchenyi György győri püspök kiválóan megfogalmazta:

„Magyarországban az evangélikusoknak olyan kötelet fonunk, melyet ha nyakukba ránthatunk, az evangélikus vallás soha többé lábra nem áll, ha pedig ezt nem tesszük, bajt szerzünk magunknak.”

A vádpontok vallásgyalázás, összeesküvésben való részvétel és a törökkel való cimborálás voltak. A tömeges halálbüntetés helyett azonban fogságra ítélték a lelkészeket. Komáromi nem volt köztük, mert ekkor már nem volt a gyülekezetnek lelkésze, viszont az elítéltek között volt két szőnyi lelkész. A fogságra ítéltek közül húszat a komáromi várbörtönbe szállítottak, ahol Drahosóczi András várkapitány parancsára a vár legsötétebb kazamatájába kerültek. Innen szabadult ki Rimaszombati István szőnyi lelkész, akit azért engedtek csak el, mert a szőnyi egyházközösség lemondott szabad vallásgyakorlásának jogáról.

42 fő bírta ki a fogságot, őket Nápolyba hurcolták. Ezt Kollonich Lipót későbbi esztergomi érsek szervezte meg, akinek a jelmondata ez volt: "Magyarországot rabbá, azután koldussá, s végül katholikussá teszem." Az út végére 32 fő ért oda, akiket fejenként 50 aranyért gályarabnak adtak el.

800px-kollonich_lipot.jpgKollonich Lipót

Sorsuk azonban nagy visszhangot keltett Európa protestáns országaiban és Hollandia végül kifizette a váltságdíjat értük. 1676. februárjában Michael de Ruyter tengernagy érkezett hajójával a megmentésükre. A tengernagy így fogadta a 26 életben maradt rabot: „Sok győzelmet vívtam életemnek minden rendiben ellenségeim felett, de az én legfényesebb diadalom, mellyel Krisztusnak ártatlan szolgáit az elviselhetetlen terhek alól kiszabadítottam". A lelkészek néhány év múlva visszatérhettek Magyarországra.

bol_michiel_de_ruyter.jpgMichael de Ruyter tengernagy

A kiszabadított lekészek között van a másik szőnyi lelkész, Alistáli György is, akinek a szőnyi református templom szószéke mellett található az 1976-ban a gályarabság 300. évére állított emléktáblája.

alistali_tabla.jpg

1959-ben a szőnyi református gyülekezet egy szimbolikus sírt állíttatott a temetőben emlékére.

20230206_151848.jpg

1895-ben a debreceni református Nagytemplom mögötti téren emlékművet emeltek a gályarabok emlékére, amelyet 1991-ben II. János Pál pápa a megbékélés jegyében megkoszorúzott. Az emlékművön Alistáli György neve is szerepel.

debrecen-galyarab.jpg

Ábrahám Tamás

II. Ulászló élete és uralkodása

IV. Kázmér lengyel király és Habsburg Erzsébet magyar hercegnő elsőszülött fiaként 1456. március 1-jén született Krakkóban. Albert magyar király és Luxemburgi Erzsébet unokája és Zsigmond magyar király dédunokája, II. Lajos apja. Anyja jogán tartott igényt a magyar és a cseh trónra, aki aktívan támogatta mindkét trónigényét.

ii_ulaszlo_szent_vitus.pngII.Ulászló ábrázolása a prágai Szent Vitus-székesegyházban (1509)

1469-ben III. Frigyes német-római császár biztatására fellépett Podjebrád György cseh király ellen, de ezt követően tétlenül figyelte Mátyás magyar király és Podjebrád küzdelmét, noha Podjebrád a béke biztosítása érdekében őt jelölte ki utódául. 1471 márciusában a Mátyással történő alkudozások ideje alatt Podjebrád meghalt, és a cseh főnemesek Kuttenbergben május 27-én Ulászlót cseh királlyá választották. Augusztusban a koronázásra is sor került, ám akkor Ulászlónak többek között a Mátyás elleni fegyveres fellépést is meg kellett ígérnie. A fiatal király három évig húzta-halasztotta a hadjáratot, és csak 1474-ben szánta rá magát, hogy Csehországból kiszorítsa Mátyás csapatait. Döntésében bizonyára nagy szerepet játszott apja, IV. Kázmér lengyel király beígért fegyveres segítsége. 1474-ben a közös sereg azonban Boroszlónál súlyos vereséget szenvedett, s Mátyás csapatai Csehországban maradtak. 1477-ben III. Frigyes császár neki ajándékozta a cseh hűbért, s rá két évre, 1479-ben Mátyással is sikerült megkötnie az ún. olmützi békét: megegyeztek, hogy mind a ketten viselhetik a cseh királyi címet. 1487-ben a pápa is elismerte Ulászlót cseh királynak, de az országot Mátyás csapatai miatt nem tudta egyesíteni. Ténylegesen Ulászló Csehországot birtokolta, míg Mátyás Sziléziát és Morvaországot.

ii_ulaszlo.pngII. Ulászló cseh és magyar király (João do Cró festménye)

Mátyás halála után, 1490-ben a magyar főnemesek nagy része Ulászlót kívánta látni a magyar trónon Mátyás fia, Corvin János herceg és a Habsburgok helyett. Ennek oka a várható cseh-lengyel szövetség mellett elsősorban Ulászló tartós békére tett ígérete volt. Kortársai szerény képességűnek tartották, amit a rendszeres „ökör” jelző igencsak nyomatékosított. Az utókor ragasztotta rá a „Dobzse” (lengyelül „Jól van!”) gúnynevet is, mivel elterjedt róla, hogy a kegyencei bármit kérhettek tőle, ő azt válaszolta: dobzse. Ez valójában nem volt így, Ulászló valóban az általa kiválasztott előkelők segítségével kormányzott, de a végső szót mindig ő mondta ki. A trónra lépése után megígérte, hogy elveszi Mátyás király köztudottan meddő özvegyét, Aragóniai Beatrixot, mivel 1490-ben a királyné jövedelmeinek a segítségével tudta megszerezni a trónját. (A házasságot Bakócz Tamás tudatosan hibásan kötötte meg, így tanúsítani tudta az érvénytelenségét. Ezt 1500-ban kijelentette a pápa).

beatrix_kepmasa.pngBeatrix képmása (A Regiomontanus kódex lapján, Osztrák Nemzeti Könyvtár, Bécs)

Ulászló ígéretet tett Mátyás rendelkezéseinek az eltörlésére, többek között lemondott az éves hadiadó többszöri beszedéséről; vissza kellett helyeznie a nemeseket az ősi jogaikba, valamint el kellett fogadnia, hogy a fontosabb ügyekben a királyi tanácsnak van fenntartva a döntés joga. Ennek ellenére, amikor Ulászlónak szüksége volt rá, ígéretével ellentétben, Mátyáshoz hasonlóan, ő is többször kivetette az éves hadiadót.

II. Ulászló Budán rendezte be udvarát, ahol Beatrix, akit a király már a titokban, szándékos formai hibával megkötött házassági ceremónia után elhagyott, nemkívánatos személynek számított. Ulászló az országot a kor európai szokásainak megfelelően, a királyi tanáccsal közösen kormányozta, ám a tanács tagjait az uralkodó jelölte ki. Mátyás korában kezdődött meg, hogy tehetséges, de szegény emberek egészen magas hivatalig tudtak emelkedni. Ulászlónak uralkodása egészében egyensúlyoznia kellett a különböző főúri csoportosulások között. A legnagyobb birtokos Szapolyaiakkal kiegyezett, Corvin Jánossal megbékélt, Újlaki Lőrincet pedig harcban győzte le 1494-95 között.

Az utókor szerint II. Ulászló uralkodásának legfőbb jellemvonása a gyenge királyi hatalom volt. A központi kormányzat szétesett, Mátyás reformjainak nagy része megsemmisült, pénz híján szélnek eresztették a „fekete sereget”, melynek a Délvidéket pusztító maradékát Kinizsi Pál szétverte. A marxista történetírás szerint általánossá vált a bárók és a köznemesek közötti küzdelem, de rosszabbodott a parasztság és a korábban fejlődésnek indult mezővárosok helyzete a rájuk erőszakolt jobbágyi kilenced miatt (nem véletlen, hogy az 1514-es parasztfelkelés bázisát a mezővárosban élők alkották). A világgazdasági viszonyok alakulása sem kedvezett térségünknek, mivel az Anjouk korában meginduló fejlődés – aminek alapja a magyar arany és a cseh ezüst volt – a földrajzi felfedezések eredményei miatt a 15. század végén megtört, így Közép-Európa elvesztette gazdasági jelentőségét. A köznemesség védekezni próbált a király (valójában annak kapzsi tanácsadói, például Brandenburgi György) törvénytelen intézkedései ellen.

dozsa-fele_parasztfelkeles.pngDózsa-féle parasztlázadás ábrázolása egy 16. századi augsburgi fametszet nyomán

Ez az 1504. évi I. törvénycikkben öltött testet, amely cikk kimondja, hogy a királyi parancsnak (különösen adóügyben) törvénytelenül engedelmeskedő alispánt a legközelebbi megyegyűlésen le kell váltani, és ha nem váltanák le, az egész megye nemessége megszűnik nemesnek lenni és birtokát veszti. A fokozódó problémákat – melyeknek oka a politikai, társadalmi és gazdasági rendszer működési zavara volt – jelezte az 1514-es Dózsa-féle parasztfelkelés is.

1492 júniusában meghalt Ulászló apja, IV. Kázmér lengyel király. Jog szerinti örököse Ulászló lett volna, ám ő öccse, János Albert javára lemondott a lengyel trónról, és ezzel a Jagelló-dinasztia cseh-magyar és lengyel ágra szakadt. A két testvér eleinte szövetséges volt, mely szövetség a Habsburgok ellen irányult. Idővel azonban nyilvánvalóvá lett, hogy a két ország közös érdekeinél – elsősorban a török fenyegetés miatt – erősebb a Habsburgokkal való megegyezés érdeke.

foix-i_anna.pngFoix-i Anna magyar királyné ábrázolása a Szent-Vitus székesegyházban

1506-ban megújították az 1491-es szerződést, amit kiegészítettek azzal, hogy az időközben újra megnősült (1502-ben feleségül vette Foix-i Annát, Candale grófnőjét, XII. Lajos francia király rokonát) Ulászló leánya, Anna férjhez megy Miksa német-római császár egyik unokájához, míg a király születendő fia (a későbbi II. Lajos) majdan egy Habsburg főhercegnőt kap feleségül. A Habsburg–Jagelló házassági szerződést 1515-ben Bécsben megújították, s meglétét a térségben erősödő Habsburg-befolyás eredményeként lehet értékelni, hiszen Zsigmond lengyel király – aki szintén Ulászló öccse volt – is elismerte a Habsburgok jogait, cserébe Miksa többé nem támogatta ellenségeit, a Német Lovagrendet és a Moszkvai Nagyfejedelemséget.

A magyar rendek viszont nem akartak Habsburgot a magyar trónon, s a maguk jogának tartották a szabad királyválasztást (1498-as, 1505-ös törvény). 1505-ben még azt is kinyilvánították, hogy Ulászló fiának halála után nemzeti királyt választanak. A királynak 1506. július 1-jén született meg örököse, a későbbi II. Lajos, azonban örömét beárnyékolta, hogy Anna királyné néhány héttel később, a szülést követő gyermekágyi lázban meghalt. Ulászlót olyannyira megviselte felesége halála, hogy letargikus állapotba került, melyben élete végéig szenvedett. Még 1504-ben szélütés érte, így még kevésbé volt képes beleszólni az ország kormányozásába. Helyette Szapolyai János, Bakócz Tamás esztergomi érsek, Perényi Imre nádor és Szathmári György kancellár kormányzott.

Komáromhoz fűződő kapcsolata többrétű: már 1492-ben megerősíti Komárom Zsigmond, Mária, Mátyás és V. László által adott kiváltságait. 1495. július 8-án Tatán, illetve Komáromban is megfordult vadászat céljából. 

erzsebet_sziget.pngErzsébet-sziget ábrázolása

1510-ben II. Ulászló Tatára hívta össze az országgyűlést, azonban a pestis terjedése miatt augusztus 14-én Komáromba tették át a gyűlésezést, mely a dunai szigeten folyt a hónap végéig és számos külföldi követ is részt vett rajta a magyar főurak mellett. Maga az uralkodó az Erzsébet-szigeten lakott. Az itteni tartózkodása Ulászlónak azonban nem tartott sokáig, mert már augusztus 30-án Nyitrára távozott, az országgyűlés pedig szétoszlott ezt követően

1513-ban meghagyja Podmaniczky István nyitrai püspöknek, miszerint vámosainak, adószedőinek és egyéb tisztjeinek parancsolja meg, hogy Komárom kiváltságos lakosait vámokkal és egyéb adókkal ne terheljék.

II. Ulászló 60. születésnapja után két héttel, 1516. március 13-án halt meg Budán. Temetésére hat nappal később, március 19-én került sor Székesfehérvárott. Fiát, az ekkor tízéves Lajos herceget még 1508-ban magyar, 1509-ben cseh királlyá koronáztatta, hogy biztosítsa számára mindkét ország koronáját. Halálos ágyán, 1516. március 12-én a maga elé hívatott országnagyok jelenlétében Bakócz Tamás esztergomi érseket, Bornemissza János budai várnagyot és Hohenzollern György brandenburgi őrgrófot (Ulászló első feleségének, Brandenburgi Borbálának az unokaöccsét) nevezte ki kiskorú fia gyámjaivá.

ii_lajos.pngII. Lajos (Tiziano festménye)

A mai történészek egy része nem látja olyan negatívan II. Ulászló szerepét. Sőt van, aki úgy véli, hogy Dobzse László politikáját a béke és igazságosság jellemezte. Nagyszabású törvényhozói munkája eredményeképpen II. Ulászló alatt megszületett az addigi legnagyobb magyar törvénykönyv, és az újabb kutatások szerint a Jagellók korában jelentős gazdasági fejlődésre kerülhetett sor. Ami a kultúrát illeti: gyorsan terjedt az írásbeliség, a magyar nyelvű irodalom pedig kifejezetten virágzásnak indult.

Neumann Tibor történész szerint az Ulászlóról a közvéleményben élő kép karikaturisztikus jellegű és távol áll a valóságtól. A pénzügyi problémák, a királyi hatalom megosztása a királyi tanáccsal valójában a késő középkori európai államok általános működésének velejárói voltak. A Dózsa György-féle parasztfölkelés súlyos árnyékot vet az uralmára, a Jagelló-Habsburg szövetség megkötése viszont reális szövetségkeresés volt, a folyamatos török fenyegetést figyelembe véve. A közös cseh-magyar királyság és a lengyel uralkodóval való rokonság olyan szövetségi hátteret biztosított a királynak, hogy egyetlen európai állam sem támadt Magyarországra.

A Habsburgokhoz való közeledés sem árulás volt. A szerződés megfelelt az ország érdekeinek, hiszen csak egy nagyobb európai szövetség szállhatott szembe az Oszmán Birodalommal. Hogy az összefogás végül nem jött létre, nem Ulászló hibája volt, az ország déli határainak megtartása pedig valószínűleg Mátyásnak sem sikerült volna.

lacikonyha.pngLacikonyha

Végezetül említsük még meg, hogy a néphagyomány Ulászló nevéhez kapcsolja a lacikonyha elnevezést, pedig annak már jóval régebbi hagyománya van. Az elszegényedett udvar viszonyait illusztrálná az a legenda, miszerint a királyi éléskamra kiürültével a király kénytelen volt a pórnéphez fordulni ennivalóért. A királyt kiszolgáló korabeli „gyorsétkezdét” nevezték gúnyosan Ulászló, azaz „Laci konyhájának”. A valóság ezzel szemben egészen más, hiszen Ulászló udvartartása mindvégig gazdag és fényes volt, soha nem szorult rá semmilyen külső segítségre, mivel az uralkodó bevételei lehetővé tették a fényűző királyi udvar fenntartását.

Pokornyi Gábor

süti beállítások módosítása