Komáromi Klapka György Múzeum

260 éve volt a nagy komáromi földrengés

2023. június 28. - Komáromi Klapka György Múzeum

Minden idők legnagyobb komáromi földrengése 1763. június 28-án, az országos Péter-Pál napi vásár hajnalán következett be.

Az 1763. június 28-án, reggeli 5 és 6 óra közötti földrengés a nagy Magyarország területén bekövetkezett legnagyobb erősségű földmozgás volt, amelyet a Richter-skála szerint 6.3-asra becsülnek. Az ELTE Geofizikai és Űrtudományi Tanszék és a Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont munkatársai szerint a földrengés középpontja a komáromi vártól keletre-északkeletre lehetett, a Duna északi partján.  

A vásár, szokás szerint 3 napos volt: június 26-án tartották a barom-és elővásárt, 27-28-án a derékvásárt. Ennek megfelelően, június 28-án reggel már hajnalban talpon volt az egész város. A kézművesek és kereskedők időben elfoglalták helyeiket, a vásárlók is korán érkeztek. Otthon, a házakban leginkább az öregek, a betegek és a gyerekek tartózkodtak. Az utcák megteltek a környékről érkezőkkel.

Ennek a nyüzsgő vásári forgatagnak hajnali 5.15-kor iszonyatos dörgés, majd rengés vetett véget, ezt 5.30-kor egy újabb követte. Hogy melyik okozta a nagyobb pusztítást, nem tudjuk.

A város romba dőlt. A Városháza tornya a főtéren összegyűlt vásározókra zuhant, a nem régen elkészült új Szent András templom két tornya leomlott, harangjai átszakították a boltozatát, elpusztítva Franz Anton Maulbertsch csodálatos mennyezetfreskóit, a Szent János templom magas tornya is ledőlt és összetörte a templomot, és többen életüket vesztették a ferencesek templomában, a beszakadt boltozat alatt. Az emberek a Duna felé menekültek, egyesek hajókon kerestek menedéket, de a földrengés a folyó vizét is felkorbácsolta, és félelmetes erővel dobálta, törte a hajókat és hatalmas víztömeg zúdult a partra.

A földrengést előrengések vezették be, néhányat a város tágabb környezetében is éreztek. A megrázott terület: 87.200 km2 nagyságú volt. A rengést ÉNY felé 580 km, DK-i irányban 380 Km távolságban is megfigyelték.

Komárom város elöljárósága 1763. július 5-i ülésén elrendelte, hogy össze kell állítani az állami szervek kérésére a jelentést, hogy miként történt a földrengés, meddig tartott, mekkorák a földrengés okozta károk.

Mária Terézia rendeletére a Királyi Helytartótanács július 11-én utasította a vármegyéket, hogy tegyenek jelentést a károkról.

A jelentés szerint Komáromban 279 ház összeomlott, 353 ház részben összedőlt, 213 ház nagy költséggel hamar javítható, 219 ház kis költséggel javítható. Több templom megsérült: a Szent András templom és a Szt. János tornyával együtt leomlott; a Jézus társasági atyák éppen elkészült, felszentelés előtt álló temploma megrongálódott, két tornya részben leomlott; a ferences templom állva maradt, de csak nagy költséggel javítható; említik a Szent Anna kápolnát a mellette épült, de még be nem fejezett kórházzal, de sérülést nem írnak; ugyanakkor a Szt. József kápolna és a kórháza helyreállítása nagy költséget kíván. A városon kívül, a Kálvárián álló, Szent Fábián és Sebestyén, orvosszentek tiszteletére „dögvész ellen” emelt kápolna szintén csak nagyobb költséggel helyreállítható. A görög katolikusok templomát is „teljes rontás sújtotta”.

A földrengés következtében 63 személy meghalt, közülük 58 komáromi polgár volt. „Akiknek pedig feje, karja, combja, vagy lába, illetőleg egyéb tagja tört vagy megsérült, megsebesült, vagy zúzódott, azok száma 102.”

Komárom vármegyében minden járásban a szolgabíróból vagy helyetteséből, ács és kőműves szakemberekből álló szakértői csoport mérte fel a helyzetet.

A Komáromban a legtöbb kárt a kőből és téglából épült udvarházak, kúriák szenvedték, s az áldozatok egy része is ezekben lelte halálát. Szombathy Erzsébet úrnő nemesi birtokrészén három személy halt meg, Kazay István kúriájában a ház ura is elpusztult, Gyulay Ferenc gróf kúriájában két személy halt meg, Mesterházy Jánoséban egy, Zichy Miklósné grófnőjében szintén egy.

Ugyancsak Komáromban a templomokban és imaházakban összesen 40.374 Ft, a főnemesek és nemes urak kúriájában 79.450 Ft kár keletkezett, az adózók és adóváltságot fizetők körében 3.310 Ft volt a kár és teljesen elpusztult 10 épület.

Komárom vármegyében (Szigeti,Tatai, Gesztesi és Udvardi járásban) a templomok, egyháziak parókiái és a nem katolikus imaházakban 65.458 Ft és 27 kr., a magánosok, főrendűek és nemes urak kúriájában és a beszállásoló házakban 132.858 Ft összes kár keletkezett, emellett az adózók és adóváltságot fizetők körében 15.071 Ft és 11 kr. volt a kár.

A királynő 5 év adómentességet engedélyezett a városnak és a kincstári erdőkből ingyen fakitermelésre adott engedélyt. A helytartótanács városunk javára országos könyöradományok gyűjtését rendelte el. Ennek eredményeként 2852 Ft adomány gyűlt össze, egyéb helyekről pedig 12.298 Ft. A helyi katonai kincstár 500 mérő búzát osztott ki, Zichy Ferenc győri püspök egy hajórakomány kenyeret küldött, Komárom vármegye 1000 mérő árpát utalt ki, Tata városa 1000 mérő meszet küldött.

Szükség is volt az adományokra, hiszen ház nem maradt épen, a lakosok mezőkön és hajókon laktak, a városi tanács is egy kertben ülésezett. A városi tanács elsőként a Városházát állíttatta helyre, órát a német tartományokból begyült adományon (848 Ft 521/2 krajcár) készíttetett rá. Ezen kívül Karl Friedl festőművésszel a földrengést is megörökíttette 67 Ft-ért. A jezsuiták először székházukat, majd 1768-1771-ig a Szent András templomot állították helyre, önerejükből. Beomlott boltozatát, amelyet Maulbertsch frissen festett mennyezetfestménye díszített, deszkafödémmel pótolták, s erre boltozatot festettek. A ferencesek is hamarosan hozzáfogtak a templomuk és rendházuk újjáépítéséhez.

Az 1763. évi földrengés után Mária Terézia javasolta, hogy a szerencsétlenül járt város lakói települjenek át a Duna túlsó partjára: „… de a koldusbotra jutott lakosság ragaszkodása folytán a városi tanács a királyasszony javaslatát elvetette.”

A nagy földrengést utórengések követték. A jezsuiták az év végéig kb. 600 földrengést számláltak össze, s még a következő év legelején is folytatódtak.

A katasztrófa tragikus fordulópont volt a város életében, ezért a hivatalos dokumentumok mellett a korabeli írók, költők (Stefan Korbel, Baróti Szabó Dávid, Gvadányi József, Fábián Julianna és Jókia Mór) is igyekeztek hiteles és érzékletes képet festeni a történtekről, és több festőt is megihletett.

kep1_34.jpgA nagy komáromi földrengés (Ferences kolstor, Frauenkirchen, Ausztria)
kep2_31.jpgKarl Friedl: A nagy komáromi földrengés, 1763 (Duna Menti Múzeum gyűjteménye)

Számadó Emese

Fejezetek a tengeralattjárók történetéből XI.

Míg a két világháború alatt a tengeralattjáró békés felhasználása (ami amúgy sem volt prioritás) szünetet tartott, de a II. Világháború után némi lendületet kapott, bár a hidegháborús légkörben még itt is sokszor vagy közvetetten katonai, vagy nacionalista presztízskérdések domináltak

Még a világháború kitörése előtt, a 30-as évek végén terjesztette elő Auguste Piccard svájci fizikus (ez első ember, aki feljutott a sztratoszférába), a batisztkáf ötletét: a batiszkáf egy könnyű merülőtesthez erősített nyomásálló kabinból áll, s olyan mélységekre tervezték, ahová hagyományos tengeralattjárók nem juthattak le. Az úszótest benzinnel volt töltve, ami biztosította a szükséges felhajtóerőt, merülésre a hagyományos vízballaszt szolgált, de mivel abban a mélységben ahová tervezték nincs olyan szerkezet, ami ki tudna szivattyúzni egy ballaszttankot, fémnehezékkel látták el, amit egyszerűen kioldott, hogy felszínre tudjon emelkedni.

A II világháború félbeszakította a programot és csak 1948-ban készült el az “FNRS 2” (nevét a belga nemzeti tudományos alapról kapta, akik finanszírozták a programot). A kész jármű rengeteg kompromisszum árán született meg, úszóteste ránézésre is elég kezdetlegesnek látszik. A szinte gyári új batiszkáf (költségkímélés címen csupán két nem egész 100 méteres merülést végeztek vele) 1948 decemberében (személyzet nélkül) 1380 méteres mélységet ért el, de a könnyű szerkezetű úszótestet megrongálták a felszíni hullámok, s már csak átépítve, “FNRS 3” néven folytatta tovább sikeres karrierjét - a francia haditengerészet égisze alatt. Az “FNRS 3” ma Toulon-ban látható kiállítva, az eredeti “FNRS 2” kabinnal.

az_fnrs_2.jpgAz FNRS 2

Közben 1954-ben Auguste és fia Jacques Piccard tervei alapján, svájci támogatással Olaszországban elkészült a “Trieste”, a javított batiszkáf. Több évnyi földközi-tengeri működés után az USA Haditengerészete 1957-ben megvásárolta. Ebben az időszakban az USA rengeteget költött az akkoriban még éppen csak születőben lévő oceanográfiára részben katonai célokból, részben a hidegháborús presztízs-küzdelem részeként, részben pedig ekkoriban került fel először komolyabban az óceánok erőforrásainak kiaknázása.

Az USA haditengerészete nem kisebb feladatot tűzött ki a “Trieste” elé, mint az óceánok legmélyebb pontjának elérését. 1960. január 23 a “Trieste” Jacques Piccard-al és az amerikai haditengerészet hadnagyával Don Walsh-al a fedélzeten elérték a Mariana árok legmélyebb pontját, 10 916 m mélyen.

jacques_piccard_es_don_walsh_a_trieste_fedelzeten.jpgJacques Piccard és Don Walsh a Trieste fedélzetén

A “Trieste” ezek után még 1963-ban részt vett a szerencsétlenül járt U.S.S “Tresher” roncsainak felkutatásában, majd 1964-ben kivonták az aktív szolgálatból. 1980 óta Washingtonban, a haditengerészet múzeumában látható kiállítva.

A mai extrém mélységekre tervezett tengeralattjárók csak részben hasonlítanak a batiszkáfra: a könnyű úszótestet és a nyomásálló kabint egyesítették, de ma is csak korlátozott hatótávon és direkt erre a célra átalakított ellátó hajóval együttműködve képesek működni. Ezeknek a mélységeknek az elérése még ma is csak rendkívül specializált eszközökkel lehetséges.

a_trieste_darun.jpgA Trieste darun 

 a_trieste_kiallitasban.JPGA Trieste kiállításban

Ölveczky Balázs

Egressy Béni élete

Egressy Béni egresi Galambos Benjámin néven született 1814. április 21-én Sajókazincon Galambos Pál és Juhász Julianna fiaként. Apja református lelkipásztor volt, az ő kedvéért vette fel Béni, amint a színi pályára lépett, az Egressy nevet. Így tett Gábor bátyja is, a híres színész, Petőfi barátja.

kep1_33.jpgBarabás Miklós festménye

Iskoláit a miskolci református gimnáziumban és a sárospataki főiskolán végezte. Kedvezőtlen anyagi viszonyai miatt (apja időközben meghalt, özvegyet és hat gyermeket hagyván hátra) nem folytathatta iskoláit, 1833-ban Mezőcsáton iskolamesterséget vállalt; ez időből valók zsoltártanulmányai, melyekhez később, mint színész is visszatért.

Később Szepsiben, Abaúj megyében vállalt segédtanítói hivatalt, és mint ilyen látogatta meg 1830-ban bátyját, Egressy Gábort, aki már akkor a kassai színtársulat tagja volt.

E látogatás elhatározta jövőjét: kardalnoknak állott. 1834-ben a kassai és a kolozsvári társulattal lépett fel. Mindeddig inkább hajlam vezette, mint a készültség biztos tudata. A színészi pályán tanult meg franciául, olaszul és németül. A hangjegytant csak hírből ismerte; ezért éjjel-nappal tanult, tenorrá akarta magát kiképezni és valódi művelt színésszé.

Mindazonáltal nem hagyott föl tehetsége próbálgatásával a budai színpadon sem. Miután 1837-ben a budai színtársulat Pestre a Nemzeti Színházba költözött, minden reménye füstbe ment és 1838-ban Olaszországba ment, hogy énekelni tanuljon. Gyalog indult útnak és megjárta Fiumét, Triesztet, Velencét, Padovát és Milánót; e helyekről küldött leveleinek egy részét az akkori magyar lapok közölték. Másfél évet töltött itt. 1843-ban került a pesti Nemzeti Színházba, karénekesként. Már 1840-től foglalkozott zeneszerzéssel, ő volt Petőfi Sándor verseinek első megzenésítője és számos népies műdal szerzője.

Legnagyobb sikerét Vörösmarty Mihály Szózat című versének megzenésítésével aratta, amelyet 1843. május 10-én mutattak be a Nemzeti Színházban.

kep2_30.jpgSzózat kézirata

A Szózat keletkezéstörténete különös és egyszerű: a mai kor embere aligha képzeli ilyennek egy nemzeti mű születését. Bartay András zeneszerző, a Nemzeti Színház igazgatója 1843-ban pályázatot hirdetett a Vörösmarty-versre komponálandó legszebb népmelódia írására. A bírálóbizottságban helyet foglalt maga Vörösmarty is, mellette az akkori Pest-Buda legkiválóbb két muzsikusa: Erkel Ferenc és Mosonyi Mihály. Egybehangzó ítéletük szerint a pályadíjat, 20 aranyat, Egressy Béni műve nyerte el.

Foglalkozott színművek, operaszövegek írásával és fordításával is. Egressy írta a Bátori Mária és az 1844-ben bemutatott Hunyadi László című operák szövegkönyvét, amelyek zenéjét Erkel Ferenc szerezte. Katona József drámáját, a Bánk bánt is átdolgozta és az opera szövegét nem sokkal halála előtt átadta Erkelnek. Ennek a bemutatójára azonban tíz évvel később, 1861. március 9-én került sor.

1846-ban Pestre látogatott világhírű és világjáró művészünk, Liszt Ferenc, akit Vörösmarty csodálatos ódával állított a magyar kultúra panteonjába. Amikor Liszt hajója kikötött, Egressy Béni zenekara köszöntötte őt. Egressy üdvözlő muzsikát komponált Liszt tiszteletére, „Fogadj Isten” címmel. Liszt nem maradt adósa Egressynek. Az üdvözlő muzsika nyomán pedig megkomponálta X. magyar rapszódiáját, melyet Egressy Béninek dedikált.

Részt vett az 1848-49-es szabadságharc, Az 1848-as forradalmi hangulat hatására - mint oly sokan mások - Egressy Béni is kardot vett kezébe, mégpedig önként. Otthagyta a színház világát, és egy másik színpadon, a történelem színpadán szolgálta hazáját. Előbb közhonvédnek állt be a 14. zászlóaljhoz, majd áthelyezték a 13. hadosztályhoz, már hadnagyi rangban. Katonai szolgálatáról tanúskodik bátyjához, Gáborhoz írt levele, 1848. szeptember 26-án: „Bátyám! Katona lettem. Remélem nem fogja rossz néven venni, hogy holmicskámat bátyámhoz teszem le a legbiztosabb helyre. Ha élek rendelkezni fogok róla - ha elestem, maradjon a bátyámé. Ez a holmi: fehérnemű-ágyruha, téli és nyári köntösök stb. Egressy Béni."

Egressy Béni aggodalma bizony majdnem valósággá vált. Dembinszky seregében ott volt a kápolnai csatában 1849. február 28-án, ahol súlyosan megsebesült a lábán. Ekkor több hónapra kiesett a harcok sűrűjéből. A hadikórházi kezelés után barátjánál, Fekete Károly ónodi református lelkésznél lábadozott. Zeneszerzői talentuma azonban itt sem hagyta pihenni. Betegen feküdvén Szenczi Molnár Albert zsoltárait orgonajátékra alkalmassá tette.

Még Ónodon tartózkodott, amikor 1849. április 25-én, megjelent főhadnagyi kinevezése a Közlönyben. Amikor lábsebe begyógyult, ismét szolgálatra jelentkezett. Sebesülésének következményeként, sántasága megmaradt. Azonban így, megrokkanva sem magára gondolt, hanem ismét kardot vett kezébe.

Június elején már Komáromban találjuk és a vár védelmében tanúsított magatartása révén érdemelte ki a „Komárom hőse" büszke címet. Egressy Béninek már ismerős volt Komárom városa, hiszen mint vándorszínész innen nősült. 1840-ben Déryné Széppataki Róza Komáromban tartózkodott a társulattal, és éppen Dézsi rendezővel tárgyalt, amikor - ahogy naplójában írja - „betoppant Egressy Béni, ki éppen ekkortájt nősült Komáromból egy jó családból való kisasszonnyal. Ő is a társulat tagja volt, s megörültem neki, hogy legalább egy ismerősöm lesz ott."

Az említett komáromi kisasszony König Róza volt, aki Pesten, mint karénekes szerepelt. König Róza 1825. március 9-én született Komáromban. Egressy halála után, 1851 végén ismét férjhez ment. Második férje a Magyar Tudományos Akadémia alelnöke, Csengery Antal lett.

kep3_29.jpgFelesége, König Róza

Egressy sokoldalúságára jellemző, hogy a krónikák nemcsak, mint katonazenészt említik, hanem az akkori Komáromi Lapok szerkesztőjeként is számon tartják nevét. „Mint a kard, úgy a toll is becsületet vívott itt ki a honvéd kezében, mert hisz az írók is ekkor, majd mind honvédek voltak itt Komáromban" - írja Hamary Dániel, az egykori honvédtüzér, a későbbi sebészorvos.

Egressy Béni tehát, aki Komáromban a helyőrség zenekarának volt igazgatója, mindamellett részt vállalt a hadi sajtó, a Komáromi Lapok szerkesztésében is. A hadi helyzet alakulása következtében ugyanis Komárom másodszor is ostrom alá került. A körülzárt városban ismét megjelent a hadi sajtó Friebeisz István szerkesztésében. Az első szám július 11-én, az utolsó 1849. október l-jén látott napvilágot. A Komáromi Lapok megsárgult oldalai arról tanúskodnak, hogy Egressy Béni, a szerkesztésen kívül, időnként saját verseivel is megjelent. Egressynek szerzői, szerkesztői ténykedését megörökíti a várvédő Szinnyei József is, aki szintén főhadnagyként szolgált Klapka seregében: „A várőrség és lakosság jó hangulatát nem kevésbé emelték a Komáromi Lapok, melyet Klapka engedélyével Friebeisz István szerkesztett..."

Egressy Béni nevének halhatatlanságát - Komárom viszonylatában - a Klapka-induló szerzésével érdemelte ki. Ezen induló a maga idejében a hódolat kifejezője volt a vezér iránt, és lelkesedésre serkentő a honvédszívben. Történelmi küldetését azonban 100-150 évvel később érte el, amikor a kisebbségbe szakadt Komárom városának a vigaszt és a reményt jelenti. Sőt, a millennium esztendejétől naponta kétszer, de. 10 órakor, és du. 16 órakor megjelenik a Városháza tornyában a magyar huszár, és trombitáján felhangzik a Klapka-indulónak melódiája.

kep4_5.pngKlapka- induló kottája

Az első feljegyzés, amely a Klapka-indulóra utal, Egressy Béni unokaöccsétől, Egressy Ákostól származik, aki mint hadnagy szolgált a honvédseregben. 1849. július 2-án a következőket jegyezte fel: „A vétetlen összehozott Béni bátyámmal, ki mint főhadnagy egy ház udvarán tanyázott századával.... lábsebe miatt még mindig szenvedőn, bepólyázott lábbal feküdt egy zsup szalmán az udvaron s odaérkezésemkor éppen a »Klapka-induló« hangjegyeit másolta, melyet egy pár nap múlva el is játszott egy zenekarral a Klapka lakása előtt. E szerzemény, a Fel-fel csatára kezdetű szöveggel csakhamar népszerű lett a táborban, majd általában az országban.

1849. augusztus 3-án zajlott le a szabadságharc utolsó győztes csatája Komárom mellett, az úgynevezett „ácsi ütközet". A honvédsereg még a stratégiailag jelentős, Győr városát is elfoglalta. Az ácsi diadal hírét valóságos örömmámorral fogadta a már hetek óta ostromlott Komárom lakossága. A lelkesedés nagy tüntető díszfelvonulásban nyilvánult meg, melynek során dokumentálhatóan - először hangzott fel a Klapka-induló.

Egressy Béni Komáromban a Tó utca 1303-as szám alatti házban lakott, a Klapka-indulót tehát - Egressy Ákos feljegyzése szerint - itt komponálta.

A fegyverletétel után Klapka menlevelével hagyta el Komáromot. Komárom után, azonban Egressy Béni életének fináléja következett. Sebesülése maradandó sántaságot okozott. E testi nyavalya mellé még tüdőbaj is érte. Azonban élete utolsó másfél esztendeje sem telt el tétlenül. Hisz ebben az időszakban verseli meg Katona József drámáját, a Bánk bánt, amelynek eddig csak prózai változata volt. Testi ereje fogyásával, halála közeledését érezve, kéziratait folyamatosan elajándékozza.

Egressy Béni 1851. július 17-én halt meg Pesten tüdőgyulladásban. A Hölgyfutár című lapban a halálhír így jelent meg: „Egressy Benő zeneköltő és a Nemzeti Színház tagja, életének harminchetedik évében elhunyt. Lakása Ősz és Sándor utca sarkán 1461 szám alatt. Zeneköltészetünk sajnos veszteséget szenved...”

Összesen 47 zeneművet írt, melyek közül 35 jelent meg nyomtatásban. Magyarra fordított 50-nél több színdarabot és 19 operaszöveget.

kep5_25.jpgKerepesi temetőben található sírja

Sírja a Kerepesi temetőben található, ez a felirat díszeleg rajta: „Aki szeretteinek emlékében él, az nem hal meg, csak távol van: halott csak az, kit elfelejtenek.”

Komárom is őrzi emlékét: 1966 óta működik a nevét viselő Alapfokú Művészeti Iskola.

kep6_2.pngEgressy Béni Alapfokú Művészeti Iskola főbejárata

2001-ben avatták fel az Egressy Béni emléktáblát a zeneszerző egykori lakhelyén álló épület falán, a Tó utcában.

kep7_13.jpg2001-ben felavatott észak-komáromi Egressy-Béni emléktábla

 

Az 1848/1849-es forradalom és szabadságharc 170. évfordulója évében, 2018. szeptember 15-én avatták fel a komáromi erőd szomszédságában, Egressy Béni közel három méteres teljes alakos szobrát, Nagy János felvidéki szobrászművész alkotását. A szobor felállítását a Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület kezdeményezte, a Komáromi Magyar Gimnázium Öregdiákjainak és Tanárainak Baráti Köre karolta fel. Az ötnegyedes ember nagyságú bronzszobrot Móron öntötték.

kep8_8.jpg2018-ban felavatott észak-komáromi szobra

 

Az észak-komáromi Városi Művelődési Központ 2019 óta viseli nevét.

kep9_7.jpg

kep10_7.jpgAz észak-komáromi Egressy Béni Művelődési Központ

 

Pokornyi Gábor

Fejezetek a tengeralattjáró történetéből X.

A két világháború között alig történt valami a tengeralattjárók fejlődésének folyamatában: zömében ugyanazokat a koncepciókat fejlesztették tovább, mint amiket az I. világháború idején is használtak, csak még nagyobb teljesítményű gépekkel, hosszabb víz alatti üzemidővel. Egy fontos újítás volt, ami sokat hatott az eszköz fejlődésére, de ez a tágabban vett ipar világából érkezett: ez a hegesztés elterjedése volt. A hegesztés egyszerűbb, gyorsabb volt az addig alkalmazott szegecseléshez képes, és mindezek mellett nagyságrendileg könnyebb hajótesteket eredményezett. Ezek a hajók áramvonalasabbak, tisztább formájúak lehettek, bár ezt a formát még mindig a felszíni üzem határozta meg - mindez csak a háború folyamán kezd majd elváltozni.

Történetileg egy kimagasló esemény történt ebben az időszakban: ekkor tevékenykedett először tengeralattjáró az északi sarki jégpáncél alatt. 1931-ben a “Nautilus” névre átkeresztelt volt amerikai tengeralattjáró, elérte az északi szélesség 82. fokát, a legészakibb pontot, ahová addig vízi jármű a saját erejével elért (a vállalkozó szellemű elődök a jégpáncélba zárva úsztak fel idáig a sarki áramlatokkal). 

a_nautilus.jpgA Nautilus

Tovább folytak a kísérletek a tengeralattjáró feladatkörei körül: nehézlöveggel felszerelt cirkáló, különleges műveletekre készült mini-tengeralattjáró, sőt repülőgép hordozó is épült.

A mini tengeralattjárókat különböző titkos hadműveletekre szánták, s méretükben, felépítésükben igen nagy változásokat mutattak, az ember-vezette torpedótól (ami tényleg nem volt más, mint egy nagy torpedó, ami egy vagy két búvárt szállított a céljához), a teljesen „szabályos” típusokig terjedt. Ezek a típusok javarészt eltűntek a háború után, bár különböző – nem feltétlenül közvetlenül harci – feladatok ellátására a haditengerészetek még ma is alkalmaznak kis méretű tengeralattjárókat, s ezek távoli rokonainak is tekinthetők a dél-amerikai kábítószer-csempészek által használt házilag eszkábált tengeralattjárók is.

A japán haditengerészetnek mintegy 42 olyan tengeralattjárója volt, amiket repülőgépek hordozására is alkalmassá tettek. Egy ilyen hajóról indult útnak az a hidroplán, ami az egyetlen repülőként a háború során támadást intézett az Egyesült Államok szárazföldi területei ellen.

b1_tipusu_japan_tengeralattjaro_ilyenrol_indult_utjara_az_usa-ra_bombat_dobo_hidroplan.jpgB1 típusú japán tengeralattjáró, ilyenről indult útjára az USA-ra bombát dobó hidroplán

yokosuka_e14y_a_tipus_amivel_oregon_allamot_bombaztak.jpgYokosuka E14Y, a típus amivel Oregon államot bombázták

1940-ben kezdte meg működését a német V80-as kísérleti tengeralattjáró, amit hidrogén-peroxid hajtású anaerob motor hajtott.  A sikeres kezdeti eredmények után indult meg az UXVII A - ill. B típusok gyártása, de csak 4, ill. 3 példány készült belőlük a háború vége előtt. A háború után több kísérleti hajó épült, de ezek egyike sem lett sikeres. Még a hidegháborúra készülő nagyobb haditengerészetek is drágának találták a peroxid meghajtást.

a_v_80_kiserleti_tengeralattjaro.jpgA V 80 kísérleti tengeralattjáró

A háború második felében születik meg az UXXI-es típus. Ezeken a hajókon már nincsenek „kilógó” alkatrészek, minden vissza lehet húzni a fedélzetbe, a test – bár még hagyományos formájú – nagymértékben áramvonalas, s felszerelték légző csővel is, ami lehetővé tette, hogy periszkóp-mélységben használni tudja a diesel motorjait. Itt már szinte mindent a hosszú víz alatti üzemre terveztek. A fejlett, előremutató (bár számos súlyos problémával küszködő) konstrukcióból a háború végéig 108 készült el, mindössze 4 volt hadra fogható, de ezek sem keveredtek harci cselekményekbe. A háború után e típus alapján készült gyakorlatilag az összes új konstrukciójú tengeralattjáró egészen az 1960-as évekig. A típusnak ma is létezik egy példánya, a régi U 2540, amit a háború végén legénysége süllyesztett el. 1957-ben kiemelték, és egészen 1982-ig különböző tesztekre használták. 1984 óta Bremerhaven-ben látható kiállítva.

a_regi_u_2540_bremerhaven_kikotojeben.jpgA régi U 2540 Bremerhaven kikötőjében

S hogy mi a helyzet az alkalmazásukkal? Ugyanaz, mint az első-világháborúban, csak a léptékek nőttek. A II. világháború folyamán gyakorlatilag egy egész generációnyi kereskedelmi hajót süllyesztettek el, (Japán kereskedelmi flottájának több mint 60%-át amerikai tengeralattjárók süllyesztették el) ami nagyban hozzájárult egyes új hajóépítési technológiák (pl. a széles körben alkalmazott hegesztés, vagy a szekciós építési mód) gyors elterjedéséhez. Ugyanakkor az elleneszközök is rohamosan fejlődtek és így szintén megismétlődött az első világháborús forgatókönyv: kezdeti sikerek (összesen 3000 elsüllyesztett szövetséges hajó), amik aztán irtózatos veszteségekbe torkolltak – a német tengeralattjáró- flotta közel 70%-a veszett oda. Meg kell említeni, hogy a korlátlan tengeralattjáró-háború a semleges országok hajóit sem kímélte, így 1940-ben a “Kelet” gőzöst is német tengeralattjáró süllyesztette el. Az “új fegyver” megtalálta a maga helyét a haditengerészetben, mígnem az 1950-es évek végén ismét át nem értékelték a szerepüket.

Folyt. köv.

Ölveczky Balázs

Fejezetek a tengeralattjárók történetéből IX.

Az első világháború (bármily meglepő) sok technikai újdonságot nem hozott a tengeralattjáró tekintetében, inkább csak finomítottak, javítottak a meglévő technológián.  A Holland típusokhoz hasonló víz alatti működéshez áramvonalasított formák egy időre eltűntek: az új hajók, mind a felszíni haladáshoz igazított hajótesttel épültek, ez rejtette a nyomásálló belső héjazatot. Mivel a kettő között a víz a legtöbb esetben szabadon áramlott, ezért a külső hajótest jóval könnyebb szerkezetűnek épülhetett. A korabeli torpedók nem túl megbízható – és drága – fegyverek voltak, így fegyvertelen célpontok ellen a tengeralattjárók inkább a fedélzetükön elhelyezett kis-és közép kaliberű lövegeiket használták.  Ehhez viszont a felszínre kellett emelkedni, ami kockázatot jelentett. Részben e kockázat vezetett 1917-től a korlátlan tengeralattjáró háborúhoz, vagy a” Lusitania” 1915-ös elsüllyesztéséhez.

a_lusitania_aldozatainak_kozos_sirja_cobh_irorszag.JPGA Lusitania áldozatainak közös sírja Cobh Írország

Mint minden újdonság, ami az előző fél évszázadban a hadihajózásban megjelent, a tengeralattjáró is pánikot keltett. Az „új fegyvertől” való félelem nem volt megalapozatlan, hiszen a víz alatt nehezen észlelhető tengeralattjáró, méreténél sokkal nagyobb hajókat is képes volt elsüllyeszteni – főleg ha azok megfelelő kíséret nélkül hajóztak. De az ellen-intézkedések is fejlődtek: míg a kezdetleges módszerekkel operáló Otrantói tengerzár, 4 éves működése alatt bizonyíthatóan mindössze 3, valószínűleg még 4-5 német és osztrák-magyar tengeralattjáró vesztét okozta, közben a konvojrendszer, a repülőgépek alkalmazása, vízibombák tökéletesítése a háború végére igencsak veszélyessé tette a tengeralattjáró hadműveleteket. Mindez visszahatva fokozta azokat a törekvéseket, hogy fokozzák a hajók víz alatti működési idejét, merülési mélységét (összehasonlítva, a szabadtüdős merülés rekorderei mélyebbre merültek már, mint a világháborús tengeralattjárók).

Nem volt egyszerű feladat. Nem csupán a korabeli akkumulátorok kapacitása volt kicsi, azok elektródáin már rövid működés után megindult a klórgáz képződése, ami tovább nehezítette a zsúfolt belső terekben folyó munkát. A bezártság és a víz alatti korlátozott önállóság, a kitettség érzete, addig nem ismert pszichés megterhelésnek tette ki a legénységet. Ráadásul a legénység kényelme, munkakörülményeinek javítása, nem igen volt prioritás a számos gyermekbetegséggel küzdő hajótípuson. Mindezek ellenére – mint ahogy már erről máshol írtunk -, a tengeralattjáró népszerű fegyvernemnek bizonyult. Ennek oka igen egyszerű volt: a nagy költséggel létrehozott felszíni flották, amiket minden teoretikus döntő fegyvernek tekintett, a háború nagy részét – különböző okokból - horgonyláncon töltötték. A tengeralattjárók ellenben folyamatosan aktívak voltak, s végül annak ellenére, hogy kiegészítő fegyvernemként képzelték el működését, sokkalta nagyobb befolyással voltak a háború kimenetelére.  Önkéntes átjelentkezőkből sehol nem volt hiány.

Mivel a fegyvernem új volt, és alig kipróbált (az orosz-japán háborúban szerepeltek orosz tengeralattjárók, de harci cselekményekben csak egyetlen egy vett részt, az is mint passzív elszenvedője egy japán támadásnak, amiből végül sikeresen megmenekült), ezért sokféle feladattal kísérleteztek. Aknarakó, a flotta felszíni hajóival együtt harcoló gőzturbinás hajó (a brit „K” osztály), nehézlöveggel felszerelt tengeralattjáró-cirkáló is épült, de az aknarakókat kivéve mindegyik dizájn zsákutcának bizonyult, bár még a két világháború között is kísérleteztek velük.

A tengeralattjáró végül is igen sikeres fegyvernek bizonyult, bár a háborút nem döntötte el – hacsak azt nem tekintjük döntőnek, hogy a tengeralattjáró-háború nagyban hozzájárult az USA hadba lépéséhez, pontosabban a közvélemény háborúpártivá válásához.  Az I. világháborúról általában a lövészárkok és a végtelenségbe nyúló értelmetlen anyagcsaták jutnak eszünkbe (joggal), s kicsit hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy mindez a tengeren is így zajlott. Jütland hajóveszteségei, az Otrantónál odaveszett tengerészek éppúgy csak- hadászati mércével mérve - extrém hosszú távon jelentettek bármit is, ahogy a német tengeralattjárók által elsüllyesztett közel 5000(!) Antant hajó. Arról már nem is beszélve, mindez milyen egy-egy imperialista gondolattal való legalább részleges azonosulás nélkül értelmezhetetlen célokért ment végbe.  Mindezt nem a tengeralattjáró, vagy egyéb haditechnikai eszköz okozta, de az „új fegyver”, nagyon is beleillett ebbe a képbe.

Folyt. köv.

Ölveczky Balázs

Gróf Leiningen-Westerburg Károly élete és küzdelme Komáromnál

Gróf Leiningen-Westerburg Károly Ágost honvédtábornok 1819. április 11-én született Ilberstadtban, Hessen nagyhercegségben, elszegényedett német főnemesi családban.

kep1_32.jpgSzamossy Elek festménye

Az osztrák hadseregben ezredesként szolgáló édesapja nyomdokaiba lépve tizenhat évesen ő is a katonai pályát választotta: 1835-ben belépett a császári és királyi hadseregbe. 1844-ben nősült, Sissányi Erzsébetet, egy dúsgazdag törökbecsei gabona- és marhakereskedő család lányát vette el feleségül. Bár a rossz nyelvek érdekházasságról beszéltek, boldogan éltek, a téli időszakot Bécsben, a nyarat a vajdasági Törökbecsén töltötték. 1845-ben, második gyermekük születése után Leiningen-Westerburg Károly kilépett a császári seregből, és a 31. gyalogezred tartalékállományába vonult. Kiváló üzleti érzékével gyarapította vagyonát, a törökbecsei birtokon termett gabonát Bécsbe és Fiumébe szállították.

1848 őszén feleségével Pozsonyban értesült arról, hogy szerb felkelők megtámadták Törökbecsét, és megölték sógorát, Rohonczy Lipótot. Bár a hír nem bizonyult igaznak, önként jelentkezett szolgálatra, azzal a kikötéssel, hogy a délvidéki hadszíntérre osszák be. Október végén vezérkari századosként Damjanich János hadtestébe vezényelték. Bár alig beszélt magyarul, a rohamokat személyesen vezette, katonái maximálisan tisztelték.
December 28-án őrnaggyá léptették elő, 1849. január közepétől a 19. gyalogezred 3. zászlóaljának parancsnoka, majd február 10-től alezredes és dandárparancsnok lett a 3. hadtestnél.

kep2_29.jpgNeje, Sissányi Erzsébet (Barabás Miklós festménye)

Az 1849. február 24-i cibakházi ütközetben császári katonák rövid időre foglyul ejtették és egy fogadóban barikádozták el magukat. Katonái azonnal visszafordultak, közülük többen is életükkel fizettek, de parancsnokukat kiszabadították. Miután sikeresen megvédték a tiszai hidat, Mészáros Lázár hadügyminiszter kitüntette az általa vezetett zászlóaljat. A szolnoki csata idején – ahol is kiválóan vezette fegyelmezett katonáit – már alezredesként, áprilisban már ezredesként irányította csapatát.

A dicsőséges tavaszi hadjárat során Görgei Artúr vezetése alatt harcolt a tápióbicskei, isaszegi, váci, nagysallói csatában és Budavár visszavételében is. 1849 júniusában megkapta a tábornoki kinevezést, és a 3. hadtest parancsnoka lett.

A július 2-i komáromi csata során a Mocsa ellen előnyomuló ellenség ellen Leiningen-Westerburg Károly lovassága vette fel a harcot, a huszárok azonban kezdeti sikerek után hátrálni kényszerültek. A túlerőt látva Klapka visszavonta csapatait Szőnyből az újszőnyi sáncok mögé. Ezután Klapka kiadta a parancsot Ószőny visszafoglalására. Ezt kemény harcokban, kétszeri visszaverés után sikerült teljesíteni. Az ütközet estig tartott, amikor mindkét sereg a sáncok mögé vonult vissza.

Leiningen-Westerburg magyarul csak egy-két szót tudott, de az ebből adódó kezdeti tartózkodás ellenére katonái tűzbe mentek volna érte. Mind hadosztályparancsnokként, mind a hadtest élén kitűnően megállta a helyét, gyorsan át tudta tekinteni a bonyolult helyzeteket, és rá is, fegyelmezett csapataira is minden körülmények között nyugodtan lehetett számítani. Damjanichhoz és Görgeyhez gyengéd barátság kötötte. Naplója a szabadságharc hadtörténetének egyik legfontosabb és legmegbízhatóbb forrása. “Nem tudom, miért szerettek engem annyira katonáim – talán érezhették, hogy én is nagyon szeretem őket” – jegyezte meg a naplójában.

kep3_28.jpgAradi vértanúk kivégzése (Thorma János festménye)

A fel-dunai hadsereg kötelékében tette le a fegyvert Világosnál. Leiningen-Westerburg gróf kivégzése előtt megvesztegette az őröket, így ő volt az egyetlen elítélt, aki magyar honvéd tábornoki egyenruháját viselhette. Evangélikus lelkész hiányában Leiningen-Westerburg Károly utolsó óráit a református lelkész Baló Béni társaságában töltötte, aki később átadta utolsó leveleit a családjának. Kötél általi halálra ítélték, a hatodik volt a kivégzettek sorában. A hibátlan jellemű, lovagias tiszt rendkívül érzékeny volt katonai becsületére, a kivégzése előtti percekben is ama rágalmak ellen tiltakozott, melyek szerint Budavár visszavételekor az elfogott osztrák katonákkal kegyetlenkedett volna.

A kivégzés előtti utolsó mondata a következő volt: “A világ feleszmél majd, ha látja a hóhérok munkáját.” Utolsó perceit Baló lelkész így írta le: “A hóhér felkapta Leiningent a bitóra, s a pribékek belekapaszkodtak. A magas termetű hős lába leért a földre, a hóhérlegények erőlködtek, a mester csavargatta az áldozat nyakát jobbra-balra, míg végre nagy tusakodás után sikerült őt megfojtani.”

A nejének szóló utolsó levelének részletéből is láthatjuk kiváló jellemét: „Most, ebben a komor órában, amikor minden földi dolog teljes múlandóságában áll előttem, amikor mintegy feltárul a múlt, minden emlék megrohan és nehézzé teszi a válást. Tudom, hogy vérezni fog a szíved; de a gyerekek iránti kötelességeid érzete meg fogja enyhíteni fájdalmadat… A gyerekek még meg vannak kímélve a fájdalomtól, és ez jól van így, ők a te szavaidból fogják megismerni apjukat, s ki mondhatná meg nekik jobban, mint te, hogy apjuk, bár az emberi törvények elítélték, szívében becsületes ember volt, aki meggyőződéséért halt meg.”

kep4_24.jpgGróf Leiningen-Westerburg Károly 1911-ben felállított szobra Törökbecsén

Földi maradványait sógora, Urbán Gyula temette el jelöletlen sírba saját birtokán, majd 1878-ban a borosjenői katolikus templom kriptájába helyezték át. Végül a tíz másik vértanú csontjaival együtt 1974-ben az 1881-ben emelt emlékmű alapjánál kialakított aradi kriptában helyezték örök nyugalomra.

Szobrát 1911. szeptember 17-én avatták fel. Alkotója Radnai Béla szobrászművész volt. A szobor talapzatán ez állt: „Gróf Leiningen-Westerburg Károly honvéd tábornok, ki Aradon új hazája szabadságának kihívásáért 1849. október 6-án, mint vértanú hősi halált szenvedett, porhüvelyed visszaállt ugyan e föld rögébe, de nemes lelked, annak vitézsége és géniuszod örökké élni fog magyar honunk egén és minden magyar szívében.”

Radnai alkotása alig nyolc évig állhatott a Tisza-parton. A berendezkedő új hatalom még a trianoni döntés előtt leemeltette talapzatáról és az akkori városháza alagsorába száműzte a szobrot. Később innen átszállították a Schlesinger-palota udvarán lévő fészerbe. Amikor 1954-ben, az udvar rendezésekor, a fészert lebontották, rátaláltak az épségben megmaradt műalkotásra. A helyi magyarság minden mentési kísérlete ellenére, az államügyész a szobrot odaadta a helyi labdarúgócsapatnak, akik ócskavasként eladták egy közeli öntödének, a pénzből meg sportfelszereléseket vettek.

kep5_24.jpgGróf Leiningen-Westerburg Károly mellszobra Törökbecsén,

A törökbecseieknek több évtized múlva némi vigaszt jelenthetett, hogy a nemzeti összetartozás jegyében, Mezőtúr városával közösen újra szobrot állíthattak Leiningen-Westerburg Károly tábornok emlékére. Törökbecsén, a Fő utcában található Assisi Szent Klára-parókia kertjében 2009. október 10-én leplezték le a vértanú tábornok mellszobrát, Győrfi Sándor szobrászművész alkotását.

Pokornyi Gábor

Fejezetek a tengeralattjárók történetéből VIII.

A századfordulóra már a gyakorlatban használható tengeralattjáróhoz szükséges összes technológia – és ismeret – rendelkezésre állt: megvolt a víz alatti hajtómű, a szükséges ismeretek az áramlásról és a víz alatti testekre nehezedő nyomásról, a kohászat is kellően fejlett volt ahhoz, hogy valódi víz alatti járművet lehessen készíteni és nem utolsósorban megvoltak azok a szervezetek, akik hajlandóak voltak finanszírozni is a sokszor költséges és nem mindig sikerrel kecsegtető próbálkozásokat. Vállalkozó szellemű feltalálókból pedig – mint ahogy láthattuk – sosem volt hiány.

Az akkumulátorok legnagyobb hiányossága, hogy egy idő után lemerülnek, újratöltésre szorulnak.  Mindezt az előző részben említett tengeralattjárók, még nem tudták maguk elvégezni.

John Philip Holland 1881-ben New-Yorkban vízrebocsátotta a Holland II.-t, ami akkumulátorai feltöltésére kapott egy 15 lóerős nyersolaj motort is.  Az Írországban született Holland, Amerikában működő ír függetlenségiek (az Ír Köztársaságiak Testvérisége amerikai szervezete) megbízásából készítette a hajót, amit megrendelői brit katonai célpontok ellen kívántak bevetni, s az amerikai sajtóban „Fenian Ram” néven vált ismertté. 1883-ban azonban nézeteltérések támadtak mind a függetlenségiek körében, mind Holland és megrendelői között, így azok egész egyszerűen ellopták a hajót és az áramlástani tesztekre készült Holland III-at.  Miután kiderült, hogy senki nem ért a jármű működtetéséhez, egy pajtában helyezték el. A „Fenian Ram” egyébként a mai napig megvan, az ír-amerikai Harry Cunningham mentette meg a szétbontástól 1927-ben, ma a Paterson Múzeumban látható kiállítva. Holland a továbbiakban az Egyesült Államok haditengerészeténél próbálkozott prototípusaival, míg végül VI.-os számú hajója „U.S.S Holland” néven 1900 április 11-én szolgálatba állt.  A Holland típusú tengeralattjárók eljutottak a világ minden tájára, még a monarchia haditengerészetében is szolgált 3 példány (az U 5, U 6 és az U 12 tartozott e típushoz).  Holland még megérte, hogy találmányából komoly fegyver legyen, 1918. augusztus 12-én hunyt el Newarkban.

john_philip_holland.jpgJohn Philip Holland

a_fenian_ram_napjainkban.jpgA Fenian Ram napjainkban

a_u_s_s_holland_szarazon.jpgA U.S.S Holland szárazon

a_u_s_s_holland_felszini_menetben.jpgA U.S.S Holland felszíni menetben

Mindenképpen meg kell említenünk Simon Lake amerikai mérnököt is, akinek sokszor szokatlan konstrukciói (a korai Lake típusú hajókat pl. kerekekkel látták el, hogy a tengerfenéken járjanak) nem arattak akkora sikert, mint kortársa, de munkássága mégiscsak meghatározó volt a tengeralattjáró gyakorlati alkalmazásának korai évtizedeiben, s azon kevesek közé tartozott, akik az „új” jármű civil felhasználásán is aktívan dolgoztak. A monarchia haditengerészetében két Lake típusú tengeralattjáró is volt, az U 1 és az U 2. Simon Lake 1945 június 23-án hunyt el.

simon_lake.jpgSimon Lake

Az elkövetkező évtizedek hajói mind e két feltaláló összegző jellegű munkájának nyomait viselik majd magukon, egy lényeges eltéréssel: a Holland prototípusok szemmel láthatóan a víz alatti mozgáshoz idomuló áramvonalas külsővel épültek, nem volt külön áramvonalas külső és nyomásálló belő héjazatuk, formájuk mindkét funkciónak meg kívánt felelni. A századforduló után épült tengeralattjárók zöme azonban ismét csak kettős héjazattal épült, méghozzá úgy, hogy a külső hajótest formája a felszíni üzemhez idomult. Mindez nem is annyira meglepő, tekintve, hogy ezek a típusok legfeljebb két-három órát voltak képesek a víz alatt maradni, s az alkalmazásukat is elsősorban úgy képzelték, hogy csak támadni, ill. az őket ért támadás esetén merülnek le, hosszú víz alatti utakkal a korabeli stratégia nemigen számolt.  Ugyan kisebb részletekben még tökéletesítették ezeket a hajókat, nagy vonalakban ezen a technológiai szinten érte a tengeralattjárót az I. világháború kitörése.

Ölveczky Balázs

Légibomba Szőnyben

2023. március 31-én nyomvonalas munkák során Szőnyben, a Dózsa György utcában egy 100 kilogrammos, szovjet gyártmányú légibomba került elő, élesített gyújtószerkezetekkel. A tűzszerészeknek sikerült kiemelniük, elszállítaniuk, majd hatástalanítaniuk a FAB-100 típusú rombolóbombát.
Felmerül azonban a kérdés, hogy mikor is kerülhetett ide ez az eszköz? 338159498_6056010397769484_8288973947214999963_n.jpg

338197484_1361706587738492_5254647403724696413_n.jpg

A Komáromot ért tervszerű bombázások 1945. márciusa előtt csak a kulcsfontosságú katonai célpontokat, az olajfinomítókat és a vasútállomás környékét érintették. Március végére a szovjet 2. Ukrán Front 46. hadserege a környező településeket támadta és sorra foglalta el, ezek után pedig Komárom volt a célpont. A bécsi és pozsonyi hadászati támadó hadművelet során került sor Komárom elfoglalására, melyről ITT olvashatnak részletesebben. Egy hadműveleten belül a különböző haderőnemek és fegyvernemek összehangolt támadása valósul meg. Ez általában a légierő bevetésével kezdődik, majd tüzérségi előkészítés után indulnak meg a szárazföldi erők. A front közelsége miatt már jóval több légi és tüzérségi célpont keletkezett a támadó fél részéről. Ekkor történt Szőny bombázása, amelynek következtében már nem csak közvetlen katonai célpontok estek áldozatul. Kállay Ödön szőnyi jegyző a háborús naplójában így ír a március 19-i eseményekről:

„Siralomházi nap. Reggel negyed 7-kor már kisriadó; 8-kor néhány Rata egy csomó bombát dobott a falura. Ez az első bombázás Szőnyön, amelyik nem katonai célpontokat keresett. Bomba, ill. légiakna esett a nagyfogadó udvarába, hol repeszdarabja megölte a katonák szakácsát. Esett aztán a Kulturház udvarába, a Belső utca szájában az Eőry és Herbszt házak kertjébe, a nagy magtár tetejére, mellette a Járóka és Pénzes ház telkét 9 akna potyogta körül, 3 esett a Völgyi ház kertjébe, kettő a sörház helyén épült Sorg-féle barakkokra, egy a Duna partjára, néhány darab a Dunába és nyilván még ezeken felül is estek, csak én nem szereztem tudomást róluk. Aztán az egész nap folyamán egyik riadó a másikat érte, s egyes zavarógépeket lőtt a légvédelem szünet nélkül. Az orosz gépek géppuskázták is az utakat, ha élénkebb mozgalmat vettek észre rajtuk. Szerencsére nem kívánt sok véráldozatot a folytonos támadás. Az említett haláleseten kívül csak két sebesülésről szereztem értesülést.”

Március 20-ról pedig a következőket írja:

„Hogy ezután hogyan lesz, azt persze előre nem tudhatjuk, azonban, hogy eddig a mai volt a legrondább napunk, az bizonyos. Reggel korán már zavarógépeket lőtt a légvédelem (természetesen siker nélkül). Délkeleti irányból közeli ágyuharc zaja hallatszott, melyet az éjjel nagy tömegben felvonult SS kötelékek páncélosai és tüzérsége által indított támadás hozott magával. Ez a zaj délutánra, sőt már délre elcsitult, s csak a déli irányból voltak a lövések hallhatók, de már messzebbről.

Déli 10 óra tájban erős légitámadás érte a községet. Orosz gépek támadtak, de szokatlanul nagy, többszáz kg-os bombákat dobtak. A lakásom második szomszédjában álló ugynevezett kismagtár telkét 6 nagyméretű (200/500 kg-os) bomba érte; egy német katonát megölt és összedöntött egy melléképületet, valamint a főépületet is erősen megrongálta. A Belső utca torkolatánál az országutra és a Sajtos nevű térre 4 nagy bomba esett, ezek a községháznak, hol a támadás idejében tartózkodtam, minden ablakát porrá törték légnyomásukkal és a tetőt erősen megrongálták. Bomba esett az ugynevezett Vámházra, valamint a régi kiskastély területére is esett 2 nagy bomba. Az urasági parkba esett 1 vagy 2 nagy bomba, nagy ablakkárokat idézve elő. A plébánia telkére két kisebb akna esett, nagyobb kártétel nélkül. Óvári Imre Felső utcai házának hátulsó részét egy nagyobb bomba halomra döntötte, lovakat és teheneket és embereket (2 vagy 3) temetett maga alá. Esett aztán a Felső utcán a Hatala és öreg Eck féle telkekre 1-1 nagyobb bomba, s az újtelepi házakra sok kisebb légi akna, melyek egyike megölte Nagy Ferenc (Argai) nyug. vasutast. Ezenfelül a Felső utcán meghalt egy magyar katona és sulyosan megsebesült 2 ember. A Belső utcán Dózsa Elekné özv. telkére, Dózsa Elek l .házára, Kecskeméti Sándor és vitéz Kecskeméti József telkeire, s még néhány helyre esett bomba.”
szony1941.jpg

A most megtalált bomba helyét a alábbi térképen piros csillaggal jelöltük. Ekkor a terület még beépítetlen volt, ezért nem foglalkozhattak a feljegyzésével. Az is látható, hogy a település központjától délkeletre csapódott be. A jellemző északnyugati szél miatt a komáromi bombázásoknál is megfigyelhető az ilyen irányú eltérés. Komárom területén nem ez az első eset, hogy légibombát találtak. Ezt megelőzően 2020-ban a Városmajor utcából került elő szintén FAB-100 típusú bomba.

Ábrahám Tamás

Guyon Richárd élete és tevékenysége

Guyon Richárd 1813. március 31-én született az angliai Bath városában francia hugenotta[1] eredetű főnemesi családban. Guyon kalandvágyó fiatalember lévén részt vett az 1830-as évek elején a portugáliai polgárháborúban, amelyet az ottani liberális és konzervatív erők vívtak. Ezt követően utazgatott, s a Habsburg Birodalom egyik kikötővárosában, Triesztben járva, megismerkedett néhány osztrák császári tiszttel, s úgy döntött, belép az osztrák császári-királyi hadseregbe.

kep1_31.jpgEmléktábla Guyon Richárd szülőházán, Bath városában

1834-től a 2. huszárezred hadnagya, majd főhadnagya lett, 1838-ban elvette báró Splényi Ignác lovassági tábornok Mária nevű lányát. Splény Ignác a nemesi testőrség parancsnoka volt, Guyon a házasság után a segédtisztje lett és Magyarországon telepedett le. Apósa 1840-ben bekövetkezett halála után anyagi okokból főhadnagyként nyugdíjaztatta magát és Bars vármegyében gazdálkodni kezdett.

A szabadságharc kezdetekor a mozgó nemzetőrséghez csatlakozott, szeptember 15-én őrnagyi rangot kapott, és a 2. pest vármegyei önkéntes nemzetőrzászlóalj parancsnoka lett. Egysége élén részt vett a győztes pákozdi és a vesztes schwechati csatában, utóbbiban ő aratta az egyetlen magyar sikert.

Kossuth felfigyelt rá, s 1848 novemberének elején ezredesi rangban dandárparancsnokká nevezte ki. Görgei Artúr nem értett egyet Guyon önálló megbízatásával, innentől datálható a két keményfejű katona viszálykodása, amely később sok zavart okozott a honvédsereg felső vezetésében.

kep2_28.jpgGuyon Richárd portréja

Guyon 1848 decemberében, immár a Görgei vezette feldunai hadtest alárendeltségében Nagyszombatnál magára hagyatva vette fel a küzdelmet a többszörös túlerőben lévő Simunich osztrák tábornokkal. A bekerítésből csak jelentős véráldozatok árán tudott kitörni, szorult helyzetéért ismét csak Görgeyt hibáztatta.

A főváros 1849. januári feladása után a hadvezetés úgy döntött, hogy a honvédsereget a Felső- és Közép-Tiszánál összpontosítja. Görgei a feldunai hadtesttel, amelyben Guyon immár hadosztály-parancsnokként szolgált, Vác és az északnyugati bányavárosok felé indult, hogy megakadályozza a támadást a kormány székhelye, Debrecen ellen. Guyon az utóvéd parancsnokaként a Selmeci-szoros birtoklásáért vívott harcok során többször is vereséget szenvedett a Csorich vezette üldözőktől.

A bekerítés rémétől fenyegetett Görgei végül arra kényszerült, hogy kiürítse a bányavárosokat, s úgy döntött, hogy észak felé, az ellenség által megszállt Branyiszkói-hágón áttörve közelíti meg Kassát. A támadás vezetését Guyonra bízta, keze alá szándékosan a gyengébb zászlóaljakat adta, hogy ezek győzelme erősítse a harci morált.

A 758 méter magasan vezető, meredek terepen megközelíthető Branyiszkói-hágó tizenhárom kanyarulatát és szorosait a védők barikádokkal tették valóságos erődítménnyé.

kep3_27.jpgA branyiszkói áttörés ábrázolása egy 19. századi festményen

„Az ördög vigyen el, ha át nem megyek rajta” – így fakadt ki az „ánglius oroszlán”, amikor négyezer honvédjével megindult a szorosokkal és kanyarokkal tarkított hegyi úton, de magabiztosságáról árulkodott, hogy bízott újoncai­ban, s már előre megírta a győzelmi jelentést, amelyben a veszteségi és az időpont rovatot hagyta csak kitöltetlenül. Franz Deym vezérőrnagy kétezer katonája őrizte a hágót, úttorlaszokat és barikádokat emeltek, de erejüket felaprózták, mert a bekerítéstől tartva a mellékutakat és ösvényeket is lezárták.

A szegedi 33. „ködmönös” honvédzászlóaljat Guyon biztatta rohamra sajátos beszédével: „Vorwärts dupla lénung, rückwärts kartács schiessen.” (Ha előre mentek, dupla zsoldot kaptok, de ha meghátráltok, belétek kartácsoltatok). A roham megtorpant, mire a honvédekre kartácseső zúdult, aztán Guyon állt a rohamoszlop élére, akit Erdősi Imre piarista szerzetes is támogatott. A 33-asok helytállásukért később Görgeitől kaptak zászlószalagot, amelyen a „Branyiszko. Februá­rius 5kén 1849” felirat szerepelt. A tábori lelkész egy újonc zászlóalj tót legényeit lelkesítette anyanyelvükön, miközben a kezében lévő feszületet dobálta előre a hóba: „Ugyan már, fiaim! Otthagynátok az Úristent ezeknek a pogányoknak?”

kep4_23.jpgGuyon Richárd roham vezénylése közben

A derék „tót atyafiak” így rohamoztak, de a sikerben a jászkun legénységű 12. Nádor-huszárezred két százada is osztozott. Mivel a havas-jeges, meredek úton értelmetlennek látszott a huszárroham, báró Üchtritz Emil őrnagy maga mellé vette osztálytrombitását, és egy ösvényen gyalogolt a hágó felé. A trombitás többször elfújta a „vadászriadót”, mire a császáraik azt hitték, nagyobb ellenséges erők vannak a hátukban, ezért Deym csapatai komolyabb harc nélkül Eperjesre hátráltak. A győzelem Guyon számára a tábornoki előléptetést és a magyar katonai érdemjel 2. osztályát eredményezte.

A szabadságharc egyik ragyogó katonai sikere után lehetségessé vált a magyar seregek egyesülése, megindulhatott a győzedelmes tavaszi hadjárat.

Amikor 1849. március 3-án, a kápolnai csatavesztés után a tiszafüredi táborban zendülés tört ki a fővezér Dembinszky ellen, Guyon egyedüliként állt a lengyel tábornok mellé. Ezzel persze kihívta Görgei haragját, aki immár fővezérként négy nappal később feloszlatta Guyon hadosztályát.

Ekkorra kezelhetetlenné vált Görgey és Guyon ellentéte, és Görgey a hadsereg átszervezésekor március 7-én feloszlatta Guyon hadosztályát és a többi hadosztály feltöltésére fordította. Kossuth Lajos azonban nem értett egyet a „branyiszkói győztes” mellőzésével, ezért március 15-én Guyon Richárdot vezérőrnaggyá és a komáromi vár parancsnokává nevezte ki.

Guyonnak további vigaszul szolgálhatott az, hogy március 9-én kitüntették a frissen alapított Magyar Katonai Érdemrend II. osztályával a nagyszombati vesztes és a branyiszkói győztes ütközetben tanúsított vitézségéért. Kossuth március 9-én bejelentette a képviselőházban, hogy a kormány jónak látta „a nemzetnek egyik fő kincsét, Komárom városát [Guyon] hűségére bízni”.

Guyon új beosztását a Komáromból érkező aggasztó hírek magyarázták. Az erőd februárban kinevezett kormánybiztosa, Puky Miklós egymás után küldte jelentéseit Debrecenbe a várparancsnokság vezető tisztjeinek alkalmatlanságáról, erélytelenségéről, az erőd védelmét gyengítő belső viszályokról. Miután Komárom az ország legjobb és legfontosabb erődítménye, egyben a megindítandó támadó hadművelet célpontja is volt, mindenáron biztosítani kellett. Guyonról és Lenkeyről egyaránt ismert volt, hogy teljes mértékben elkötelezték magukat a magyar ügy iránt, így kinevezésük a válságosnak tűnő komáromi helyzet megoldását hozhatta.

Csakhogy ehhez Guyonnak és Lenkeynek be kellett jutnia az erődbe. Ez egyáltalán nem volt egyszerű feladat, részint a több száz kilométeres távolság, részint az útközben található, illetve a Komáromot körülzáró császári-királyi csapatok miatt.

Március 15-én Kossuth sürgette Guyont, hogy mielőbb induljon útnak, de előtte jelentkezzen nála. Március 18-án, Cibakházán Guyon meg is jelent Kossuthnál, s kérte, hogy mivel Lenkey rangban idősebb nála, Kossuth intézze el valahogy ezt a „bajt”. Ez csak egyet jelenthetett: Guyon vezérőrnagyi kinevezését. Kossuth tehát tíz nappal visszadatálva, március 8-i dátummal saját kezűleg kiállította a tábornoki diplomát, majd – tekintettel Lenkey érdemeire – március 15-i dátummal Lenkey kineveztetését is megírta.  

Az újdonsült tábornok tehát elindult, de sehogy sem tudott átjutni a császári-királyi vonalakon, pedig állítólag különféle álruhákkal is próbálkozott, például házaló zsidó kereskedőnek öltözött. Végül a támadó magyar fősereghez csatlakozva igyekezett elérni célját. S ha már ott volt, április 19-én a nagysallói ütközetben személyesen állt a magyar I. hadtest egyik dandárjának élére, s verte vissza egy császári királyi dandár támadását. Közvetlenül az ütközet után, április 20-án maga mellé vett egy század huszárt, s miután szétugrasztotta a Zsitva folyónál állomásozó császári-királyi előőrsöket, aznap délután 5 órakor megérkezett a várba. Itt mindjárt hatásköri vitája támadt az előtte tíz nappal megérkezett Lenkeyvel, aki ideiglenesen a várparancsnokság ügyeit vitte.

kep5_23.jpgAz I. komáromi csata 1849. április 26-án (Than Mór festménye)

Kettejük ellentéte nem csitult, aminek következtében Lenkey végül májusban lemondott a várőrség parancsnokságáról. Guyon április 26-án néhány komáromi zászlóalj élén részt vett a Duna jobb partján vívott csatában.

Nagy eréllyel kezdte meg az erőd megerősítését, de az időközben a fővezéri, majd a hadügyminiszteri posztot is átvevő Görgeivel nem javult a viszonya. Görgei utóbb emlékiratában Guyont tette felelőssé azért, hogy Komárom alól nem érkeztek meg időben Buda alá a vár ostromára rendelt ostromágyúk, ám ez a vád alaptalan volt; Guyon az első kérésre útnak indította a nehézlövegeket. Ugyanakkor bepanaszolta Kossuthnál Görgeit, mondván, hogy az megfosztotta őt minden nehézlövegétől és lőszerétől.

Mivel azonban nemcsak Görgeivel, hanem a komáromi katonai és polgári vezetéssel is ellentétbe került, Görgei május 28-án felmentette tisztségéből. A sértett Guyon elbocsátását kérte a szolgálatból, de Kossuth rábeszélésére a déli hadseregben, a bácskai hadtest parancsnokaként szolgált tovább.

Július 14-én Kishegyesnél megverte Jellasicsot, de a titeli fennsík elleni támadása kudarcba fulladt. Az augusztus 9-i vesztes temesvári csatában Bem sebesülése után rövid időre ő volt az összevont magyar haderők főparancsnoka. A demoralizált sereget nem sikerült újraszerveznie, augusztus 18-án emigrált. Augusztus 22-én lépték át Havasalföld határát, s 26-án Turnu Severinben csatlakoztak az ott lévő magyar emigráns katonai táborhoz.

Október 28-án Kossuth Vidinben altábornaggyá léptette elő Guyont. Az osztrákok és az oroszok ekkortájt határozottan követelték a magyar és lengyel emigránsok kiszolgáltatását. Ezt Abdul Medzsid szultán és kormánya elutasította, de beleegyeztek abba, hogy a „legveszélyesebb” emigránsokat Kütahyába internálják. Miután Guyon angol állampolgár volt, ő szabadon Isztambulba távozhatott, ahol egy ideig Kossuth félhivatalos diplomáciai képviselője volt.

Rövidesen áttért az iszlám hitre, és Hursid pasa néven tábornok lett a török hadseregben. 1850 és 1853 között Damaszkuszban szolgált. 1853. október 1-jén a krími háborúban Kars várába rendelték, majd az anatóliai hadsereg vezérkari főnöke (reisz pasa) volt. Nevéhez fűződik Erzurum megerősítése, s egy darabig Kars védelme. 

kep6_13.jpgGuyon Richárd sírja

Guyon nehezen viselte Zarif Musztafa pasa fővezér korrupt üzelmeit, amiről levelet is fogalmazott. Ez azonban Zarif kezébe került, aki azt Riza pasához, a hadügyminiszterhez, saját nevelőapjához küldte tovább. Így aztán Zarif és Riza igyekeztek eltávolítani Guyont a hadszíntérről. A Zarif hibájából bekövetkezett 1854. augusztus 6-i kürekderei csatavesztésért Guyont okolták; le is váltották posztjáról, és Isztambulba rendelték vizsgálatra. Itt altábornaggyá nevezték ki.

A vizsgálat idején egy angol kereskedővel mosóüzemet nyitott a Krímben harcoló katonák ruhájának tisztítására, a vállalkozás a békekötéssel megbukott. A szultán kívánságára minden pénteken részt vett az uralkodót kísérő díszmenetben. 1856. október 11-én heves fájdalmak közepette halálozott el. A kortársak mérgezésre gyanakodtak. Az üsküdári angol temetőben (Haydarpaşa Mezarlığı), ahol a krími háború angol áldozatainak sírjai találhatók, helyezték örök nyugalomra.

A sírfelirat magyar szövege így szól: „Itt nyugszik Guyon Richard gróf török fő-tábornok, Frankhon ivadéka, Angolhon szülöttje, Magyarhon vitéze”.

Pokornyi Gábor

 

[1] Francia református

Fejezetek a tengeralattjárók történetéből VII.

A XIX. század végén a tengeralattjáró fejlődése nagy lendületet vett. Két nagyon fontos technikai problémára sikerül gyakorlatban is működőképes választ találni ekkor: az egyik a fegyverzet kérdése, a második, még fontosabb, a víz alatti meghajtásé.

Az első önjáró torpedót 1868-ban mutatta be a nagyközönségnek Robert Whitehead, a Stabilmento Tecnicio di Fiume brit mérnöke és menedzsere, aki Giovanni Luppis az osztrák-magyar haditengerészet fregattkapitánya találmányát fejlesztette tovább, így lett a gyorsjáratú távirányított gyújtóhajóból, önjáró tehetetlenség által vezérelt víz alatt támadófegyver.  Az osztrák-magyar haditengerészet 1869-ben szerezte meg a szabadalmat, s alig másfél évtized alatt a világ összes jelentős haditengerészetében megtalálható lett, ekkor azonban még elsősorban felszíni hajók, az ún. torpedónaszádok fő fegyverzeteként.  Az önjáró torpedó nem csak a tengeralattjáró fejlődésére volt döntő hatással, hanem az elkövetkezendő évtizedekre döntően meghatározta a hadihajók fejlődésének irányát is.

A víz alatti meghajtást végül a század végére gyakorlatban is használhatóvá érett akkumulátor-technológia oldotta meg.  Márpedig a működőképes víz alatti hajtómű égető probléma volt: a török haditengerészet által a világon elsőként szolgálatba állított Nordenfelt típusú tengeralattjárók csak perceket(!) voltak képesek a víz alatt hajózni.

Az első elektromos motorral hajtott tengeralattjárót a lengyel mérnök Stefan Drzewiecki építette 1881-ben, de kisméretű hajója egyedi kísérleti jármű maradt.

a_drzewiecki_tengeralattjaro_szentpetervaron.jpgA Drzewiecki tengeralattjáró Szentpéterváron

Az első gyakorlatban is használatba vett elektromos tengeralattjáró a francia „Gymnote” volt 1888-ban, amit 1893-ban követett a „Gustave Zèdè”. Ezeket a hajókat nagyméretű akkumulátor-telepekről hajtották, amiket azonban nem voltak képesek autonóm módon újratölteni. Rendelkeztek torpedóval, periszkóppal, pörgettyűs tájolóval (a „Gustave Zèdè” bronzból épült, így abban hagyományos iránytű működött), levegő frissítésére szolgáló berendezéssel, s hosszú évekig használták őket, kísérleteztek velük. Ahogy már a polgárháborús tengeralattjáróknál is említettük, a biztos anyagi háttér és a gyakorlati alkalmazás szándéka sokat tett azért, hogy kuriózumból a mindennapokban is üzemképes jármű lett a tengeralattjáróból.

a_gymnote_eredeti_formajaban.jpgA Gymnote eredeti formájában

a_gymnote_makettje.jpegA Gymnote makettje

Egyik hajó sem maradt meg: a „Gymnote” 1907-ban partra futott és megsérült, javításra szárazdokkba vontatták, ahol a dokk elárasztásakor egy nyitva hagyott búvónyílás miatt elsüllyedt. Javítását túl költségesnek ítélték, 1911-ben szétbontották. A „Gustave Zèdè” - amit 1900-ban hivatalosan is a flotta állományába vettek - 1908-ig volt aktív, majd 1911-ben ezt is lebontották.

Isaac Peral spanyol mérnök „Peral” nevű tengeralattjárója szintén e korszak terméke: az 1888-ban vízre bocsájtott hajót akkumulátorok hajtották és ugyanúgy nem volt képes ezek újratölteni, mint francia kortársai.  Ugyanazok az újítások jelentek meg rajta is, mint a francia hajókon, de azoknál a gyakorlatban jobban használhatónak bizonyult. Víz alatti üzemideje jobb volt, mint a századfordulós Holland és Lake típusoké. A hajóval sikeres tesztek sorozatát hajtották végre, de 1890-ben a spanyol haditengerészet megvonta a támogatást Peral-tól és leállította a hajóval folytatott kísérleteket. Francia kortársaival ellentétben, a „Peral” mind a mai napig megvan, jelenleg a cartagenai tengerészeti múzeumban van kiállítva.

a_peral_egy_korabeli_fenykepen.jpgA Peral egy korabeli fényképen

a_peral_cartagenaban_mielott_a_muzeumba_koltoztettek_volna.pngA Peral Cartagenában, mielőtt a múzeumba költöztették volna

Folyt. köv.

Ölveczky Balázs

 

süti beállítások módosítása