Brentán Károly 1694. augusztus 23-án született Komáromban, hetven évvel az után, hogy a Jézus Társaság megjelent a városban. Az ifjú Brentán a jezsuitákkal minden bizonnyal a rend 1649-ben alapított városi gimnáziumában töltött tanulóévei során került először közelebbi kapcsolatba, ahová a 18. század első évtizedében járhatott.

A tanulmányi szabályzat által meghatározott középiskolai oktatásnak köszönhetően a felnőttkor küszöbén Brentán rendkívül alapos nyelvi képzésen esett át, ismerte a legkiemelkedőbb antik bölcselők műveit. Húszévesen döntött úgy, hogy csatlakozik a jezsuitákhoz.

A Jézus Társaság címere

1714. október 9-én belépett a Jézus Társaság rendjébe. Ahogy az 1720. május 23-án, Görzben kelt, a rend akkori generálisának, Michelangelo Tamburininek írott levelek egyikéből kiderül, Brentánt gyakorlatilag a kezdetektől – a társaságba történő belépését is – a hittérítői tevékenység motiválta.

A fiatal jezsuita már 1714-ben levelet küldött Rómába, amelyben arra kérte Tamburinit, hogy őt majdan tengerentúli missziókban való szolgálatra szánja.  Az ifjú misszionáriusjelölt a belépését követő évben a császárvárosban kezdte meg noviciátusát. Az újoncidőszakot követően a komáromi fiatalember 1717-ben Bécsben maradt, és a jezsuita kollégium főiskolájának falai közt folytatta három évig tartó filozófiai tanulmányait.

Michelangelo Tamburini portréja

Brentán filozófiai tanulmányainak második évéből származik az első ismert, általa írott dokumentum, egy 1718. november 2-án kelt indiakérő levél melyet Michelangelo Tamburininek címzett Rómába. Ebből a szófordulataiban és nyelvezetében igencsak jellegzetesnek mondható levélből kiderül, hogy Brentán missziós elképzeléseit bécsi elöljárói is támogatták, sőt bátorították, valamint hogy a heti, illetve az évenként egyszeri, nyolc napig tartó lelkigyakorlatok alatti komoly elmélkedés sem rendítette meg elhatározásában.       

A rend tizennegyedik generálisát arra kérte, hogy amennyiben lehetséges, a harmadik filozófiai évet követően, a metafizikai tanulmányokat befejezve olyan helyre rendelje, ahol a már teológiai tanulmányai során, középfokon elsajátított francia és olasz mellett lehetősége nyílik egy, a világ valamely más részén is jól hasznosítható nyelv megtanulására. Tamburini azonban úgy gondolta, még nem érkezett el az ideje annak, hogy az ifjú a világ valamely távolabbi részébe menjen.

Brentánnak erre egészen 1722-ig várnia kellett. Ez idő alatt azonban a hároméves filozófiai kurzus befejeztével két évig középiskolai oktatói munkát végzett Görz jezsuita tanintézetében, ahol latin nyelvtant és poétikát tanított.  

1721. december 11-én kelt levelében az ekkor 28 éves, magát túlkorosnak érző Brentán némi elégedetlenséggel panaszolta: ahelyett, hogy ebben a tanulás szempontjából optimális életkorban spanyol nyelvterületen teológiai tanulmányokat folytatna, a humántudományok gyakorló tanára, s a missziókhoz elengedhetetlen nyelveket, amelyeket természetes környezetükben eredményesebben tudna gyakorolni, most egymagában, korántsem oly hatásfokkal kénytelen elsajátítani. Mindaddig, amíg Tamburini engedélye meg nem érkezett Görzbe, Brentán tovább mélyítette spanyol ismereteit, illetve missziós tanulmányokkal foglalkozott.

A Marañon folyó

A hosszú, olykor keserves várakozás nem volt hiábavaló, mivel 1722-ben Brentán tanítási gyakorlatának végeztével engedélyt kapott arra, hogy Grazba utazzék, és ott találkozzék az osztrák jezsuita rendtartomány különböző területeiről érkező, külföldi misszióba induló társaival. 1723 őszén, már úton az Újvilág felé, Cádizban tudta meg, hogy a quitói audienciát jelölték ki számára működési területként.

1723 utolsó napján a komáromi születésű jezsuita maga mögött hagyta az Óvilágot, hogy azt az elkövetkezendő huszonöt évben az Andok égig érő nyúlványaira, illetve Amazónia végeláthatatlan őserdeire és folyóira cserélje fel.

Brentán Károly Amazonas térképe

1724. augusztus 29-én délután érkezett meg a tengerszint felett mintegy 2700 méter magasan, az Egyenlítőtől húsz kilométerre délre fekvő Quitóba.

Dél-Amerikába megérkezve Brentán a Marañon, az Amazonas egyik legnagyobb mellékfolyója mentén tevékenykedett. Kezdetben az andoa indiánok között élt, majd a miguiano, amaono és parano törzseket is felkereste. Sikereit nagyban segítette nyelvérzéke, amit igyekezett kihasználni. A jameo indiánok nyelvén katekizmust is szerkesztett, hogy így segítse elő megtérésüket.

1732-ben kinevezték a San Regis de Yameos misszió vezetőjévé, majd 1736-ig négy új redukciót alapított, majd áttelepült az omaguák földjére. A bennszülötteket földművelésre is tanította. Dél-Amerikában való tartózkodása alatt sok bennszülött nyelvét elsajátította, ezért megírta a jameo nyelvű katekizmust.

Földrajzi és biológiai felfedezéseket is tett, ugyanis ahol járt, ott mindent leírt és lerajzolt. Térképei, növény- és állatvilág jellemzései hiteles képet adtak Dél-Amerikáról, az őserdők világáról és az ottani népszokásokról.

1742-ben, tehát majd 30 évvel a rendhez való csatlakozása jelölték Brentán Károlyt a quitói tartomány provinciálisának posztjára. Hivatalosan ezt a tisztet csak 1744–1747 között töltötte be. Kinevezésének köszönhetően rengeteg földterületet kellett bejárnia, és ő volt az egyetlen atya ebben a tisztségben, aki ezt meg is tette.

Ezt követően, amikor provinciális megbízatása lejár és úgy határoznak, hogy Károly atya prokurátorként Rómában fogja képviselni a quitói tartományt. Mai szóval mondható, amolyan nagykövet lett. 1748-ban indult el egy másik hittérítő társaságában. Hazaútjuk során akadályokba is ütköztek, mert Óbidos városánál őrizetbe vették őket. Kérvénnyel fordultak a portugál kormányhoz, hogy tovább indulhassanak.

Azonban erre nem sok esély volt, mivel akkor tört ki himlőjárvány a vidéken, és félő volt, hogy őket gyanúsítják a behozatalával. Ezért aztán jobbnak látták, ha megszöknek. Egészen Gurupá városáig jutottak, ahol is azonban megint elcsípték őket. Viszont a kikötő nagyon közel volt, ezért eljutottak Gran Pará (mai Belém) városáig. Itt még másfél évet kellett várniuk, hogy felszállhassanak egy Lisszabonba tartó hajóra.

Brentán Károly Quitóból közel 3 évig utazott Rómába. Hosszú útja során rengeteg mindent átélt. Először is ő volt az első magyar ember, aki végighajózott az Amazonason, egy kis facsónakban miközben térképeire és feljegyzéseire is különösen figyelnie kellett.

1751-ben érkezett meg az örök városba, ahol elsőként kéziratait szerette volna megjelentetni. Könyvének a Marannonensium S.J. Missionum generalis Historia iconibus illustrata címet adta volna, és leírta volna benne a Marañón vidékének élővilágát és a bennszülöttek szokásait, amit jó néhány saját kezűleg rajzolt térképpel és ábrával színesített volna. Épp könyve kiadatása miatt utazott Genovába, hogy egy nyomdásszal beszéljen, mikor is egy Genovához közeli kis faluban 1752. november 8-án meghalt.

Emlékezetét szülővárosa is megőrizte, 2015. március 14-én  a Szent András-templomban állítottak emléktáblát a jezsuita hittéritő tiszteletére.

Pokornyi Gábor