Az első világháború (bármily meglepő) sok technikai újdonságot nem hozott a tengeralattjáró tekintetében, inkább csak finomítottak, javítottak a meglévő technológián. A Holland típusokhoz hasonló víz alatti működéshez áramvonalasított formák egy időre eltűntek: az új hajók, mind a felszíni haladáshoz igazított hajótesttel épültek, ez rejtette a nyomásálló belső héjazatot. Mivel a kettő között a víz a legtöbb esetben szabadon áramlott, ezért a külső hajótest jóval könnyebb szerkezetűnek épülhetett. A korabeli torpedók nem túl megbízható – és drága – fegyverek voltak, így fegyvertelen célpontok ellen a tengeralattjárók inkább a fedélzetükön elhelyezett kis-és közép kaliberű lövegeiket használták. Ehhez viszont a felszínre kellett emelkedni, ami kockázatot jelentett. Részben e kockázat vezetett 1917-től a korlátlan tengeralattjáró háborúhoz, vagy a” Lusitania” 1915-ös elsüllyesztéséhez.
A Lusitania áldozatainak közös sírja Cobh Írország
Mint minden újdonság, ami az előző fél évszázadban a hadihajózásban megjelent, a tengeralattjáró is pánikot keltett. Az „új fegyvertől” való félelem nem volt megalapozatlan, hiszen a víz alatt nehezen észlelhető tengeralattjáró, méreténél sokkal nagyobb hajókat is képes volt elsüllyeszteni – főleg ha azok megfelelő kíséret nélkül hajóztak. De az ellen-intézkedések is fejlődtek: míg a kezdetleges módszerekkel operáló Otrantói tengerzár, 4 éves működése alatt bizonyíthatóan mindössze 3, valószínűleg még 4-5 német és osztrák-magyar tengeralattjáró vesztét okozta, közben a konvojrendszer, a repülőgépek alkalmazása, vízibombák tökéletesítése a háború végére igencsak veszélyessé tette a tengeralattjáró hadműveleteket. Mindez visszahatva fokozta azokat a törekvéseket, hogy fokozzák a hajók víz alatti működési idejét, merülési mélységét (összehasonlítva, a szabadtüdős merülés rekorderei mélyebbre merültek már, mint a világháborús tengeralattjárók).
Nem volt egyszerű feladat. Nem csupán a korabeli akkumulátorok kapacitása volt kicsi, azok elektródáin már rövid működés után megindult a klórgáz képződése, ami tovább nehezítette a zsúfolt belső terekben folyó munkát. A bezártság és a víz alatti korlátozott önállóság, a kitettség érzete, addig nem ismert pszichés megterhelésnek tette ki a legénységet. Ráadásul a legénység kényelme, munkakörülményeinek javítása, nem igen volt prioritás a számos gyermekbetegséggel küzdő hajótípuson. Mindezek ellenére – mint ahogy már erről máshol írtunk -, a tengeralattjáró népszerű fegyvernemnek bizonyult. Ennek oka igen egyszerű volt: a nagy költséggel létrehozott felszíni flották, amiket minden teoretikus döntő fegyvernek tekintett, a háború nagy részét – különböző okokból - horgonyláncon töltötték. A tengeralattjárók ellenben folyamatosan aktívak voltak, s végül annak ellenére, hogy kiegészítő fegyvernemként képzelték el működését, sokkalta nagyobb befolyással voltak a háború kimenetelére. Önkéntes átjelentkezőkből sehol nem volt hiány.
Mivel a fegyvernem új volt, és alig kipróbált (az orosz-japán háborúban szerepeltek orosz tengeralattjárók, de harci cselekményekben csak egyetlen egy vett részt, az is mint passzív elszenvedője egy japán támadásnak, amiből végül sikeresen megmenekült), ezért sokféle feladattal kísérleteztek. Aknarakó, a flotta felszíni hajóival együtt harcoló gőzturbinás hajó (a brit „K” osztály), nehézlöveggel felszerelt tengeralattjáró-cirkáló is épült, de az aknarakókat kivéve mindegyik dizájn zsákutcának bizonyult, bár még a két világháború között is kísérleteztek velük.
A tengeralattjáró végül is igen sikeres fegyvernek bizonyult, bár a háborút nem döntötte el – hacsak azt nem tekintjük döntőnek, hogy a tengeralattjáró-háború nagyban hozzájárult az USA hadba lépéséhez, pontosabban a közvélemény háborúpártivá válásához. Az I. világháborúról általában a lövészárkok és a végtelenségbe nyúló értelmetlen anyagcsaták jutnak eszünkbe (joggal), s kicsit hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy mindez a tengeren is így zajlott. Jütland hajóveszteségei, az Otrantónál odaveszett tengerészek éppúgy csak- hadászati mércével mérve - extrém hosszú távon jelentettek bármit is, ahogy a német tengeralattjárók által elsüllyesztett közel 5000(!) Antant hajó. Arról már nem is beszélve, mindez milyen egy-egy imperialista gondolattal való legalább részleges azonosulás nélkül értelmezhetetlen célokért ment végbe. Mindezt nem a tengeralattjáró, vagy egyéb haditechnikai eszköz okozta, de az „új fegyver”, nagyon is beleillett ebbe a képbe.
Folyt. köv.
Ölveczky Balázs
