Míg a két világháború alatt a tengeralattjáró békés felhasználása (ami amúgy sem volt prioritás) szünetet tartott, de a II. Világháború után némi lendületet kapott, bár a hidegháborús légkörben még itt is sokszor vagy közvetetten katonai, vagy nacionalista presztízskérdések domináltak
Még a világháború kitörése előtt, a 30-as évek végén terjesztette elő Auguste Piccard svájci fizikus (ez első ember, aki feljutott a sztratoszférába), a batisztkáf ötletét: a batiszkáf egy könnyű merülőtesthez erősített nyomásálló kabinból áll, s olyan mélységekre tervezték, ahová hagyományos tengeralattjárók nem juthattak le. Az úszótest benzinnel volt töltve, ami biztosította a szükséges felhajtóerőt, merülésre a hagyományos vízballaszt szolgált, de mivel abban a mélységben ahová tervezték nincs olyan szerkezet, ami ki tudna szivattyúzni egy ballaszttankot, fémnehezékkel látták el, amit egyszerűen kioldott, hogy felszínre tudjon emelkedni.
A II világháború félbeszakította a programot és csak 1948-ban készült el az “FNRS 2” (nevét a belga nemzeti tudományos alapról kapta, akik finanszírozták a programot). A kész jármű rengeteg kompromisszum árán született meg, úszóteste ránézésre is elég kezdetlegesnek látszik. A szinte gyári új batiszkáf (költségkímélés címen csupán két nem egész 100 méteres merülést végeztek vele) 1948 decemberében (személyzet nélkül) 1380 méteres mélységet ért el, de a könnyű szerkezetű úszótestet megrongálták a felszíni hullámok, s már csak átépítve, “FNRS 3” néven folytatta tovább sikeres karrierjét - a francia haditengerészet égisze alatt. Az “FNRS 3” ma Toulon-ban látható kiállítva, az eredeti “FNRS 2” kabinnal.
Az FNRS 2
Közben 1954-ben Auguste és fia Jacques Piccard tervei alapján, svájci támogatással Olaszországban elkészült a “Trieste”, a javított batiszkáf. Több évnyi földközi-tengeri működés után az USA Haditengerészete 1957-ben megvásárolta. Ebben az időszakban az USA rengeteget költött az akkoriban még éppen csak születőben lévő oceanográfiára részben katonai célokból, részben a hidegháborús presztízs-küzdelem részeként, részben pedig ekkoriban került fel először komolyabban az óceánok erőforrásainak kiaknázása.
Az USA haditengerészete nem kisebb feladatot tűzött ki a “Trieste” elé, mint az óceánok legmélyebb pontjának elérését. 1960. január 23 a “Trieste” Jacques Piccard-al és az amerikai haditengerészet hadnagyával Don Walsh-al a fedélzeten elérték a Mariana árok legmélyebb pontját, 10 916 m mélyen.
Jacques Piccard és Don Walsh a Trieste fedélzetén
A “Trieste” ezek után még 1963-ban részt vett a szerencsétlenül járt U.S.S “Tresher” roncsainak felkutatásában, majd 1964-ben kivonták az aktív szolgálatból. 1980 óta Washingtonban, a haditengerészet múzeumában látható kiállítva.
A mai extrém mélységekre tervezett tengeralattjárók csak részben hasonlítanak a batiszkáfra: a könnyű úszótestet és a nyomásálló kabint egyesítették, de ma is csak korlátozott hatótávon és direkt erre a célra átalakított ellátó hajóval együttműködve képesek működni. Ezeknek a mélységeknek az elérése még ma is csak rendkívül specializált eszközökkel lehetséges.
A Trieste darun
A Trieste kiállításban
Ölveczky Balázs
