A századfordulóra már a gyakorlatban használható tengeralattjáróhoz szükséges összes technológia – és ismeret – rendelkezésre állt: megvolt a víz alatti hajtómű, a szükséges ismeretek az áramlásról és a víz alatti testekre nehezedő nyomásról, a kohászat is kellően fejlett volt ahhoz, hogy valódi víz alatti járművet lehessen készíteni és nem utolsósorban megvoltak azok a szervezetek, akik hajlandóak voltak finanszírozni is a sokszor költséges és nem mindig sikerrel kecsegtető próbálkozásokat. Vállalkozó szellemű feltalálókból pedig – mint ahogy láthattuk – sosem volt hiány.
Az akkumulátorok legnagyobb hiányossága, hogy egy idő után lemerülnek, újratöltésre szorulnak. Mindezt az előző részben említett tengeralattjárók, még nem tudták maguk elvégezni.
John Philip Holland 1881-ben New-Yorkban vízrebocsátotta a Holland II.-t, ami akkumulátorai feltöltésére kapott egy 15 lóerős nyersolaj motort is. Az Írországban született Holland, Amerikában működő ír függetlenségiek (az Ír Köztársaságiak Testvérisége amerikai szervezete) megbízásából készítette a hajót, amit megrendelői brit katonai célpontok ellen kívántak bevetni, s az amerikai sajtóban „Fenian Ram” néven vált ismertté. 1883-ban azonban nézeteltérések támadtak mind a függetlenségiek körében, mind Holland és megrendelői között, így azok egész egyszerűen ellopták a hajót és az áramlástani tesztekre készült Holland III-at. Miután kiderült, hogy senki nem ért a jármű működtetéséhez, egy pajtában helyezték el. A „Fenian Ram” egyébként a mai napig megvan, az ír-amerikai Harry Cunningham mentette meg a szétbontástól 1927-ben, ma a Paterson Múzeumban látható kiállítva. Holland a továbbiakban az Egyesült Államok haditengerészeténél próbálkozott prototípusaival, míg végül VI.-os számú hajója „U.S.S Holland” néven 1900 április 11-én szolgálatba állt. A Holland típusú tengeralattjárók eljutottak a világ minden tájára, még a monarchia haditengerészetében is szolgált 3 példány (az U 5, U 6 és az U 12 tartozott e típushoz). Holland még megérte, hogy találmányából komoly fegyver legyen, 1918. augusztus 12-én hunyt el Newarkban.
John Philip Holland
A Fenian Ram napjainkban
A U.S.S Holland szárazon
A U.S.S Holland felszíni menetben
Mindenképpen meg kell említenünk Simon Lake amerikai mérnököt is, akinek sokszor szokatlan konstrukciói (a korai Lake típusú hajókat pl. kerekekkel látták el, hogy a tengerfenéken járjanak) nem arattak akkora sikert, mint kortársa, de munkássága mégiscsak meghatározó volt a tengeralattjáró gyakorlati alkalmazásának korai évtizedeiben, s azon kevesek közé tartozott, akik az „új” jármű civil felhasználásán is aktívan dolgoztak. A monarchia haditengerészetében két Lake típusú tengeralattjáró is volt, az U 1 és az U 2. Simon Lake 1945 június 23-án hunyt el.
Simon Lake
Az elkövetkező évtizedek hajói mind e két feltaláló összegző jellegű munkájának nyomait viselik majd magukon, egy lényeges eltéréssel: a Holland prototípusok szemmel láthatóan a víz alatti mozgáshoz idomuló áramvonalas külsővel épültek, nem volt külön áramvonalas külső és nyomásálló belő héjazatuk, formájuk mindkét funkciónak meg kívánt felelni. A századforduló után épült tengeralattjárók zöme azonban ismét csak kettős héjazattal épült, méghozzá úgy, hogy a külső hajótest formája a felszíni üzemhez idomult. Mindez nem is annyira meglepő, tekintve, hogy ezek a típusok legfeljebb két-három órát voltak képesek a víz alatt maradni, s az alkalmazásukat is elsősorban úgy képzelték, hogy csak támadni, ill. az őket ért támadás esetén merülnek le, hosszú víz alatti utakkal a korabeli stratégia nemigen számolt. Ugyan kisebb részletekben még tökéletesítették ezeket a hajókat, nagy vonalakban ezen a technológiai szinten érte a tengeralattjárót az I. világháború kitörése.
Ölveczky Balázs
