Bár maga az Osztrák-Magyar Monarchia nem volt ott a gyarmatszerző országok között, az alapvetően a status- quo-t támogató külpolitikája okán mégsem csak puszta szemlélője volt az eseményeknek. Mindez legélesebben az ún. „Bokszerlázadás” leverésében való osztrák-magyar részvételben mutatkozott meg.

A „bokszer” angol eredetű elnevezés, onnan ered, hogy a századfordulón a kínai harcművészeteket nemes egyszerűséggel boksznak nevezték, így lettek a harcművészetek gyakorlói egyszerűen bokszolók. Az eredeti nevén Igazságos és Harmonikus Öklök Társasága mozgalmában keveredett a tradicionális harcművészetek gyakorlása, ill. az annak gyakorlása általi spirituális újjáéledés, a császári dinasztia- és az idegenellenesség (az idegenek egyre erősödő hatalma, a keresztény hittérítők és a keresztény kínaiak ellen) és az önbíráskodás (a mozgalom számos közös vonást mutatott a banditák ellen szervezett milíciákkal). A mozgalom Észak-Kínából indult, ahol a gyarmatosítók és a keresztény hittérítők tevékenysége miatt érzett elégedetlenség mellett még a század végén természeti katasztrófák is sújtották az elsősorban agrár-jellegű vidéket, tovább fokozva lakóinak elégedetlenségét.

A boxerek

A fordulópontot az jelentette, amikor a hatalmat de-facto gyakorló özvegy császárné, Ce-hszi, az udvar konzervatív részének támogatásával félretette az útból a reformpárti császárt, és így lett Kína tulajdonképpeni ura az egykori császári ágyas. (A császárné ugyanis először a császár, Hszien Feng alsóbb rangú ágyasai között kapott helyet, mivel azonban ő szülte meg az uralkodó egyetlen életbenmaradt fiúgyermekét, Tung Cse-t, hamarosan az első feleség lett és megkapta a Cixi nevet.)

 Kína és az imperialista hatalmak

Cixi a mozgalom széles körű támogatottságára hivatkozva nem állt útjába az akkor már a dinasztiával már nem is annyira ellenséges bokszereknek. 1900. május 30-án még engedélyt adott, hogy a (német, holland, USA, francia, orosz, brit, osztrák, japán) követségek védelmére egy 435 fős koalíciós különítmény (köztük egy tucat osztrák-magyar haditengerész a Zenta” cirkálóról) Pekingbe utazzon, ám mivel az udvarban nem bízó külföldi csapatok (köztük a „Zenta” közel 100 fős különítménye) 1900. június 17-én rövid ostrom után elfoglalták Dagu (Taku) erődítményeit - és egy ultimátumban követelték, hogy az udvar adja át a hatalmat a gyarmatosítóknak -, a császárné június 19-én ultimátumot intézett a nyolc külföldi követséghez, miszerint 24 órán belül hagyják el Pekinget.

A követségi negyed Pekingben 1900-ban

A követségek azonban nem bíztak abban, hogy az udvar biztosítja a szabad elvonulást így nem teljesítették a követelést. Ekkor a német nagykövet, Klemens Freiherr von Kettele báró egymaga, egyetlen segéd kíséretében elindult tárgyalni a császárnéval, ám útközben mandzsu (császári) katonák megállították és megölték. Erre a követségek elbarikádozták magukat. Területükön sok külföldi és keresztény kínai húzta meg magát. Június 21-én a császárné meghirdette a háborút az idegenek ellen, ezzel kezdetét vette a követségek elleni harc is. A déli tartományok azonban szövetségre léptek és nem teljesítették a császárné parancsát.

A pekingi koalíciós erők megerősítésére már június 10-én elindult egy 2000 fős kontingens Edward Seymour brit admirális vezetésével, de a lázadók által megrongált vasút miatt lassan haladt, majd Langfangnál,  a bokszerek és muszlim milicisták túlereje megállásra késztette az admirálist, aki kénytelen volt visszavonulni.

Mindeközben a koalíciós erők már nagy létszámú haderőt vontak össze a kínai partok mentén. Az Alfred Gaselee brit tábornok által irányított koalíciós csapatok július 17-én felmentették az ostromlott Tiencsin-t, ami mindössze 120 kilométerre volt Pekingtől. Az úton csak szórványos ellenállása ütköztek, végül augusztus 14-én brit katonák elérik a követségeket. Az özvegy császárné és kísérete 15-én elmenekült Pekingből. Ezzel a főbb események véget értek, bár hivatalosan csak augusztus végére verték le a lázadást.

A boxerlázadás és a szövetséges nemzetek hadviselésének térképe

Az események után az udvar kénytelen volt teret engedni a Tiencsin menti koncesszió területi növekedésének, illetve hatalmas összegű jóvátételt kellett fizetnie. Az orosz cár 1900 júniusában a bokszerek fenyegetésére hivatkozva 200.000 katonával gyakorlatilag megszállta Mandzsúriát. Ugyanakkor a nagyhatalmak feladták a Kína feletti közvetlen ellenőrzés doktrínáját, inkább a dinasztia közreműködésével növelték a befolyásukat, ami még egy évtized haladékot adott a Csing dinasztiának.

A koalíció (fametszet)

 Koalíciós katonák

Peking ostromát több napos fosztogatás követte. Parancsban egyedül az amerikai különítmény vezetője, Adna Chaffee tábornok tiltotta meg katonáinak a fosztogatást, de ez is hatástalan maradt. A brit tisztek cinikusan büszkék voltak arra, hogy a rabolt tárgyaknak szabályos árverést rendeztek.  A konfliktust övező kegyetlenkedések szinte minden beszámolóban ott vannak.

Maguk a boxerek is kegyetlenek voltak – ténykedésük tetőpontján több tízezer keresztény kínait, misszionáriust vagy egyszerűen csak külföldit mészároltak le –, de a megtorlás még rajtuk is túltett. A kortársak szerint különösen a német, japán és orosz katonák tűntek ki kegyetlenkedéseikkel. A német főerők későn érkeztek, hogy részt vegyenek az összecsapásokban, de a megtorlásból ők is kivették a részüket. II. Vilmos a Kínába induló német katonákat beszédében a hunokhoz hasonlította, innen ered az első ill. a második világháborúban a brit propaganda által rájuk akasztott gúnynév is. Az orosz és japán csapatok szabályosan porig romboltak egész falvakat, ahogy a konfliktust végigkísérte a tömeges nemi erőszak is. A francia parancsnok egyenesen az állította, hogy katonái „lovagias előzékenységből” létesítettek szexuális kapcsolatot a kínai nőkkel, nem pedig megerőszakolták őket.

A megtorlásra felbujtók között találunk misszionáriusokat, köztük William Ament-et aki a megrongált egyházi vagyonok utáni kárpótlás gyanánt, bátorította a gyanús személyek vagyonának elkobzását. Hudson Taylor viszont, akinek missziója a legnagyobb veszteségeket és károkat szenvedte a lázadás során, még a kártérítést is visszautasította.

Az eseményeknek komoly visszhangjuk volt a korabeli nyilvánosságban: az orosz katonák kegyetlensége egy időre az ottani rendszerellenesek kedvelt témája lett, a briteknél megágyazott a „sárga veszedelemtől” való félelemnek - és mint már fentebb említettük - a német barbarizmus mítoszának is.  

A boxerlázadás öröksége a mai napig ellentmondásos: a kora kínai nacionalizmus elmaradottnak és barbárnak tartotta, csak a 20-as évektől faragtak belőlük patrióta hősöket, ami (többé-kevésbé árnyaltan), ma is a követendő hivatalos álláspont, ugyanakkor egyesek szerint a kínai történelem egy másik jelentős eseményével kapcsolatban sincs ekkora különbség az egyes értelmezők között.

Röviden a Monarchia részvételéről: az Osztrák-Magyar Haditengerészet „Zenta” cirkálója tartózkodott Kínában az események idején, a hajó 100 fős kontingensének nagy része a Dagu-i erődök ostrománál harcolt (egyes források szerint Gaselee expedíciójában is részt vettek), míg egy tucat fő a követségeket védő erőkkel harcolt. Különböző források 12-15 főre teszik az osztrák-magyar halottak számát, ezek nagyjából harmada lehetett magyar. Az események hírére a flotta egy felmentő különítményt küldött, aminek vezérhajója a „Kaiserin Elisabeth” védett cirkáló volt, amit – mint arról volt már szó egyéb írásokban – később német gyarmatok védelmében ért utol a végzete. A különítmény már csak a lázadás leverése után ért kínai vizekre, viszont innentől kezdve mindig volt egy K. u. K hadihajó kínai vizeken, s az ő különítményük látta el a Pekingi követség védelmét. Az események után a Monarchia is hozzájutott egy kis – nagyjából 2/3 Vatikán területű – koncesszióhoz Tiencsin városában, ami hivatalosan 1917-ig fennállt. A hadizsákmány részei voltak azok az ágyúk is melyek ma a Hadtörténeti Múzeum udvarán láthatóak.

Az érdekesség kedvéért néhány név azok közül akik a boxerlázadásban részt vettek: Georg von Trapp (akiről már volt szó), aki a „Zentán” szolgált, Lucich Károly a Hadtörténeti Múzeum első igazgatója – ő a felmentő kötelékben szolgált – vagy az Egyedült Államok későbbi elnöke a fiatal bányamérnök Herbert Hoover aki az események idején Tiencsinben tartózkodott.

A tengerészeti gyűjteményben a bokszerlázadás emlékét négy pekingi misszióban készült fénykép és egy az Osprey Military sorozat témába vágó kötetének kiállítási célra felhasznált példánya őrzi.

Képek a boxerlázadásról a tengerészettörténeti kiállításban

Ölveczky Balázs