2022. november 18-án, életének 99. évében elhunyt dr. Pákh Tibor, az 1956-os forradalom és szabadságharc egyik szabadságharcosa.
Pákh Tibor 1924-ben született Dél-Komáromban, az ún, Konkoly-telepen. A budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Jogi és Államtudományi Karára járt, amikor 1944 őszén egyetemistaként bevonultatták. Orosz hadifogságba esett, ahonnan 1948 őszén került haza. 1956-ban a Csepel Autógyárban német, angol, orosz és francia nyelvű műszaki fordítóként dolgozott. 1956. október 25-én a Kossuth téri sortűzben megsebesült, november közepéig kórházban ápolták. 1960-1971-ig politikai fogoly volt, ahol elektrosokkolták. Szabadulása után kommunizmusellenes aktivista volt, következetesen harcolt a megszálló csapatok kivonásáért és az önrendelkezési jog érvényesítéséért.
Dr. Pákh Tiborra, az 1956-os forradalom és szabadságharc komáromi eseményeit bemutató időszaki kiállításunk alkalmából, 2016. szeptember 22-23-án írt visszaemlékezésével emlékezünk. 
Születésnapi üdvözlet a fogolytáborban
1956. október 23-án is munkahelyemen dolgoztam. Gyakran fordítottam idegen nyelvű anyagokat fiatal egyetemistáknak is, akik a műegyetem esti tagozatára jártak. Tőlük tudtam meg, hogy 22-én este sokáig bent maradtak és egy gyűlésen 16 pontos követeléseket állítottak össze, amelyek nyilvános ismertetésére és a lengyelekkel való együttérzésük demonstrálására, október 23-án du. fél háromkor tüntetést tartanak a Bem-szobornál, ahova ünnepélyesen vonulnak fel.
Könyvvásárlás indokával bejöttem Pestre és a Vigadó téren csatalakoztam az ott gyülekező, főképpen a környező tervező intézetekben dolgozó alkalmazottak csoportjához. Velük együtt vonultam a Lánchídon, majd a Fő utcán végig a Bem térre, ahol már nagy, lelkes tömeg tüntetett. Olyan nagy volt a lelkesedés, hogy az egyik író egy teherautóról olvasta az Írószövetség 7 pontos követelését, de hangját elnyomta a tömeg hangja, mert már mindegyikük kezében ott volt az egyetemi ifjúság 16 pontos követelése, amelyben a megszálló csapatok kivonását (ruszkik haza!), demokratikus, többpártrendszerű, szabad választásokat, a magyar uránt, a lengyel út követését, az okozott károk jóvátételét (amit egyébként a moszkvai vezetők október 30-i nyilatkozatukban meg is ígértek), vagyis az írószövetségi hét pontot messzemenően meghaladó igényeinket foglalták össze. Hisz a hét pont közül az első és második éppen a lenini elvek szerinti rendezést követelte. Egyik jellemző mozzanata volt az októberi lelkesedésnek a nemzeti színű lobogó közepére felvitt embléma tüntető kivágása. Abban az időben ugyanis a kommunista ünnepek alkalmával a házmesterek házbizalmiak stb. szigorú kötelessége volt kitűzni a moszkvai leninizmus igényeinek megfelelő emblémával torzított zászlót. Így született meg az ötvenhatos lyukas zászló. Még a Bem tér egyik oldalát övező laktanyaépület ablakaiban is megjelentek a katonák, és tüntetőleg vágták ki azt a visszataszító jelképet.
A Bem-szobortól a Margit hídon át, a Szent István körúton, a Bajcsy-Zsilinszky úton és az Alkotmány utcán át vonultunk az Országház elé, ahol folytatódott a követelési pontok skandálása és közben Nagy Imre megjelenését is követelte a tömeg. Végül környezete elhozta, és az Országház erkélyéről kezdett beszélni. Rosszul kezdte, mert „kedves elvtársak” volt a megszólítás, amire felhördült a tömeg, hogy „nem vagyunk elvtársak”. Később közvetítették Gerő beszédét, ami azután végképpen feldühítette tömeget és követeltük a 16 pontos igények beolvasását a rádióban.
Október 23. Édesanyám halálának és 1954. október 23-án kötött házasságomnak az évfordulója is volt. Így feleségemmel szentmisén vettünk részt a Ferenciek terén lévő templomban. A mise után együtt visszamentünk. Feleségem innen hazament én pedig a tömeg egy részével a rádióhoz vonultam, hogy követeljük a követelési pontok beolvasását. De beolvasás helyett a rádiót védő ávósok kezdték lőni a tömeget. A Nemzeti Múzeumot környező park rádió felől eső kerítésénél voltam és láttam, hogy amikor a rádió védőinek a követelésére megjelent katonai alakulat nem volt hajlandó a tömegre lőni és a parancsnok az válaszolta az ezt követelőknek, hogy ők a népet szolgálják, ezt a parancsnokot a rádió felől lelőtték. Késő este teherautón érkező fiatal tanoncgyereket szólítottak meg, hogy menjek velük a Parlamentbe, hogy beszélhessenek Nagy Imrével. Azok a fiatalok, akiket már a moszkvai leninizmus szellemében a kommunista vezetés magának nevelni. Egyébként a korabeli külföldi lapok, az osztrák Bild-Telegraph, az angol nyelvű Time és Life magazinok, de az akkori eseményeket értékelő tekintélyes történészek és társadalomtudósok (pl. Wilhelm Röpke, ill. Salvador de Madaraggia) is elsősorban ezt hangsúlyozták írásaikban, hogy éppen azoknak a magyar fiataloknak a „magyar októbere” törli ki a történelemből a kommunisták ún. „nagy októberi forradalmát” akiket az elmúlt évek folyamán a lenini és sztálini maszlagokkal fertőztek.
Október 25-én csatlakoztam az Országház előtti tömeghez. A már ismertetett követeléseket hangoztattuk. Megjelent a jelenlegi Nagy Imre szobor irányából három fellobogózott, és magyar fiatalokkal barátkozó orosz tank is és a Rákóczi szobor közelében leálltak. Teljesen váratlanul, mindenféle előzmény nélkül, minden irányból ismeretlenek kezdtek lőni a tömegre. A mellettem álló orosz tank először az országház teteje felé kezdte viszonozni a tüzet. Többekkel együtt én is ennek a páncélkocsinak a talpa mellett találtam fedezéket. Menekülni nem lehetett, mert a bekötő utcákból is lőttek. A körvadászatnak ahhoz a befejező részéhez hasonlíthatom ezt az öldöklést, amikor a kör már összeszűkült, bezárult és a körön belül maradt apróvadat halomra lövik a vadászok. Amikor rövid szünet volt a vérengzésben, sokadmagammal az Országház déli bejáratának árkádja alá menekültünk. Bezörgettem a kapun és kértem, hogy engedjenek be bennünket, de nem nyitottak kaput. Újabb rövid szünet kezdődött. Ahol a 2-es villamos elfordul, ott volt még a 2-es metró építéséhez használt fölvonulási épület. Oda igyekeztem. Közben ért a lövés a bal lábamon. Befeküdtem a halottak közé és amikor újra tűzszünet volt, bemásztam a fölvonulási épületbe. A vérengzés befejezése után innen vittek teherautóval a Szabolcs utcai kórházba a halottszállító teherautók. A kórházban kivették a lövedéket.
Néhány napig itt voltam és a rádión értesültem a szabadságharc kezdeti sikereiről, a Nagy Imre kormány megalakulásáról, a külföldi visszhangokról, boldog emlékű mártír hercegprímásunk kiszabadításáról. De itt éltem át a november 4-i totális háború hazánk elleni megindítását is. Meglátogatott feleségem és meglátogatott akkor még itthon lévő bátyám is, de meglátogattak barátaim is, akik többsége szabadságharcunk leverése után a megtorlások elől külföldre menekült.
November 4. után nyugatnémet vöröskeresztes kórház érkezett hazánkba és a Margit Kórház San Marco utcai Felcserképző Iskolájában kapott helyet. Több sebesülttel együtt engem is átszállítottak hozzájuk. Ilyen alkalmakra jól felkészített kórház volt, jól képzett személyzettel. November 11-én a vezetőiket az oroszok berendelték a Bristol Szállodába, majd repülőgépen kiszállították – tudomásom szerint Sztrijbe. Ezzel is egyértelműsítették, ők magukat tekintik csatlós birodalmuk igazi urainak. De néhány nap múlva visszahozták őket és a kórházat átadták a hazai egészségügynek. Én is kimehettem volna velük, de inkább hazámban maradtam. Ebben az időben már a kórházakból is szedték össze a sebesülteket. Ezért saját felelősségemre hazamentem, ahol az engemet váró és velem maradt szeretett feleségem ápolt. Mint a későbbiekben is tapasztalható volt, ő valóban a hitvesi hűség mintaképe – sajnos, csak volt. Sok-sok szenvedés és üldöztetés után, hatvan év házasság után, 2014. november 10-én visszaszállt a Teremtőnkhöz.
Gyógyulásom után visszamentem autógyári munkahelyemre. […]Ezt követően még elhelyezkedtem az Erőműtervező Vállalatnál, majd a Műszaki Fordító Irodában és külső fordítója voltam az Országos Fordító és Fordításhitelesítő Irodának is.
1960-ban itt dolgoztam. Egyik reggel, amikor munkahelyemre mentem, a Bimbó út meredek részén mellém állt egy autó. Hárman kiugrottak, benyomtak az autóba, majd lenyomtak, betakartak a kabátommal és beszállítottak a Gyorskocsi utcai vizsgálati osztályra, közismert nevén „Susogóba” [...]1971 novemberében engedtek el, mégpedig ekkor is teljesen jogellenes minőségben. Egyrészt volt börtönösként havonta kétszer kellett jelentkeznem a rendőrségen és nem hagyhattam el lakóhelyemet csak esetenkénti rendőrségi engedéllyel. […]
Számadó Emese
