A 16. századra a középkori hadviselés elavultnak bizonyult, ezért a háború művészetében természetszerűen folyamatos változások történtek. A történészek ezt a jelenséget a hadügyi forradalom jelzővel illetik. Az egyre nagyobb távolságok megtétele miatt fontossá vált a hatékonyság mellett a gyorsaság. A gyalogság vált a korszak meghatározó fegyvernemévé (svájci pikások, német Landsknechtek). Megjelentek a különféle lőfegyverek (arkebúz, muskéta és különféle pisztolyok), amelyekkel a gyalogság felszerelve hatékony eredményeket tudott elérni. A hatékonyságot fokozta a fegyvernemek változásait lekövető harcászati technika is. A hadsereget támogató egyik legfontosabb fegyverzet az ágyú volt, melynek nagyfokú tűzereje jelentette ennek a kulcsát. A törökök is az ágyúknak köszönhetik sikereiket, szemben a középkori európai hadviseléssel, ahol csak kis számban terjedt el a használatuk.

A török korban a magyar tüzérség – követve a német tipizálást – három alapvető kategóriára oszlott. Mindenekelőtt elkülönítették az ostromágyúkat, és a tábori vagy mezei lövegeket. Általánosságban az előbbieket nagy űrméretű, nehéz cső, ennek megfelelően kis kaliberhossz, míg az utóbbiakat kisebb űrméretű, hosszú cső, nagy kaliberhossz és nagyobb hordtávolság jellemezte. A tűzgyorsaság is, a könnyebb kezelhetőség folytán, a tábori lövegeknél volt a nagyobb. Teljesen külön kezelik az ún. „vetágyúkat”, vagy „pattantyúkat”, ehhez a típushoz a mozsarak tartoztak.

Az ágyúkat védekezésre is kiválóan lehetett használni, ezért az itáliai tervezők által megalkotott ún. olaszbástyás erődök építését rendelte el az Udvari Haditanács.

Az alábbi képen pontokkal jelölt öt katonát ha szemből lövi tüzérségi fegyver nem okoz nagy veszteséget. Ha oldalról lövi az ágyú, akkor mind az ötöt érheti találat. Az oldalazó tűz hatékonysága miatt kezdték el a bástyákat alkalmazni a várakon. A bástyák tűzfegyverei nem a saját, hanem a szomszéd bástyát védik és ez lélektanilag is hatásosabb mint a szemből jövő támadás. 

A körbástyák (alsó képen A és B) esetében holttér keletkezik, ahol támadhatóvá válik a várfal. Ennek a holttérnek a kiküszöbölésére találták ki az olaszbástyát (későbbiekben ó-olosz stílus, képen C és D). A bástyákban elhelyezett ágyúk és tüzérek védelmére a bástyákra füleket építettek, így kialakultak a fülesbástyák (későbbiekben új-olasz stílus).

Komárom, mint a végvárrendszer fontos eleme szintén erősítést kapott. A már meglévő erődítések és földsáncok átépítésére Pietro Ferrabosco tervei alapján elkezdődtek a korszerű erődépítkezések. A főbejárat fölött látható tábla szerint 1550-re készült el a komáromi Öregvár új-olasz stílusban. A fülesbástyákkal ellátott „teknősbéka” alakzat kihasználva a Vág és a Duna jelentette természetes védelmi vonalat, ezzel bevehetetlenné vált. Alacsony falai kőből és téglából épültek. Kívülről földsánccal megerősítve pedig könnyebben ellen tudott állni az ostromfegyvereknek.

Komárom, Paolo Forlani metszete, 1567

Karthaune-ágyú, amivel Komárom is fel volt szerelve a korszakban

A harminc éves háború (1618-1648) újabb fejlesztéseket hozott a hadászatban. II. Gusztáv Adolf svéd király tovább fejlesztette az orániai hadrendet és az 1630-as évekre a kor leghatékonyabb seregével rendelkezett. Kialakult a professzionális katona, aki fegyelmet tanult és komoly kiképzést kapott illetve egyenruhát hordott. A hangsúly a lövészeken volt, akiknek a tűzgyorsaság növelése volt a fő céljuk. A 17. század végére a svéd harcászatból fejlődött ki a vonalharcászat, amely uralkodóvá vált Európában. A pikások és a lövészek keveredéséből alakult ki a szuronyos puskás fegyvernem. Az orániai és a svéd lovasság nehéz felszerelésén jelentősen könnyítettek, a császári seregnél pedig megjelent a könnyűlovasság. A török ellenes harcokban a könnyűlovasságot (magyar könnyűlovas elemek) felderítésre, portyázásra és rajtaütéseknél könnyedén lehetett alkalmazni. Megjelent a lovas és a gyalogos közötti átmenet, a dragonyosok, akik lóháton közlekedtek, de a gyalogság fegyvereit használták.

II. Gusztáv Adolf svéd király

A tüzérség az ezt megelőző korszakban még nem volt önálló fegyvernem. A lövegeket a lövedék súlya szerint kezdték csoportosítani. A csatatereken 6-12 fontos lövegeket alkalmaztak. Általában egy tömegben alkalmazták a lövegeket, így hatalmas ütegek jöttek létre, amelyek visszavonulás során sokszor az ellenség kezére kerültek. Ekkor a tüzérek még nem számítottak katonának, inkább mesteremberek voltak, akik megfelelő fizetségért vettek részt egy-egy csatában. Az öntési technika tökéletesedése könnyebb és pontosabb ágyúk gyártását tette lehetővé. A franciák korszerű kerekeken szállítható ágyúkat készítettek, ez lehetővé tette a csata közbeni pozicióváltást is. A töltés még mindig nehézkes és hosszadalmas volt. A fő problémát az ágyúk felforrósodása jelentette, mert ilyenkor könnyebben megrepedtek és felrobbanhattak ezért pihentetni kellett őket. A folyamatos európai háborúk arra sarkallták a résztvevőket, hogy könnyebb, mozgékonyabb mégis nagyobb hordtávolságú, pontosabb és rombolóbb lövegeket fejlesszenek ki, ami nem csak a tábori tüzérséget, hanem a haditengerészetet is fejlesztette.

II. Gusztáv Adolf a tüzérség fejlődése terén is meghatározó volt. A korábban használt nagy tömböt felosztotta a dandárok térközei között, így közvetlenül tudták a gyalogságot támogatni. A könnyű lövegek révén sokkal mozgékonyabbá váltak és szervezetileg is betagozódtak a hadseregbe. A tüzérség elsőszámú alkalmazási területe a várharcok esetén volt. Megjelentek a nagyméretű 30-60 fontos mozsarak, tarackok és bombavetők. Orániai Móric ennek hatására dolgozta ki az ostromok elméletét.

Raimondo Montecuccoli (1609-1680) császári hadvezér (nem mellesleg Gyürky Alice szőnyi grófnő első férjének, gyermekei apjának őse), aki harcolt a harminc éves háborúban, majd később a török ellen, több kiváló értekezést is írt a hadművészetről. Az „Emlékiratok a háborúról” című könyvében a tüzérséget oly módon osztotta el, hogy a nehézlövegeket a gyalogság előtt és a két oldalán helyezte el, azért hogy egyenes és kereszttüzet adhassanak le anélkül, hogy a csapatokat akadályoznák. A könnyűlövegeket a szakaszok közé osztotta be, így nem kockáztatta meg, hogy baj esetén a teljes tüzérségüket elveszítsék. Fontosnak tartotta a megfelelő és egységes rendezési elvet a lövegek esetében. Ezelőtt különféle mesterek különféle méretű és kaliberű lövegeket gyártottak és nem volt semmiféle rendszer a használatukban. Különféle felhasználási módokra különféle lövegeket öntetett:

• ágyú (nehéz lövedék, közepes kaliber és csőhossz),
• csatakígyó (könnyű lövedék, hősszú cső és nagy kaliber),
• kamarás vagy harang alakú könnyűágyúk (közepes súlyú lövedék, rövid csőhossz).

Elkezdték alkalmazni a kartács lövedékeket is, ahol a szabályos ágyúgolyók mellett fémtörmelékeket és követ lőttek ki. Ez volt a repeszhatás elődje.

Raimondo Montecuccoli

A tüzérséggel foglalkozó első, 1650-ben kiadott jelentős könyvet Kazimierz Siemienowicz írta meg „Artis Magnae Artilleriae pars prima” (A tüzérség tudománya, Első rész) címen. Két évszázadon keresztül a legfontosabb tüzérséggel foglalkozó könyvnek számított szerte Európában.

A hadügyi forradalom vívmányainak és főleg a tüzérség megfelelő alkalmazásának köszönhetően a császári seregek a törökök fölé tudtak kerekedni és a század végére sikerült kiűzni őket Magyarországról. December 4. Szent Borbála napja, aki a bányászok mellett a tüzérek védőszentje is, így a tüzérnap adta az alkalmat a "háború istene", azaz a tüzér fegyvernem történetének egy fontos állomásának a bemutatására.

Ábrahám Tamás