1863-ban a francia haditengerészet vízre bocsátotta a világ első géphajtású tengeralattjáróját. A „Plongeur” (búvár) névre keresztelt addig sosem látott méretű (45 méter hosszú) hajót sűrített levegő hajtotta, amivel összesen 9 kilométert tudott megtenni, ezután újra kellett tölteni tartályait, amire egy külön ellátó hajó szolgált. Az ellenséges hajók elsüllyesztésére rúdtorpedóval és döfőorral látták el (ekkoriban kezdett el megint divatba jönni). Hogy 12 fős személyzete vészhelyzetben elhagyhassa a hajót, egy szorosan az áramvonalas testbe illeszkedő mentőcsónakkal is ellátták. 1867-ben a párizsi világkiállításon a makettjét is kiállították, állítólag Jules Verne innen merítette az ihletet Nemo kapitány Nautilusához. A technikailag roppant érdekfeszítő jármű azonban kevés gyakorlati haszonnal bírt.
A Plongeur makettje
A maga 4 csomós (7,2 km/) össze nem mérhető ugyan a régebbi kézzel hajtott hajókéval, de a 9 km-es hatótáv már akkor sem volt sok - összehasonlításul a hivatalos Komárom-Almásfüzitő távolság 11 km. A hajó hosszirányú stabilitása sem volt kielégítő - amin stabilizátorok alkalmazásával javítani lehetett volna, e technológia nem volt teljesen ismeretlen -, így egyedi kísérleti jármű maradt, 1872-ben törölték a lajstromból. 1873-ban vízellátó-hajónak építették át, s ebben a minőségben szolgált egészen 1935-ig, amikor is kivonták a szolgálatból. 1937-ben ócskavasként eladták. Történelmi érdekesség, hogy tervezője Siméon Bourgois, aki később jelentős haditengerészeti teoretikus (és gyarmati kormányzó) lett, idővel amellett érvelt, hogy a torpedó nem megfelelő eszköze a tengeralattjáróknak kereskedelmi célpontok ellen.
Egészen más jármű volt az 1864-ben vízre bocsájtott „Ictíneo II”: az előző részből megismert Narcís Montuirol második hajója eredetileg kézi hajtással épült, fából. A mérnök azonban elégedetlen volt a kézi hajtással, s időközben feltalált egy anaerob gőzgépet, aminek a kazánját cink, mangán-dioxid és kálium-klorát reakciója fűtötte: e reakció során oxigén szabadul fel, ami lehetővé teszi, hogy egy lemerült tengeralattjárón is használni lehessen. Eredetileg egy teljesen új fémépítésű hajót szánt a szerkezet kipróbálására, azonban mivel nem talált támogatóra, saját szakállára beépítette a gépet az „Ictíneo II”-be. Egy hathengeres gőzgépet vágtak szét úgy, hogy az egyik három hengert egy hagyományos széntüzelésű kazán, a másik hármat az új anaerob kazán fűtötte. Az átépített hajóval 1867 októberében kezdték meg a kísérleteket, majd decemberben le is merültek mintegy 30 méteres mélységbe. A teszteken bebizonyosodott, hogy a hajó 7 és fél órát(!) volt képes a víz alatt tölteni. Víz alatti sebessége mindössze 2,5 csomó (4,5 km/h) volt, aminek okát a források nem jegyzik, egyaránt lehetett a kazán, illetve a gőzgép (vagy akár mindkettő) gyengesége is. Alig két héttel az első tesztek után, 1867. december 23-án Montuirol cége csődöt jelentett, s a korát messze megelőző tengeralattjárót szétbontották és alkatrészenként eladták.
Az Ictineo II szerkezeti rajza
Az Ictineo II rekonstrukciója Barcelonában
Hogy Montuirol elképzelései mennyire megelőzték korukat, mutatja, hogy a XX. század elején szolgálatba álló tengeralattjárók külön belsőégésű motorokat használtak, amivel a felszínen tudták feltölteni akkumulátoraikat, s fél évszázadon át a felszíntől független meghajtás lesz a legégetőbb műszaki probléma. A 7 és fél órás víz alatti üzemet csak az első világháború alatt sikerül újból elérni, s csak 1940-ben készül el a következő anaerob motorral felszerelt tengeralattjáró, de ez már egy másik történet.
Folyt. köv.
Ölveczky Balázs
