A XIX. században a védelmi erődök a tüzérségi fegyverek fejlődése folytán korszerűtlenné váltak. 1859-ben a belső furatú, hatékonyabb ágyúk feltalálásával a védelem súlypontja a központi erődökről kifelé, az előretolt erődítésekre helyeződött.
A Pozsonyi-kapu
A hatékonyabb robbanóanyagok feltalálása és használata szintén módosította a hadászati módszereket. A kézi lőfegyverek fejlődése is nagy változást hozott a hadviselésben. A XIX. század elejének furat nélküli és gyutacsszárral felszerelt puskái után – melyeket "fekete lőporral" töltöttek meg, és lőtávolságuk 100–200 méter volt – a század végén már füstöt nem hagyó lőporral töltött ismétlőfegyverek voltak használatban, melyek hatékonysága elérte a 2000 métert is A felsorolt haditechnikai vívmányok alapján megállapítható, hogy a komáromi erődrendszer volt a korabeli hadviselés utolsó erőssége, de felépítése után néhány évvel ez az erődrendszer is elavulttá vált.
A védelem súlypontjának eltolódásával a XIX. században létrejött egy új erődtípus, pontosabban védelmi erődrendszer, amely két fő elemre osztható, mégpedig a központi erődre (citadella – Komárom esetében Új- és Öregvár), valamint előretolt erődökre, illetve erődláncokra.
A Nádor-vonal 5. bástyája légi felvételről
Még 1809-ben, a napóleoni háborúk miatt került sor a hatalmas védőgyűrű kiépítésére, mely hat, sánccal összekötött várdából állt. Ezt az erődláncot földből rakták, jóval a XVII. században épített városfalon túl, a Kis-Duna és az Apály-sziget között. Az erődítési munkálatokat az ország nádora (József nádor) irányította, róla nevezték el az erődrendszernek ezt a részét Nádor-vonalnak.
Ebben az időben nagyszabású tervek készültek, de az eredetileg kétszázezer katona befogadására alkalmas erőd-monstrum tervei a megvalósítás során sokat változtak. Az első tervezet 1810-ből származik. Ez nem valósulhatott meg, mert rendkívül nagy pénzáldozatot követelt volna. Ez az elgondolás a jövő szempontjából jelentős szerepet játszott, mivel a tervezőket újabb tervek kidolgozására ösztönözte, és meghatározó szerepe volt a komáromi erődrendszer végleges kialakításában is. A későbbi tervek már szerényebbek voltak és megközelítik az erődrendszer mai alakját.
József nádor portréja (Barabás Miklós festménye)
A következő építkezésnél a hat Nádor-vonali várdából négy ideiglenesen az előtérben maradt, valószínűleg abból az elgondolásból, hogy az új Nádor-vonal építése idején, illetve katonai támadás esetén biztosított legyen a város védelme.
Az előkészítő munkálatok után megkezdődött a hatalmas erődvonal kőből és téglából való végleges kiépítése. Az öt bástya és az ezeket összekötő erődfal 1839 és 1847 között épült fel. Az 1844-es évszám az 1. bástya mellett lévő Pozsonyi-kapu keleti homlokzatán tehát nem az építkezés kezdetének időpontja, hanem az említett kapu építésének éve. A központi erődtől 2–2,5 kilométernyire felépített védvonal feladata a Duna és a Vág közötti térség védelme volt. Az öt bástyát erődfalak és egyéb védművek kötik össze, így az épületegyüttes zárt vonalat alkot. A bástyák alaprajza ötszög alakú.
Nem kétséges, hogy a Nádor-vonal a korabeli erődépítészet tökéletes példája, hiszen építése során minden korabeli ismeretet felhasználtak. A vonal öt bástyája alapjában véve egyforma, csupán elenyésző mértékben különbözik egymástól.
A Nádor-vonal tervrajza
Az 1. számú bástya kivételével a Nádor-vonal bástyái szimmetrikusak, és tengelyük azonos a kapitális vonalával. Az 1. bástya aszimmetrikus alakját azzal magyarázhatjuk, hogy fekvéséből adódóan nemcsak a Duna-part, hanem a fő városkapu (Pozsonyi-kapu) védelmét is biztosítania kellett. A 2. és 4. számú bástya alaprajza és mérete azonos.
A 3. számú bástya volt a Nádor-vonal központi bástyája. Sáncai és falai tompább szöget zártak be, mint a szomszédos bástyáké. Az 1., 2. és a 3. bástya földsáncainak bal szárnyában kétszintes lőszerraktárakat alakítottak ki. A Nádor-vonal építésének koncepciójában igyekeztek a XVI–XVII. században kifejlesztett védelmi elemeket összeolvasztani egy egységes védelmi rendszerben.
A 2. számú bástya tompaszöget bezáró falai egy üres belterületet öveznek. Fő részét a retranchement és egy félkör alakú, hét tüzérségi kazamatával ellátott épület alkotja. A bástyák falazott részének építészeti súlypontja egy a bástyatorokban felépített hosszú építmény volt, amelyet funkciója alapján retranchementnek nevezhetünk. Ezt az elnevezést a híres francia hadmérnök, Vauban által a XVII. század második felében tervezett (és a XVIII. században megépített) erődelem megnevezésére használják.
A Nádor-vonal bástyáinak szélessége körülbelül 210 méter. Érdekességképpen elmondható, hogy a bástya jobb szárnyától az ellenlejtő oldalán kialakított galériákon át vezető út hossza a bal szárny végéig – nem számítva a retranchement hosszát – 540 méter. A retranchement szárnyainak hossza a kapitálistól 70–70 m, azaz összesen 140 méter, ehhez kapcsolódnak az előretolt szárnyak, melyeknek hossza 20–20 méter.
A Nádor-vonal 6. bástyája
A fenti adatokat összeadva megállapítható, hogy egy bástya zárt rendszert alkotó összekötő galériának és kazamatáinak a hossza kb. 720 méter. Ha ehhez még hozzáadjuk a bástyákat összekötő erődfalakban kialakított egyenként kb. 370 m-es folyosóhosszakat, akkor kiszámíthatjuk a Nádor-vonal folyosóinak és kazamatáinak az összhosszát, amely kb. 5 km.
Végezetül megállapítható, hogy a Nádor-vonal tulajdonképpen a régebben kifejlesztett, önálló erődelemek egyesítéséből jött létre. A Nádor-vonal bástyáit a szálláshelyiségek és védelmi állások egysége és egybeolvasztása jellemzi. A gyalogsági fegyverek számára kialakított lőrések és a nehéztüzérségi állások nagy száma, valamint a katonai szálláshelyek hatalmas kapacitása is igazolják, hogy a Nádor-vonal korának egyedülálló erődépítészeti remekműve volt.
Akit a téma még jobban érdekel, többek között Dr. Csikány Tamás, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem tudományos rektorhelyettese és Gráfel Lajos, észak-komáromi helytörténész, műemlékvédelmi szakember munkáit keressék, amelyek alapján ez a bejegyzés is született.
Pokornyi Gábor
