A két világháború között alig történt valami a tengeralattjárók fejlődésének folyamatában: zömében ugyanazokat a koncepciókat fejlesztették tovább, mint amiket az I. világháború idején is használtak, csak még nagyobb teljesítményű gépekkel, hosszabb víz alatti üzemidővel. Egy fontos újítás volt, ami sokat hatott az eszköz fejlődésére, de ez a tágabban vett ipar világából érkezett: ez a hegesztés elterjedése volt. A hegesztés egyszerűbb, gyorsabb volt az addig alkalmazott szegecseléshez képes, és mindezek mellett nagyságrendileg könnyebb hajótesteket eredményezett. Ezek a hajók áramvonalasabbak, tisztább formájúak lehettek, bár ezt a formát még mindig a felszíni üzem határozta meg - mindez csak a háború folyamán kezd majd elváltozni.

Történetileg egy kimagasló esemény történt ebben az időszakban: ekkor tevékenykedett először tengeralattjáró az északi sarki jégpáncél alatt. 1931-ben a “Nautilus” névre átkeresztelt volt amerikai tengeralattjáró, elérte az északi szélesség 82. fokát, a legészakibb pontot, ahová addig vízi jármű a saját erejével elért (a vállalkozó szellemű elődök a jégpáncélba zárva úsztak fel idáig a sarki áramlatokkal). 

A Nautilus

Tovább folytak a kísérletek a tengeralattjáró feladatkörei körül: nehézlöveggel felszerelt cirkáló, különleges műveletekre készült mini-tengeralattjáró, sőt repülőgép hordozó is épült.

A mini tengeralattjárókat különböző titkos hadműveletekre szánták, s méretükben, felépítésükben igen nagy változásokat mutattak, az ember-vezette torpedótól (ami tényleg nem volt más, mint egy nagy torpedó, ami egy vagy két búvárt szállított a céljához), a teljesen „szabályos” típusokig terjedt. Ezek a típusok javarészt eltűntek a háború után, bár különböző – nem feltétlenül közvetlenül harci – feladatok ellátására a haditengerészetek még ma is alkalmaznak kis méretű tengeralattjárókat, s ezek távoli rokonainak is tekinthetők a dél-amerikai kábítószer-csempészek által használt házilag eszkábált tengeralattjárók is.

A japán haditengerészetnek mintegy 42 olyan tengeralattjárója volt, amiket repülőgépek hordozására is alkalmassá tettek. Egy ilyen hajóról indult útnak az a hidroplán, ami az egyetlen repülőként a háború során támadást intézett az Egyesült Államok szárazföldi területei ellen.

B1 típusú japán tengeralattjáró, ilyenről indult útjára az USA-ra bombát dobó hidroplán

Yokosuka E14Y, a típus amivel Oregon államot bombázták

1940-ben kezdte meg működését a német V80-as kísérleti tengeralattjáró, amit hidrogén-peroxid hajtású anaerob motor hajtott.  A sikeres kezdeti eredmények után indult meg az UXVII A - ill. B típusok gyártása, de csak 4, ill. 3 példány készült belőlük a háború vége előtt. A háború után több kísérleti hajó épült, de ezek egyike sem lett sikeres. Még a hidegháborúra készülő nagyobb haditengerészetek is drágának találták a peroxid meghajtást.

A V 80 kísérleti tengeralattjáró

A háború második felében születik meg az UXXI-es típus. Ezeken a hajókon már nincsenek „kilógó” alkatrészek, minden vissza lehet húzni a fedélzetbe, a test – bár még hagyományos formájú – nagymértékben áramvonalas, s felszerelték légző csővel is, ami lehetővé tette, hogy periszkóp-mélységben használni tudja a diesel motorjait. Itt már szinte mindent a hosszú víz alatti üzemre terveztek. A fejlett, előremutató (bár számos súlyos problémával küszködő) konstrukcióból a háború végéig 108 készült el, mindössze 4 volt hadra fogható, de ezek sem keveredtek harci cselekményekbe. A háború után e típus alapján készült gyakorlatilag az összes új konstrukciójú tengeralattjáró egészen az 1960-as évekig. A típusnak ma is létezik egy példánya, a régi U 2540, amit a háború végén legénysége süllyesztett el. 1957-ben kiemelték, és egészen 1982-ig különböző tesztekre használták. 1984 óta Bremerhaven-ben látható kiállítva.

A régi U 2540 Bremerhaven kikötőjében

S hogy mi a helyzet az alkalmazásukkal? Ugyanaz, mint az első-világháborúban, csak a léptékek nőttek. A II. világháború folyamán gyakorlatilag egy egész generációnyi kereskedelmi hajót süllyesztettek el, (Japán kereskedelmi flottájának több mint 60%-át amerikai tengeralattjárók süllyesztették el) ami nagyban hozzájárult egyes új hajóépítési technológiák (pl. a széles körben alkalmazott hegesztés, vagy a szekciós építési mód) gyors elterjedéséhez. Ugyanakkor az elleneszközök is rohamosan fejlődtek és így szintén megismétlődött az első világháborús forgatókönyv: kezdeti sikerek (összesen 3000 elsüllyesztett szövetséges hajó), amik aztán irtózatos veszteségekbe torkolltak – a német tengeralattjáró- flotta közel 70%-a veszett oda. Meg kell említeni, hogy a korlátlan tengeralattjáró-háború a semleges országok hajóit sem kímélte, így 1940-ben a “Kelet” gőzöst is német tengeralattjáró süllyesztette el. Az “új fegyver” megtalálta a maga helyét a haditengerészetben, mígnem az 1950-es évek végén ismét át nem értékelték a szerepüket.

Folyt. köv.

Ölveczky Balázs