1860. december 7-én született Komáromban. A gimnázium első négy osztályát a komáromi bencés kisgimnáziumban, a négy felső osztályt Pozsonyban, a királyi főgimnáziumban végezte, majd miután 1880-ban érettségizett, a budapesti egyetem bölcsészkarára iratkozott be, és ott történelmet, magyart és latint hallgatott.
Elsőéves bölcsészhallgatóként lépett be 1881-ben a piarista rendbe. Piarista növendékként a váci noviciátus után két évet Nyitrán tanult teológiát, majd 1884-től Budapesten folytatta az egyetemet. 1885. október 22-én tett örökfogadalmat, majd 1886. július 13-án pappá szentelték és a nyitrai gimnáziumba küldték tanítani. Már nyitrai tanárként kapta meg doktori diplomáját 1887. március 19-én. Magyar, latin és történelem szakos középiskolai tanári vizsgáját 1888. december 3-án tette le.
1889-ben tartományfőnöke a rend budapesti gimnáziumába helyezte tanárnak. Szülővárosa a 90-es években megbízta Komárom történetének megírásával.
1898-ban tanári állásától felmentették, mert a magyar királyi kormány kiküldte Bécsbe a volt udvari kamarai levéltár szétosztási munkálatainak végzésére. Öt évig dolgozott itt a magyar anyag kiválasztásán. Ekkor Thallóczy Lajosnál lakott. Irányítása alatt dolgozott a levéltárban. A korábban irodalom- és iskolatörténettel foglalkozó pályáján fordulatot jelentettek a bécsi évek, itt kezdett foglalkozni gazdaság- és művelődéstörténeti kérdésekkel. Nagy levéltári forrásanyagra épülő, irodalmi igényű, élvezetes stílusban megírt műveiben főként a 16-17. század, az I. világháború után pedig elsősorban a reformkor történetével, közte szülővárosa történetével foglalkozott.
Huber István festménye, 1928
1903-ban a képviselőház meghívására elvállalta az 1791-1865-ig terjedő országgyűlési emlékek szerkesztését. 1903-tól haláláig a képviselőház levéltárosa volt. A Budapesti Hírlap állandó munkatársa, de sok tárcája jelent meg a Magyarságban, a Pesti Hírlapban és Az Újságban.
Nem véletlenül írta Mikszáth Kálmán egyik munkájáról: „Gyönyörű dolog az, így belenézni az akkori élet gyomrába. Jelentősek gazdaságtörténeti tanulmányai is. Művelődéstörténeti adatai maradandó értékűek, múltszemlélete azonban sok tekintetben már saját koráénak is alatta maradt. Beleásta magát az óriási és eladdig feltáratlan anyagba mindinkább távolodik baráti körének a birodalom és a Habsburgok iránt mindig lojális katolikus múltszemléletétől, s egyre inkább közeledett a protestáns gyökerű függetlenségi hagyományokhoz. Leírásában nemegyszer a pogány és kegyelmet nem ismerő törökök és a hazájukat az elképesztő túlerővel szemben is hősiesen védő magyar vitézek élethalálharca két egymást becsülő és tisztelő, egymást megtréfálni és egymás eszén mindig túljárni kész ellenfél vakmerő, de lovagias párbajává szelídült. A törökök iránti rokonszenve különösen annak fényében szembetűnő, hogy a császári katonaságra és a német tartományokból betelepülő németekre nem sok jó szava van. A császári zsoldosok szerinte pökhendiek és gyávák, csak az egyszerű nép sanyargatásában vehetik fel a versenyt a törökökkel, a betelepített lakosság nagy része pedig régi hazájában közönséges bűnöző, de legalábbis nemkívánatos személy volt.”
A Komárom megyei Múzeum-egyesület 1906-ban tiszteletbeli tagjává választotta. 1906-tól levelező, majd 1925-től a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja volt. Akadémiai székfoglalóját „Hajdú, haramia és martalócz” címmel 1908. május 3-án tartotta.
1932. december 21-én hunyt el Budapesten.
Pokornyi Gábor
