Egyszer a következőket írtam a hajóról, mint olyanról: „Furcsa belegondolni, hogy a hajót leginkább úgy képzeljük el, mint ami egy síkon halad, a vízfelszín harmadik dimenzióját nem a mélység adja, hanem a magasság, azt az égbolt keretezi. A hajó hosszú története során nem csak a túlvilágra szállította a halottat, maga is valahol két világ határán mozog. Nem mintha mindez visszavetette volna az ember kíváncsiságát az ismeretlen mélységek iránt.” A következőkben ilyen a két világ határát átlépő emberekről és eszközökről lesz szó.

Az ember igen korlátozottan képes csak a víz alatt tevékenykedni. Bár a búvárkodás ősi mesterség, s van jó pár szeglete a világnak, ahol meghatározó szerepe volt, (mint pl. a Perzsa-öböl, a görög szigetvilág, vagy a jóval kevésbé barátságos vizeiről ismert Japán), az embert a kezdetektől foglalkoztatta a gondolat, hogy szárazon és a felszínre emelkedés folyamatos kényszerétől mentesen tudjon tevékenykedni a felszín alatt.

Középkori történetekben gyakran előfordul az egy üveg szerkezetben a mélységbe alászálló Nagy Sándor figurája. Bár ezek a történetek sokkalta inkább allegóriák a hübriszről, annyi valóságalapjuk mégiscsak van, hogy a búvárharang elvét már a görögök is ismerték, igaz az első írott forrás, ami említést tesz erről bő 500 évvel Nagy Sándor halála után keletkezett.

Nagy Sándor utazása a tenger alá egy francia regény lapjain

Nagy Sándor utazása a tenger alá egy indiai miniatúrán

A búvárharang egy roppant egyszerű ámde éppen ezért elmés szerkezet: legegyszerűbb formájában egy felfordított edény, amit a vízbe eresztenek. A víz nyomása nem engedi kiszökni a levegőt, a belső nyomás pedig kiszorítja a vizet - már amennyiben a forma megfelelő és a vízbe érkezés függőleges - így a benn lévők szabadon tudnak lélegezni. Igen a kedves olvasó nem téved, az első ember által épített szerkezet, ami lehetővé tette a hosszú távú víz alatti munkát, pontosan úgy működött mintha valaki a víz alá nyomna egy felfordított poharat.

Charles Spalding búvárharangja a Sunday Times hasábjain 1839-ben

A kora újkorban már gyakorlatban is használt szerkezettel vállalkozó szelleműek merültek hajóroncsokhoz, később az ipari forradalom idején már építkezésekhez is használták. A XVIII. században már a levegő bepumpálását – ami nem csak hosszabb működést tesz lehetővé, hanem fenntartja a nyomást is – is megoldották: érdekesség, hogy az ötlet egy évszázaddal korábbról való és attól a Denis Papin-tól származik, akit a legtöbben a kukta feltalálójaként ismernek. A nyitott változatot ma is használják, búvárok merülésének segítésére.

Létezik zárt formája is, amiben légköri nyomás uralkodik, s ezért nyitott testvérével ellentétben, komolyabb mélységekben is használható. Mint Otis Barton mérnök és William Beebe híres természettudós batiszférája, amivel a duó egészen 923 m-es mélységig merült, s először végeztek megfigyeléseket mélytengeri állatokról azok élőhelyén. A zárt formával több állam haditengerészete is kísérletezett, amikor alkalmas mentőeszközt kerestek bajbajutott tengeralattjárók személyzetének mentéséhez.

A batiszkáf merülése a National Geographic illusztrációján

Egyszerűsége mellett, azonban komoly hátrányai is vannak a búvárharangnak. Nem autonóm, nem képes mozogni a vízben, s magától leereszkedni vagy felszínre jönni sem. Így bár ma is megfelel bizonyos céloknak, az ember víz alatti mozgással és felfedezéssel kapcsolatos igényeket nem volt képes kielégíteni, ahhoz autonóm víz alatti járműre volt szükség.

William Beebe és Otis Barton a batiszférával

Folyt. köv.

Ölveczky Balázs