Ahogy a múltkor befejezésül írtam, a víz alatti tevékenységhez autonóm mozgásra képes víz alatti járműre volt szükség. Mint láttuk, bármilyen ötletes szerkezet is a búvárharang, erre a célra nem felel meg.
Bár XVI. századból már ismerünk beszámolót sikeres tengeralattjáró kísérletről, s a században többen is dolgoztak ki terveket, az első hajó minek a felépítését nagy vonalakban ismerjük, egy bizonyos Cornelis Drebbel nevű holland feltaláló hajója volt, amivel a Temzén hajtott végre kísérleteket 1620 és 24 között. Az I. Jakab szolgálatában álló feltaláló hajóját evezők hajtották, a korabeli beszámolók szerint 4-5 méter mélységben. Újabban többen feltételezik, hogy a korabeli beszámolók túloznak, és csupán részlegesen vízbe merülő járműről lehet szó, mégis Drebbel hajója az első, amiről több maradt fenn pár papírra vetett elgondolásnál.
Cornelis Drebbel tengeralattjárója a Temzén
1747-ben egy bizonyos Nathaniel Symons szabadalmaztatta – és megépítette- az első működő vízballaszt tartályt. Az ő szerkezete egy egyszerű bőrtömlő volt, amit meg lehetett vízzel tölteni, majd egy mechanikus szerkezet egyszerűen kinyomta belőle a vizet a felmerüléshez. Az ötletet már egyszer felvetette Giovanni Alfonso Borelli olasz természettudós még 1680-ban, nem tudni, hogy Symons innen vette az ihletet szabadalmához, vagy egész egyszerűen újra feltalálta ugyanazt a szerkezetet.
A következő nagy technológiai ugrás az amerikai függetlenségi háború alatt következett be. David Bushnell „Trutle” (teknős), névre keresztelt járműve ugyan még nem volt teljes értékű tengeralattjáró, hiszen csak részben merült a víz alá, mégis döntő fontosságú a technikatörténetben. Korának talán legambiciózusabb haditengerészeti projektje egy függőlegesen úszó teknősre hasonlított. Egyetlen ember irányította s hajtotta, méghozzá pedállal hajtott hajócsavarral (ez volt az első hajócsavarral hajtott vízi jármű), neki kellett figyelnie a vízballasztot és a – vészhelyzet esetére tartalékolt – ólomnehezéket, s neki kellett a fegyverzetet – egy egyszerű aknát, korabeli nevén torpedót – kezelnie. Mindezt úgy, hogy maga a jármű rendkívül érzékeny volt az áramlásra, és a 3 méteres szerkezetben lévő levegő nagyjából fél óra(!) intenzív munkát tett lehetővé, utána teljesen a felszínre kellett jönnie levegőzni.
Rajz a Turtle-ről
A Connecticut folyón végzett próbák után a hajót a New-York kikötőjét blokád alatt tartó brit flotta ellen vetették be. 1776 szeptember 6-án, a pilóta Ezra Lee őrmester, a „Turtle”-t sikeresen a HMS „Eagle” sorhajó tatjához vezette, de többszöri próbálkozásra sem volt képes a hajóhoz erősíteni a robbanószerkezetet, így végül a kimerült – és valószínűleg enyhe széndioxid mérgezéstől kábult – Lee, anélkül tért vissza a bázisra, hogy bármelyik angol hajóban kárt tett volna. Az új találmány első alkalmazása kudarcot vallott ugyan, de megteremtette – vagy inkább modernizált formában újjáélesztette a víz alól támadás fogalmát.
Érdekesség, hogy a brit feljegyzésekben az „Eagle” elleni támadás nem szerepel, pedig Ezra Lee elmondása szerint nem teljesen maradt észrevétlen, sőt felkutatására egy csónakot is kiküldtek, de mindezt senki sem jegyezte fel. Nem lehetetlen, hogy az esetet propagandacélokból kiszínezték, másokban már az is felvetődött, hogy a „Turtle” valójában nem is létezett.
Az 1976-ban készült működőképes rekonstrukció
Ugyanakkor a támadás és a „Turtle” fontos szerepet játszott a korai Amerika mítoszának megteremtésében, főleg Connecticut államban, ahol 1976-ban a bicentenáriumi ünnepségsorozat keretében maga a kormányzó keresztelte meg azt a reprodukciót, amit a folyón ki is próbáltak, s ma a Connecticut Folyó Múzeumában látható.
Egy modern rekonstrukció
2002-ben a massachusettes-i képzőművészeti főiskolások egy csoportja Rick és Laura Brown szobrászok vezetésével készítettek egy rekonstruált „Turtle”-t, amit a tengerészeti akadémia tesztmedencéjében ki is próbáltak. Mindemellett több múzeumi makett is készült, még a Monacóban is van egy az ottani oceanográfiai múzeumban.
Folytatás következik!
Ölveczky Balázs
