A 17. században a háromrészre szakadt Magyarország területe folyamatos összecsapások színtere volt. 1664-ben Zrínyi Miklósnak sikerült a törökökre jelentős csapást mérnie. I. Lipót császár a vasvári békét azonban a magyar sikereket figyelmen kívül hagyva, kedvezőtlen feltételekkel kötötte meg a törökökkel, és így az eredeti határokban állapodtak meg. A magyar nemesek nem fogadták el a szégyenletes békét és összeesküvést szerveztek a császár ellen. Lipót megpróbálta összeugrasztani a magyarokat és bűnbakokat keresett. Mivel a katolikus egyház és I. Lipót a vallási sokszínűségben a birodalom egységének a megbomlását látták, meg is találták a protestánsokban. Az 1670-es évek a magyarországi ellenreformáció erőszakos évtizede volt.

I. Lipót

A szervezett protestánsüldözések, templomfoglalások, vagyonelkobzások és kivégzések mellett 3 év alatt öt rendkívüli törvényszéket tartottak. A leghíresebb a negyedik törvényszék volt, amely 1674-ben ült össze Pozsonyban. Több, mint 700 lelkészt idéztek be, akik közül 336-an jelentek meg (284 evangélikus és 52 református). A bíróság célját Széchenyi György győri püspök kiválóan megfogalmazta:

„Magyarországban az evangélikusoknak olyan kötelet fonunk, melyet ha nyakukba ránthatunk, az evangélikus vallás soha többé lábra nem áll, ha pedig ezt nem tesszük, bajt szerzünk magunknak.”

A vádpontok vallásgyalázás, összeesküvésben való részvétel és a törökkel való cimborálás voltak. A tömeges halálbüntetés helyett azonban fogságra ítélték a lelkészeket. Komáromi nem volt köztük, mert ekkor már nem volt a gyülekezetnek lelkésze, viszont az elítéltek között volt két szőnyi lelkész. A fogságra ítéltek közül húszat a komáromi várbörtönbe szállítottak, ahol Drahosóczi András várkapitány parancsára a vár legsötétebb kazamatájába kerültek. Innen szabadult ki Rimaszombati István szőnyi lelkész, akit azért engedtek csak el, mert a szőnyi egyházközösség lemondott szabad vallásgyakorlásának jogáról.

42 fő bírta ki a fogságot, őket Nápolyba hurcolták. Ezt Kollonich Lipót későbbi esztergomi érsek szervezte meg, akinek a jelmondata ez volt: "Magyarországot rabbá, azután koldussá, s végül katholikussá teszem." Az út végére 32 fő ért oda, akiket fejenként 50 aranyért gályarabnak adtak el.

Kollonich Lipót

Sorsuk azonban nagy visszhangot keltett Európa protestáns országaiban és Hollandia végül kifizette a váltságdíjat értük. 1676. februárjában Michael de Ruyter tengernagy érkezett hajójával a megmentésükre. A tengernagy így fogadta a 26 életben maradt rabot: „Sok győzelmet vívtam életemnek minden rendiben ellenségeim felett, de az én legfényesebb diadalom, mellyel Krisztusnak ártatlan szolgáit az elviselhetetlen terhek alól kiszabadítottam". A lelkészek néhány év múlva visszatérhettek Magyarországra.

Michael de Ruyter tengernagy

A kiszabadított lekészek között van a másik szőnyi lelkész, Alistáli György is, akinek a szőnyi református templom szószéke mellett található az 1976-ban a gályarabság 300. évére állított emléktáblája.

1959-ben a szőnyi református gyülekezet egy szimbolikus sírt állíttatott a temetőben emlékére.

1895-ben a debreceni református Nagytemplom mögötti téren emlékművet emeltek a gályarabok emlékére, amelyet 1991-ben II. János Pál pápa a megbékélés jegyében megkoszorúzott. Az emlékművön Alistáli György neve is szerepel.

Ábrahám Tamás