A tengeralattjáró fejlődésének üteme a XIX. században mintha éppen lassulna. Az újabb hajók nem feltétlenül mutatnak sok technikai újdonságot, – bár az ellenkezőjére is akad példa – sokkal inkább azzal írták be magukat a technikatörténetbe, hogy a gyakorlatban is képesek voltak működni.
Az amerikai polgárháborúban mind az Unió, mind a Konföderáció tengerészete érdeklődött az új fegyver iránt. Az unió „Alligator” névre hallgató hajója sosem került bevetésre - és 1863. április 2-án a Hatteras fok közelében viharba került vontatója kénytelen volt leválasztani vontatmányát, ami elsüllyedt. A tervezőjéről elkeresztelt konföderációs „Hunley” viszont úgy vonult be a történelembe, mint az első sikeres tengeralattjáró támadás végrehajtója – és egyben az első harci cselekmények során odaveszett tengeralattjáró: 1864. február 17-én elsüllyesztette az Unió „Housatonic” szlupját, ám maga is odaveszett. Valószínűleg a hajóra szerelt rúdtorpedó által okozott robbanás a ”Hunley” 8 fős személyzetével is végzett. 2000-ben a roncsait kiemelték, s ma Charleston-ban van kiállítva.
Az Alligator egy korabeli rajzon
A Hunley Conrad Wise Chapman festményén (1884)
A Hunley napjainkban
Technikailag a Brutus de Villeroy francia mérnök által tervezett „Alligator” az érdekesebb: bár először evezőkkel(!) hajtották (csak később cserélték le hajócsavarra), rendelkezett légzsilippel, s az első tengeralattjáró volt, amit bizonyítottan elláttak az elhasznált levegő felfrissítésére szolgáló eszközökkel. A „Hunley” a több mint fél évszázaddal korábbi „Nautilus”-hoz képest, semmi újdonságot nem hozott. Újszerűségük és jelentőségük abban érhető tetten, hogy gyakorlati használatra készültek, feltalálóik aktívan kísérletezhettek velük – mint korábban láttuk ez nem mindenkinek adatott meg – módosíthatták, átépíthették tengeralattjáróikat, pontosan azért, mert támogatták őket olyanok – jelen esetben haditengerészetek – akik a gyakorlatban használható járművet szerettek volna.
A polgárháború után, az unió haditengerészeténél mérnökként szolgált Julius Hermann Kroehl német-amerikai feltaláló 1866-ban megépítette a „Sub Marine Explorer” névre keresztelt tengeralattjáróját. A jármű funkciójában egy búvárharangra hasonlított, gyöngyhalász búvárok bázisának épült. A belső és külső hajótesttel épült hajó belsejében túlnyomás volt, hogy a búvárok a hajótest alján elhelyezett két nyíláson át szabadon tudjanak ki-be közlekedni. Mindez azonban az jelentette, hogy a hajó személyzete ki volt téve a keszonbetegségnek, amit a korban még egyáltalán nem ismertek.
A Sub Marine Explorer roncsa
A hajóval 1866 decembere és 1867 szeptembere között folytattak kísérleti merüléseket Panamában, melyeknek Kroehl halála vetett véget. Ezután 2 évig a parton vesztegelt, mígnem újra használatba vették. Az 1869-ben végzett merülések azonban annyira igénybe vették a személyzetet – utólag elemezve az adatokat, biztos, hogy keszonbetegségről volt szó -, hogy a hajót sorsára hagyták a Pearl szigetek egyikén San Telmo-n. Bár a roncs szem előtt volt, hamar kikopott a köztudatból, s később évtizedekig azt hitték, hogy egy II. világháborús japán tengeralattjáró roncsa lehet. mígnem 2004-ben James P. Delgado amerikai régésznek sikerült azonosítania a roncsot.
1859-ben egy spanyol feltaláló, bizonyos Narcís Monturiol – aki az 1848-as forradalmak előtt proto-feminista és utópikus-szocialista újságok kiadásával foglalkozott, s aztán fordult a mérnöki tudományok felé, hogy a spanyol hatóságok betiltották kiadványait – elkészült az első tengeralattjárójával az „Ictineo I”-el. A „halhajó” a korall-halászat céljaira készült, hogy e nem veszélytelen foglalkozás művelőit védje munka közben. Mint modern utódai egy áramvonalas külső és egy gömbölyű nyomásálló belső testből állt ám takarékossági okokból, fából készült. Mintegy kétórányi működésre elegendő oxigén állt a személyzet rendelkezésére, ám egy ötletes légtisztító berendezéssel sikerült megduplázni ezt az időtartamot. A hajó jól bírta a merülést, könnyen kezelhetőnek bizonyult, ám roppant lassú volt, hiszen ezt is még emberi erővel hajtották. Mintegy 50 merülést végeztek vele, mígnem 1862 januárjában a kikötőben álló tengeralattjáróra ráfutott egy teherhajó, megsemmisítve azt. Ma a barcelonai Tengerészeti Múzeumban látható egy rekonstrukció. Monturiol nem hagyott fel a kísérletezéssel, ez már azonban túlmutat a kézzel hajtott tengeralattjárók időszakán és átvezet a géphajtás korába.
Narcís Monturiol
Az Ictineo I rekosntrukciója
Folyt. köv.
Ölveczky Balázs
