A tengeralattjáró történetének következő fontos alakjához vissza kell térnünk Európába. 1850-ben a porosz-dán háborúban a tüzérségnél szolgáló Wilhelm Bauer elég pénzt és segítséget kapott (többek között az akkor még Ernst Werner Siemens nevet viselő német mérnök feltaláló közbenjárására), hogy megvalósíthassa tengeralattjáró tervét, a „Brandtaucher-t”. Mivel azonban a hadsereg bizalmatlan volt Bauer terveivel szemben, ezért utasították, hogy tervezze át a hajóját a költségek csökkentése végett.

Wilhelm Bauer

A „Brandtaucher” (Tűzbúvár - ami a hajó koncepciójára, a víz alá merülő gyújtóhajóra utal), technikailag semmi újat nem hozott, sőt a „Nautilus”-al összehasonlítva ránézésre kifejezetten kezdetleges szerkezetnek tűnik. Háromfős személyzetéből ketten hajtották kézzel és taposással az egyetlen hajócsavart, míg a kisméretű torony mögött ülő harmadik irányította a hajót és kezelte a fegyverzetet.  Az egyetlen aknát a parancsnoknak kézzel (!)kellett a célhajóhoz erősítenie, erre a célra a hajótestből kinyúló gumikesztyű szolgált.  Az áttervezés egyik eredménye az lett, hogy az addigi elkülönített ballaszttartály helyett, magát a hajótestet árasztották el részben, ami rendkívül instabillá tette a búvárhajót.

A Brandtaucher belső elrendezése

Az első merülésre 1850 decemberében került sor. A hadsereg nyomására, 1851 február elsején egy nyilvános bemutatóra is sor került, ahol 9 méter mélységben a hajó kezdett megdőlt és lesüllyedt a Kieli-öböl fenekére. A hajótest nem bírta a nyomást és több helyen is víz kezdett beáramlani, s a borulásnál a hajtószerkezet is megsérült. Végül több órás várakozás után a hajótest belsejében akkora lett a nyomás, hogy ki tudták nyitni a tornyon lévő búvónyílást és a felszínre tudtak úszni. A sikertelen kísérlet után –bár ebben a költségcsökkentés végett végzett átalakítások komoly szerepet játszottak -, a porosz hadsereg nem finanszírozta tovább Bauer kísérleteit.  1887-ben a hajót kiemelték és ma a Német Fegyveres Erők Múzeumában látható Drezdában.

A Brandtaucher ma

A mérnök ezek után tovább lobbizott több nagyhatalomnál – köztük a Habsburgoknál is -, míg végül 1855-ben orosz arisztokraták vették pártfogásukba s még az évben elkészült a „Seeteufel” (Tengeri ördög) nevű hajóval. A hajó szerkezetéről úgyszólván semmit sem tudunk, pusztán annyit, hogy mintegy kétszer olyan hosszú volt, mint elődje és Bauer – tanulva előző hajójának szerencsétlenségéből – egy légzsilipet is tervezett, amin keresztül búvárok (vagy vészhelyzet esetén maga a személyzet) a víz alatt is elhagyhatták a hajót. A kísérleti tengeralattjáróval 133(!) sikeres merülést végeztek, mígnem a 134. kísérletnél a Tengeri besüppedt a tengerfenék homokjába. A ballaszttartályokból sikerült kipumpálni annyi vizet, hogy a hajó búvónyílása a felszín fölé került, így a legénység megmenekült, de a hajó odalett. Bauer elhagyta Oroszországot, s felhagyott a tengeralattjáró-kísérletekkel. 1863-ban még sikerrel levezényelte egy a Boden-tavon elsüllyedt hajó kiemelését felfújható ballonok segítségével, de ambiciózus terveihez nem talált támogatókat. Wilhelm Bauer 1875-ben hunyt el 52 éves korában.

Bauer munkássága ismert volt a korszak többi tengeralattjáróval foglalkozó feltalálója előtt, s ő volt az első, aki légzsilipet használt hajóján, mégis a „Brandtaucher” történeti jelentőségét leginkább az adja, hogy ez a legöregebb meglévő tengeralattjáró.

Ölveczky Balázs

1800-ban egy francia szolgálatban álló 35 éves amerikai feltaláló, bizonyos Robert Fulton megépítette a „Nautilust”, a következő mérföldkövet a tengeralattjáró történetében.  S hogy miben volt annyira új Fulton hajója? Technikailag szinte semmiben: újdonságot jelentett, hogy vas bordázattal és réz külső héjjal készült, valamint a merülés irányításához vízszintes kormánylapátjai is voltak. Kézzel hajtott hajócsavarja nem volt újdonság, ahogy az áramvonalas formája sem volt teljesen új találmány. A vízballaszt tartályt is feltalálták már a XVIII. század elején, ahogy a hajóhoz erősített légzőcsövet is. Fulton hajója ugyanakkor a gyakorlatban is használható volt, hosszú távon, autonóm módon képes volt a víz alatt tevékenykedni, s Fulton „torpedót” (ma aknának neveznénk) is tervezett víz alatti fegyveréhez, ami a maga egyszerű módján rendkívül ötletes volt, s biztonságosabb is, mint a fél évszázaddal későbbi kísérletek ún. rúdtorpedói. Kisméretű tornyával és hosszúkás „könnycsepp” alakjával, minden különbség ellenére is, a „Nautilus” döbbenetesen hasonlít modern utódaira.

Robert Fulton

A Nautilus szerkezeti rajza

A Nautilus Cherbourgh-i múzeumban látható makettje

Robert Fulton, aki mérnöki és feltalálói munkássága mellett még a maga korában ismert festő is volt, nem csak a tengeralattjáró miatt vonult be a hajózás történetébe. Ő tervezte az első gyakorlatban üzemszerűen működő gőzhajót a „Clermont”-ot is, mely 1807-től a Hudson folyón közlekedett New-York és Albany között. Részt vett annak a „New Orleans” nevű gőzösnek a tervezésében is, ami a gőzhajók közül elsőként hajózott le Pittsburgh-ből New Orleans-ba, utat nyitva ezzel az USA belvizein a kereskedelmi gőzhajózásnak.  Nevéhez fűződik az első gőzüzemű hadihajó az amerikai-angol háborúban New-York védelmére tervezett „Demologos” is.

A Clermont metszeten

A New Orleans egy 1856-os metszeten

Visszatérve a „Nautilus”-hoz: Fulton tengeralattjárója a francia haditengerészeti miniszter támogatásával készült, s bár az első kísérletek sikeresek voltak, a tervező szigetelési problémák miatt elégedetlen volt találmányával, ezért az első prototípust 1801 őszén szétszedték. Napóleon csalónak és sarlatánnak nevezte Fultont, akit a brit admiralitás csábított át a másik oldalra. A brit szigetek inváziójától tartó Admiralitás számára Fulton rengeteg tervet dolgozott ki, köztük egy újabb „Nautilust” is, de ezekből nem sok valósult meg. Az 1805-ös trafalgari győzelem után Fultont mellőzték, aki 1806-ban visszatért az USA-ba.

A hazaért feltaláló 1808-ban feleségül vette Harriet Livingstont, Robert R. Livingston (a Függetlenségi Nyilatkozat fogalmazóinak egyike) unokahúgát, aki maga is amatőr festő volt, miniatűröket festett. Robert Fulton 1815-ben halt meg, sírja a New-yorki Szentháromság-templom temetőjében nyugszik, több jeles személyiség szomszédságában. A történethez még hozzátartozik, hogy Jules Verne szintén „Nautilus” névre keresztelte regényhősének, Nemo kapitánynak a hajóját, ahogy az első atomreaktorral üzemelő tengeralattjáró is e nevet kapta, de ezekről még később lesz szó.

Folyt. köv.

Ölveczky Balázs

Ahogy a múltkor befejezésül írtam, a víz alatti tevékenységhez autonóm mozgásra képes víz alatti járműre volt szükség. Mint láttuk, bármilyen ötletes szerkezet is a búvárharang, erre a célra nem felel meg.

Bár XVI. századból már ismerünk beszámolót sikeres tengeralattjáró kísérletről, s a században többen is dolgoztak ki terveket, az első hajó minek a felépítését nagy vonalakban ismerjük, egy bizonyos Cornelis Drebbel nevű holland feltaláló hajója volt, amivel a Temzén hajtott végre kísérleteket 1620 és 24 között.  Az I. Jakab szolgálatában álló feltaláló hajóját evezők hajtották, a korabeli beszámolók szerint 4-5 méter mélységben. Újabban többen feltételezik, hogy a korabeli beszámolók túloznak, és csupán részlegesen vízbe merülő járműről lehet szó, mégis Drebbel hajója az első, amiről több maradt fenn pár papírra vetett elgondolásnál.

Cornelis Drebbel tengeralattjárója a Temzén

1747-ben egy bizonyos Nathaniel Symons szabadalmaztatta – és megépítette- az első működő vízballaszt tartályt. Az ő szerkezete egy egyszerű bőrtömlő volt, amit meg lehetett vízzel tölteni, majd egy mechanikus szerkezet egyszerűen kinyomta belőle a vizet a felmerüléshez.  Az ötletet már egyszer felvetette Giovanni Alfonso Borelli olasz természettudós még 1680-ban, nem tudni, hogy Symons innen vette az ihletet szabadalmához, vagy egész egyszerűen újra feltalálta ugyanazt a szerkezetet.

A következő nagy technológiai ugrás az amerikai függetlenségi háború alatt következett be. David Bushnell „Trutle” (teknős), névre keresztelt járműve ugyan még nem volt teljes értékű tengeralattjáró, hiszen csak részben merült a víz alá, mégis döntő fontosságú a technikatörténetben. Korának talán legambiciózusabb haditengerészeti projektje egy függőlegesen úszó teknősre hasonlított. Egyetlen ember irányította s hajtotta, méghozzá pedállal hajtott hajócsavarral (ez volt az első hajócsavarral hajtott vízi jármű), neki kellett figyelnie a vízballasztot és a – vészhelyzet esetére tartalékolt – ólomnehezéket, s neki kellett a fegyverzetet – egy egyszerű aknát, korabeli nevén torpedót – kezelnie. Mindezt úgy, hogy maga a jármű rendkívül érzékeny volt az áramlásra, és a 3 méteres szerkezetben lévő levegő nagyjából fél óra(!) intenzív munkát tett lehetővé, utána teljesen a felszínre kellett jönnie levegőzni.

Rajz a Turtle-ről

A Connecticut folyón végzett próbák után a hajót a New-York kikötőjét blokád alatt tartó brit flotta ellen vetették be. 1776 szeptember 6-án, a pilóta Ezra Lee őrmester, a „Turtle”-t sikeresen a HMS „Eagle” sorhajó tatjához vezette, de többszöri próbálkozásra sem volt képes a hajóhoz erősíteni a robbanószerkezetet, így végül a kimerült – és valószínűleg enyhe széndioxid mérgezéstől kábult – Lee, anélkül tért vissza a bázisra, hogy bármelyik angol hajóban kárt tett volna. Az új találmány első alkalmazása kudarcot vallott ugyan, de megteremtette – vagy inkább modernizált formában újjáélesztette a víz alól támadás fogalmát.

Érdekesség, hogy a brit feljegyzésekben az „Eagle” elleni támadás nem szerepel, pedig Ezra Lee elmondása szerint nem teljesen maradt észrevétlen, sőt felkutatására egy csónakot is kiküldtek, de mindezt senki sem jegyezte fel. Nem lehetetlen, hogy az esetet propagandacélokból kiszínezték, másokban már az is felvetődött, hogy a „Turtle” valójában nem is létezett.

Az 1976-ban készült működőképes rekonstrukció

Ugyanakkor a támadás és a „Turtle” fontos szerepet játszott a korai Amerika mítoszának megteremtésében, főleg Connecticut államban, ahol 1976-ban a bicentenáriumi ünnepségsorozat keretében maga a kormányzó keresztelte meg azt a reprodukciót, amit a folyón ki is próbáltak, s ma a Connecticut Folyó Múzeumában látható.

Egy modern rekonstrukció

2002-ben a massachusettes-i képzőművészeti főiskolások egy csoportja Rick és Laura Brown szobrászok vezetésével készítettek egy rekonstruált „Turtle”-t, amit a tengerészeti akadémia tesztmedencéjében ki is próbáltak. Mindemellett több múzeumi makett is készült, még a Monacóban is van egy az ottani oceanográfiai múzeumban.

Folytatás következik!

Ölveczky Balázs

Lar, vagy többes számú alakban Lares az elhunytak jóindulatú szellemei, akik a halál után is gondot viselnek az élő hozzátartozókról, a család jólétéről, egészségéről, a háztartás gyarapodásáról. Tiszteletük a római magánvallásosság mindennapi része volt. Szobraikat a házi tűzhely közelében lévő szentélyekben, larariumokban, helyezték el, ahol imádkoztak hozzájuk és áldozatot mutattak be nekik minden hónap kezdő (kalendae) és kilencedik napján (nones), valamint a hónap idusán és ünnepnapokon.

Lar bronz szobra Brigetio katonavárosából

Egy tömör öntésű, kopott felületű, sötétzöld patinájú Lar szobor 2014-ben került elő Brigetio katonavárosának északi részén, a fürdőépülettől keletre. Magassága mindössze 63 mm, lábszárai hiányoznak, megtartása nagyon rossz. Az istenséget táncoló pozícióban ábrázolták, bal lábba függőleges, míg jobb lábát kissé behajlítva, előrenyújtva jelenítik meg. Térd fölé érő, derékon övvel megkötött tunicát visel, ami nyakánál V alakú redőbe rendeződik. A tunica alsó része lebeg, a ruharedők elnagyoltak. Lar leengedett bal kezében situlát (vödör), vállmagasságba emelt, könyökben felfelé hajlított jobb karjában lófej alakú rhytont (ivóedény) tart. A fej és az arcvonások alig kivehetőek.

Imádkozás, áldozatbemutatás a lalrarium előtt.

Lart az ókori művészetekben kétféleképpen ábrázolták. Az I. típus alakjai táncolnak, egyik felemelt kezükben rhytont, leengedett kezükben paterát (áldozó csésze) vagy situlát, ritkán pálmaágat, bőségszarut vagy babérkoszorút tartanak. A II. típusba sorolható Lar szobrokat stabilan álló póz jellemzi, tunicát és az egyik vállon átvetett trabeát (köpeny) viselnek, jobb kezükben paterát, bal kezükben egy vagy két bőségszarut fognak. A brigetiói szobor tehát az I. csoportba tartozik.

Lar ábrázolásának két típusa: 1. Tácoló Lar (ismeretlen lelőhely, MNM), 2. Álló Lar (Pomáz, MNM)

A szőnyi Lar szobor funkciója kérdéses. Ahogy korábban írtuk, a Lares eredeti „szolgálati helye” a larariumokban volt. Ezek a kisméretű háziszentélyek magas talapzaton álló, templomszerű építmények vagy falba épített fülkék voltak, amiket gyakran freskókkal, mozaikokkal is díszítettek. Az isteneket a szegényebb háztartásokban szobrok helyett festett ábrázolásokkal is megjelenítették.

Larariumok Pompeiiben: 1. Casa dei Vetti, 2.Taverna, Via dell'Abbondanza , 3. Casa delle Pareti rosse 

A brigetiói Lar szobrocska előkerülési helye alapján egy katonavárosi bronzműhely anyagához tartozik, talán beolvasztásra váró nyersanyag lehetett. Keltezni pontosan sajnos nem tudjuk, mert a humuszoláskor – felső földréteg gépi eltávolításakor – végzett fémdetektoros kutatás során fordult ki a földből.

A szoborról 3D modell is készült, amit ezen a linken tekinthetnek meg.

Az elmúlt években több kisméretű bronz szobor került elő Brigetio területéről, Amor szobráról egy korábbi posztban olvashattak már.

dr. Gátfalvi-Delbó Gabriella

Baranyay József az Érsekújvárhoz közeli Kamocsán a helyi jegyző fiaként 1876. szeptember 6-án született. Gimnáziumi tanulmányait Keszthelyen és Debrecenben végezte el, Budapesten szerzett jogi diplomát, jogi gyakorlatot azonban nem folytatott. Az újságírást a Dunaszerdahelyen megjelenő Csallóközi Lapokban kezdte 1903-ban. A következő évtől 1912-ig a lap felelős szerkesztője volt és dolgozott más vidéki lapoknak is. Majd Komáromba került, itt különböző lapok és időszaki kiadványok (naptárak, kalendáriumok) szerkesztése mellett könyvtárosként működött 1906-tól 1945-ig.

1904–1912 között szerkesztette a dunaszerdahelyi Csallóközi Lapokat, 1914–1919 között pedig a Komáromi Újságot és a Komáromi Kalendáriumot, 1920-ban a Vagyunk folyóiratot, majd a Barázda agrárpolitikai és kisebbségvédelmi újságot (1921–1926, 1936–1939) és a Csallóközi Naptárt (1921-1938), közben 1920–1944 között egyik szerkesztője a Komáromi Lapoknak is.

1912-es alakulásától a Jókai Könyvnyomda, Könyv- és Papírkereskedés Részvénytársaság elnöke, amely a legrégibb komáromi nyomda jogutódja volt (a vállalatot a húszas években Földes Samu, majd a Puzsér testvérek nyomdája vette meg).

1919. május 1-jén internálták és csak 9 hónap elteltével szabadult. Többek között az internálás körülményeiről szól a „Vesztőhelytől az internálótáborig” című könyve, amely a Komáromi Lapok 1942. évi számaiban megjelent írásait tartalmazza. Később tagja volt a Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesületnek.

A világháborúk közötti években a kedélyes, szellemes, művelt agglegény, mázsás súlyt jóval meghaladó alakjával a komáromi társasági élet közkedvelt személyisége volt.

Szépirodalmi művein, elbeszéléskötetein kívül számos hely- és művelődéstörténeti, könyvet írt a régi Csallóközről, a csallóközi aranymosásról, Komárom és a magyar királyok kapcsolatáról, a komáromi magyar színészetről, nyomdászatról és sajtóról, Komárom előfordulásáról a magyar népdalokban stb.

Írásaiból a rendszerváltás után két válogatás is készült (Kalandozások Komárom vármegyében, 1998; Nagyobb munkái, 2002).

1945-öt követően a kollektív bűnösség elve alapján, mint magyar nemzetiségű köztisztviselőt megfosztották állásától. 1945 nyár végén kiköltözik a múzeum épületéből és a tanyi rokonainál húzódik meg, ahol tétlenségre kárhoztatva, fizetés és nyugdíj nélkül kénytelen eltölteni életének utolsó fél évtizedét.

Komáromban, 1952. január 20-án hunyt el. Sírja a komáromi református temetőben található, Komáromban utca viseli a nevét, szülőfalujában emléktáblát kapott.

Baranyay József emléktáblája Tanyon

Pokornyi Gábor

Egyszer a következőket írtam a hajóról, mint olyanról: „Furcsa belegondolni, hogy a hajót leginkább úgy képzeljük el, mint ami egy síkon halad, a vízfelszín harmadik dimenzióját nem a mélység adja, hanem a magasság, azt az égbolt keretezi. A hajó hosszú története során nem csak a túlvilágra szállította a halottat, maga is valahol két világ határán mozog. Nem mintha mindez visszavetette volna az ember kíváncsiságát az ismeretlen mélységek iránt.” A következőkben ilyen a két világ határát átlépő emberekről és eszközökről lesz szó.

Az ember igen korlátozottan képes csak a víz alatt tevékenykedni. Bár a búvárkodás ősi mesterség, s van jó pár szeglete a világnak, ahol meghatározó szerepe volt, (mint pl. a Perzsa-öböl, a görög szigetvilág, vagy a jóval kevésbé barátságos vizeiről ismert Japán), az embert a kezdetektől foglalkoztatta a gondolat, hogy szárazon és a felszínre emelkedés folyamatos kényszerétől mentesen tudjon tevékenykedni a felszín alatt.

Középkori történetekben gyakran előfordul az egy üveg szerkezetben a mélységbe alászálló Nagy Sándor figurája. Bár ezek a történetek sokkalta inkább allegóriák a hübriszről, annyi valóságalapjuk mégiscsak van, hogy a búvárharang elvét már a görögök is ismerték, igaz az első írott forrás, ami említést tesz erről bő 500 évvel Nagy Sándor halála után keletkezett.

Nagy Sándor utazása a tenger alá egy francia regény lapjain

Nagy Sándor utazása a tenger alá egy indiai miniatúrán

A búvárharang egy roppant egyszerű ámde éppen ezért elmés szerkezet: legegyszerűbb formájában egy felfordított edény, amit a vízbe eresztenek. A víz nyomása nem engedi kiszökni a levegőt, a belső nyomás pedig kiszorítja a vizet - már amennyiben a forma megfelelő és a vízbe érkezés függőleges - így a benn lévők szabadon tudnak lélegezni. Igen a kedves olvasó nem téved, az első ember által épített szerkezet, ami lehetővé tette a hosszú távú víz alatti munkát, pontosan úgy működött mintha valaki a víz alá nyomna egy felfordított poharat.

Charles Spalding búvárharangja a Sunday Times hasábjain 1839-ben

A kora újkorban már gyakorlatban is használt szerkezettel vállalkozó szelleműek merültek hajóroncsokhoz, később az ipari forradalom idején már építkezésekhez is használták. A XVIII. században már a levegő bepumpálását – ami nem csak hosszabb működést tesz lehetővé, hanem fenntartja a nyomást is – is megoldották: érdekesség, hogy az ötlet egy évszázaddal korábbról való és attól a Denis Papin-tól származik, akit a legtöbben a kukta feltalálójaként ismernek. A nyitott változatot ma is használják, búvárok merülésének segítésére.

Létezik zárt formája is, amiben légköri nyomás uralkodik, s ezért nyitott testvérével ellentétben, komolyabb mélységekben is használható. Mint Otis Barton mérnök és William Beebe híres természettudós batiszférája, amivel a duó egészen 923 m-es mélységig merült, s először végeztek megfigyeléseket mélytengeri állatokról azok élőhelyén. A zárt formával több állam haditengerészete is kísérletezett, amikor alkalmas mentőeszközt kerestek bajbajutott tengeralattjárók személyzetének mentéséhez.

A batiszkáf merülése a National Geographic illusztrációján

Egyszerűsége mellett, azonban komoly hátrányai is vannak a búvárharangnak. Nem autonóm, nem képes mozogni a vízben, s magától leereszkedni vagy felszínre jönni sem. Így bár ma is megfelel bizonyos céloknak, az ember víz alatti mozgással és felfedezéssel kapcsolatos igényeket nem volt képes kielégíteni, ahhoz autonóm víz alatti járműre volt szükség.

William Beebe és Otis Barton a batiszférával

Folyt. köv.

Ölveczky Balázs

Február 4-e a katonai térképészet napja, amelynek az apropóján most ezek a sorok íródnak. Az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlása előtt önálló magyar térképészetről nem beszélhetünk. A felméréseket egy közös intézmény, a bécsi Katonai Földrajzi Intézet végezte, melynek anyagát 1918-ban az utódállamok között szétosztották.

Előzményként meg kell említenünk a három nagy katonai felmérés eredményeként készült térképeket. A 18. századra megváltozott hadászati viszonyok megkövetelték a minél pontosabb térképek használatát. A birodalmi vezetés a hétéves háború tapasztalatai alapján megkezdte az erre vonatkozó munkálatok előkészítését. Az első ilyen felmérés, a jozefiniánus térkép (II. Józsefről elnevezve), melyet már Mária Terézia uralkodása alatt 1763-ban elkezdtek készíteni. A magyarországi felmérés 1780 és 1784 között készült el Erdély és Temesköz nélkül. Méretaránya 1:28800, magassági szintek jelölése nélkül készült.

Komárom az első katonai felmérésen

A második katonai felmérés, a franciskánus térkép (I. Ferencről elnevezve) 1806 és 1869 között, a magyarországi rész 1836 és 1840 között készült. A Napóleoni háborúk tapasztalataira építve és kiküszöbölve az első felmérés hibáit 1:144000-es méretarányú térképet hoztak létre, ezzel egyidőben új alapponthálózatot fektettek le.

Komárom a második katonai felmérésen

A harmadik katonai felmérést, a ferencjózsefi térkép (Ferenc Józsefről elnevezve) készítése 1869-ben kezdődött, a magyarországi rész 1872 és 1884 között készült. A térkép 1:25000 méretarányú, magassági méréssekkel volt ellátva.

Komárom a harmadik katonai felmérésen

1919-ben a honvédelmi minisztérium saját hatáskörén belül megalakította az Állami Térképező Csoportot. A megmaradt eszközök azonban elavultak voltak, a háromszögelési pontok nagy része a terepen pedig elpusztult. A trianoni békeszerződés hatására térképezést csak polgári feladatokra lehetett végezni, így az országos kataszteri felmérés az Állami Földmérés nevet vette fel. A katonatisztekből álló Katonai Térképező Csoport a békeszerződés kijátszása céljából kikerült a honvédelmi minisztérium hatásköréből és a Pénzügyminisztérium XIII/c.  osztályává alakult át.

1926-ban létrejöhetett az Állami Térképészet, később Térképészeti Intézet. 1927-ben kezdődött meg az egész ország új térképezése 1:25000-es és 1:75000-es méretarányokban.

A Térképészeti Intézet 1938-ban Honvéd térképészeti Intézetté alakult át. A második világháború mutatott rá arra, hogy olyan egységes térképekre van szüksége a csapatoknak, amely több fegyvernem számára is megfelelő és elősegíti az együttműködést. Más szóval olyan térkép kellett, amelyet egyformán felhasználhat a gyalogság, a páncélos csapatok, a tüzérség, a légierő, és amely alkalmas tájékozódásra és menetek végrehajtására is. Mindezek alapján az 1:50 000 méretarány mellett döntöttek.

A háború utáni új térképek már a Gauss-Krüger szögtartó hengervetületben készültek.Az új térképek alapfelülete és vetületi rendszere a mai katonai térképekkel már megegyezett. Az ezekkel kapcsolatos feladatokat a HVK Hadműveleti Főcsoportfőnökséghez tartozó, annak Térképész osztályából 1973-ban szerveződött Térképész Szolgálat Főnökség látta el. A hatvanas évek harcászati-hadműveleti elveiben bekövetkező változások, valamint a haditechnikai eszközök fejlődése fokozott mértékben megkövetelte a geodéziailag meghatározott pontok kellő sűrűségű hálózatának létrehozását. Komárom területén is több geodéziai pont van.

IV. rendű vasbeton pont Szőnyben a Dózsa György utca és a Templom köz találkozásánál

A komáromi református templom tornya is magassági alappont

Az osztrák katonai felmérések online is elérhetőek:

Első katonai felmérés

Második katonai felmérés

Harmadik katonai felmérés

Ábrahám Tamás

2014 októberében szenzációs leletegyüttes, egy római kori bronz törvénytábla töredékei kerültek napvilágra Brigetio legiotáborában, a parancsnoki épület (principia) közelében. A hat feliratos bronztöredék közül 3 összeillik. Súlyuk összesen 3500 gramm. Az eredeti feliratos mezőből csupán kis részletek maradtak meg, így a törvénytábla teljes szövegének kiegészítése sajnos nem lehetséges. Ennek ellenére a különböző szavak, kifejezések alapján következtetni lehet a törvény tartalmára, műfajára, a kiadó személyére, idejére, sőt a vésnök szignatúrája is megtalálható az egyik töredéken.

A második szőnyi törvénytábla

Nem ez az első ismert törvénytábla Brigetio területéről, hiszen az 1930-as években ugyanerről a lelőhelyről mezőgazdasági munkák során már kifordított az eke egy sokkal jobb állapotban megmaradt, és szövegezését tekintve is teljes egészében vizsgálható darabot. Az első szőnyi törvénytáblaként elhíresült bronztáblát I. Constantinus és Licinius császár adta ki 311. június 10-én Serdicában, a mai Szófiában. A felirat 38 sorból áll, amit változó szélességű keret szegélyez. A bal oldali keret peremén szerepel a vésnök szignatúrája, nevének S kezdőbetűje, alatta pedig az F betű a latin fecit, azaz készít szót jelöli. A szöveg műfaját a kezdősor meg is adja: exemplum sacrarum litterarum, azaz levél formájában kiadott törvény másolata, amit Dalmatiusnak, Illyricum parancsnokának címeztek. A törvény a katonákat a szolgálati idő letelte után illető adókedvezményekről rendelkezik, amelyekből a bűncselekmény miatt elbocsájtott katonákat kizárja. Kötelezővé teszi a kedvezményeket rögzítő hivatalos okmány kiadását, és meghatározza, hogy a rendeletet Illyricum valamennyi katonai táborában, a hadijelvények mellett, érctáblába vésve függesszék ki.

Az első szőnyi törvénytábla átirata

A második szőnyi törvénytábla értelmezésében az első bronztábla is sok segítséget nyújt. A jobb felső saroktöredék (1. sz. töredék) első sorának végén olvasható a litterarum szó - UM -töredéke, így a törvény műfaji meghatározása kétségtelen: ahogy az első törvénytáblánál, úgy ebben az esetben is a császár által kiadott, a sacrae litterae körébe tartozó törvény egy példányáról (exemplum sacrarum litterarum) van szó.

1. sz. töredék (Fotó, rajz: dr. Bartus Dávid)

Nem ismert pontosan kit vagy kiket szólított meg a császár. A bal oldali szegélyhez tartozó táblán (2. sz. töredék) olvasható carissi szótöredék alapján számításba jöhet a helytartó (carissime, carissime nobis), de vonatkozhat az aktív szolgálatukat töltő katonákra (carissimi commilitiones) vagy a veteránokra (carissimi conveterani) is. A nagyobb, összeillő jobboldali mezőn olvasható antiquitus privil szavak alapján azonban biztos, hogy a törvény a katonák régóta meglevő (antiquitus) kiváltságaival (privilegium vagy privilegia) kapcsolatban rendelkezik, valószínűleg megerősíti azokat.

2. sz. töredék (Fotó, rajz: dr. Bartus Dávid)

A törvénytáblát a Kr. u. 244-249 között hatalmon lévő Marcus Iulius Philippus, közismertebben Philippus Arabs császár uralkodása idején adták ki. A császár nevét a töredékeken kétszer is megtalálhatjuk (2. és 3. töredék), a tábla betűméreteinél nagyobb mérettel írva, ám mindkétszer kivésve, szinte olvashatatlan módon. Ennek oka pedig az, hogy a császárt halála után damnatio memoriae-vel, emlékezetének eltörlésével sújtották. Még pontosabb keltezést tesznek lehetővé 3. és 4. töredékeken olvasható sorok: [--- ac]clamatum e[st: Philippi Augusti Pii Felices I]nvicti, di(i) vos serven[t!], azaz „Felkiáltottak: Boldog, kegyes és győzhetetlen Philippus császárok, az istenek tartsanak meg titeket!". A megszólítás többes számú, tehát két császárra, Philippus Arabsra és fiára, Marcus Iulius (Severus) Philippusra vonatkozhat, utóbbi Kr. u. 247 nyarán kapta meg az augustus (császár) rangot. A törvény ez alapján Kr. u 247 és 249 közé keltezhető.

Philippus Arabs császár mellszobra a berlini múzeumban

Az első szőnyi törvénytáblához hasonlóan a másodikon is megtalálható a vésnök (caleator) szignatúrája. A 2. sz. töredéken, a szegélyléc alatt eltakarva a fe(cit) (készít) szó két kezdőbetűjének ligaturája vagy talán egyetlen betűbe foglalva az egész szó jelenik meg.

3. sz. töredék (Fotó, rajz: dr. Bartus Dávid)

A törvénytábla felerősítésére, rögzítésére nyolc szöget használtak, amelyek helyét egy 23 mm széles, valószínűleg szintén bronzból készült keret takarta el.

4. sz. töredék (Fotó, rajz: dr. Bartus Dávid)

A töredékeket készítéstechnológiai szempontból is vizsgálták, amihez nagy felbontású részletfotókat és háromdimenziós digitális modelleket készítettek. A vizsgálatok eredményei között olyan érdekességek szerepelnek, minthogy a törvénytábla szövegét előre kiszerkesztett segédvonalak mentén vésték fel, vagy, hogy a betűtalpakat nem betűnként, hanem utólag, soronként vagy akár az egész szöveg elkészítése után után vésték fel. A törvénytábla eredeti mérete a felirat első sorát adó Exemplum sacrarum litterarum formula teljes kiírását figyelembe véve 61,5 x 41,5 cm, rövidített változatban való feltüntetésével 50 x 38,5 cm lehetett, súlya ezeknek megfelelően 21,3 vagy 16, 2 kg volt.

A második szőnyi törvénytábla rekonstrukciós rajza (dr. Bartus Dávid)

A második szőnyi törvénytábláról szóló monográfia 2015-ben jelent meg a múzeum gondozásában, amit ezen a linken online is elérhetnek!

Dr. Gátfalvi-Delbó Gabriella

Bár - érthető módon – a tengerészeti gyűjtemény nagy része a dualizmus korából és a két világháború közötti évtizedekből származik, a gyűjteményünkben csupán pár tárgyi emlék kapcsolódik tengeralattjárókhoz, holott ez az akkoriban újnak számító fegyvernem fontos - és rendkívül aktív – részese volt a K. u. K haditengerészet első-világháborús tevékenységének. E tárgyak közül a „Deutschland” kereskedelmi tengeralattjáró egy szegecséről (ami valószínűleg emléktárgy és sosem volt beépítve a hajótestbe) és a hajó történetéről már írtam korábban.  

A gyűjteményben található egy tengeralattjáró legénységi jelvény az osztrák-magyar haditengerészettől. Ezt a csapatjelvényt 1910 (azaz a fegyvernem megalakulása) és 1918 között használták, a monarchia összesen 27 db tengeralattjáróján (ideértve a háború alatt elveszett hajókat is).  

Az I. világháború tengeralattjárói kicsik és zsúfoltak voltak (különösen a korai „Lake” és „Holland” típusok), a kezdetleges akkumulátoraikban már rövid üzem után beindult a klórgáz képződése, nem csoda, hogy ezek a hajók még inkább a felszínen jártak, és csak támadni merültek le. Ugyanakkor legénységben sosem volt hiány: a világháború folyamán a nagyrészt tétlenül álló nagy hajóegységek legénységéből sokan kérték át magukat a mindig aktív tengeralattjárósokhoz

A tárgyi emlékekhez tartozik még egy Egon Lerch emlékérem másolata: ő az U-12 parancsnoka volt. Nevéhez fűződik a francia „Jean Bart” dreadnaught elleni sikeres torpedótámadás (bár a francia hajó nem süllyedt el: egészen 1934-ig szolgált, mint hadihajó, később ellátó-, majd a német megszállás után tüzérségi célhajó lett és csak 1944-ben süllyedt el).    

A sors iróniája, hogy ahogy a „Jean Bart” majdnem rajtaveszett azon, hogy az Adria szűk területén – ami nagy hajókkal vívott „klasszikus” csatákra nemigen volt alkalmas – hajózott, az U 12-t is egy hasonlóan elhibázott döntés okán érte utol a végzete: a Velence közvetlen közelében portyázó – egyes források szerint magába a kikötőbe behatolni próbáló – tengeralattjáró 1915 augusztusában aknára futott és elsüllyedt. A legénység mind a 17 tagja életét vesztette. A roncsot az olaszok 1916-ban kiemelték, a legénység tagjait a velencei Szent Mihály szigeti temetőben temették el.

Ölveczky Balázs

1879. november 28-án született Somogyban, Handverk Károly Emil néven Handverk Ferenc és Knabl Jozefa fiaként. Két lánytestvére született.

Harmos Károly önarcképe (Duna Menti Múzeum gyűjteménye, 1946)

Harmos gyermekkora szeretetben, zavartalanul zajlott, mindig szívesen emlékezett vissza a Pécs környéki bányatelepeken töltött évekre. Ehhez a boldogsághoz talán két lánytestvére jelenléte is hozzájárult, akik valószínűleg sokat tettek hozzá a későbbi művész szellemi fejlődéséhez is.

1898-1902 között a budapesti Mintarajziskolában (Magyar Képzőművészeti Főiskola) tanult Székely Bertalan irányításával. 1902–1908 között Münchenben Azbe és Stuck növendéke volt. 1908-ban Londonban, Münchenben, Berlinben, Drezdában rendezett egyéni tárlatokat.

1908–1910 között a szentendrei magániskola rajztanára, majd 1911-től Komáromban bencés gimnáziumi tanár. 1908-ban magyarosítja nevét Harmosra. 1915-től rajziskolát vezetett. 1917-ben száz alkotásból álló anyagát Budapesten a Nemzeti Szalonban állították ki.

1920-tól a komáromi Jókai Egyesület mellett művészeti szabadiskolát nyitott, majd 1923-tól a kezdeményezésére megalakult Jókai Egyesület Szépművészeti Osztályának (JESZO) lett a vezetője. 1932-ben az Ernst Múzeumban, 1935-ben pedig Pozsonyban mutatta be munkáit.

1923-tól a JESZO keretében működtette tovább rajziskoláját. Az egyesület lehetővé tette, hogy a mentor és tanítványai bármikor kiállíthattak, országos jellegű kiállításokat rendezhettek.

A Jókai Egyesület 1924. október 17-i alakuló ülésén Harmos Károly ismertette a JESZO célját: fejleszteni a város és annak környékének művészi életét. A szépművészeti osztály ezután nagy lelkesedéssel fogott neki feladatának. Hét szakosztályt építettek ki és a programból elsősorban a kiállítások rendszeresítését kezdték meg. Az érdeklődés Komárom központisága miatt igencsak nagy volt, és ez jó jelnek látszott.

1924-ben volt az első tavaszi tárlaton 25 festő 250 képpel szerepelt. Az egész kiállítás rendkívül vegyes volt.

Az itt kiállított munkák alkotói között ott volt például Harmos Károly mellett Komáromi-Kacz Endre, Basilides Barna, Reichenthal Ferenc, Feszty Masa, Rauscher György, Basilides Sándor, Nagy Márton, Lenhardt György. Ugyanezen év októberében Kassán a Kazinczy Társaság rendezésében nyílt meg a magyar művészek csoportos kiállítása, amelyen 245 tárgyat állítottak ki, ezen belül 21 Harmos képet. Ezt az első tárlatot soron követte az évenkénti tavaszi és téli kiállítás. Három éven keresztül Komáromban a legpezsgőbb művészi élet uralkodott, egészen 1927-ig.

Ebből a Harmos-iskolából számos későbbi jó nevű festőművész került ki.

Sajnálatos módon nem minden tehetség váltotta be a hozzá fűzött reményeket, Harmos fáradozásai azonban semmiképp sem bizonyultak hiábavalónak, a fiatalok a munka szeretetét, derűs életszemléletet és művészi hivatástudatot kaptak tőle útravalóul a nagybetűs Élethez. Ugyan egyéni művészetük más irányba fejlődött, azonban kezdetben mesterük szecessziós szimbolikája nagyban rányomta bélyegét munkáikra.

Ilyen egykori tanítványa volt például Basilides Barna, Basilides Sándor, Leszenszky László, Nagy Márton, Rauscher György, Rafael Viktor Győző, Lőrincz Gyula, Zmeták Ernő, Árpássy Béla, Csicsátka Ottokár, Pleidell János és Staudt Mihály is.

Továbbra is nagy életkedvvel dolgozott folyamatosan, hozzájutott pár nagyszabású megbízatáshoz is. 1941-ben újra Budapesten mutatkozik meg egy kiállítással. Ugyanebben az évben falképet festett a komáromi vármegyeház nagytermébe, a megye múltjából vett jeleneteket felhasználva. Freskót készített többek között a tardoskeddi, érsekújvári, nagymegyeri katolikus templomba és a komáromi Szent András-templomba is. Ő festette meg a csallóközaranyosi és a csúzi katolikus templom oltárképét is.

A II. világháború idején azonban nagy tragédia érte: felesége, Révay Aranka tanítónő 1944 karácsonyakor a helyi nyilas terror áldozata lett.

Sírja a komáromi katolikus temetőben

1945 után Harmosra is keserves évek várnak, ám humora ekkor sem hagyja el. 1952-ben ezt jegyzi fel naplójába: „Rossz idők: micsoda élet! Legjobb meg sem születni, csakhogy ez ritkán fordul elő valakivel.” Bölcs derűvel néz a jövőbe: „Az én szakaszjegyem lejárt, de olyan jó a kalauz, hogy még pár évig hagy döcögni.

Azonban egy előrehaladott tüdőrák a nagy művészt sem kímélte: 1956. január 24-én hunyt el Észak-Komáromban.

Emléktáblája a Duna Menti Múzeum főépületének falán

Emlékére képzőművészeti alkotótábort rendeznek.

Ugyancsak emlékére avatták fel az észak-komáromi Duna Menti Múzeum falán Nagy János szobrászművész által készített emléktábláját 2000. november 17-én.      A relief alatt elhelyezett tábla szövege szlovákul és magyarul: "Ebben az épületben élt és alkotott Harmos Károly festőművész" "A festőművész alapítója és elnöke volt a Jókai Egyesület Szépművészeti Osztályának, és lelkes szervezője Komárom művészeti életének."

2005-ben a Komáromi Klapka György Múzeum „Harmos Károly és kora - komáromi képzőművészek a 20. század első felében” címmel nyitott emlékkiállítást, saját és a Duna Menti Múzeum gyűjteményéből. A tárlatot dr. Gaál Ida, a Duna Menti Múzeum művészettörténésze nyitotta meg. A megnyitón jelen volt egykori tanítványa, Leszenszky László festőművész is.

Leszenszky László festőművész, Számadó Emese múzeumigazgató és Gaál Ida művészettörténész s 2005-ös kiállítás megnyitóján

2019-ben, születésének 140. évfordulóján az észak-komáromi Jókai Színházban az életművét bemutató időszaki kiállítást rendeztek, amelyet Csekei Tímea, a Duna Menti Múzeum művészettörténésze nyitott meg.

Néhány képe a Komáromi Klapka György Múzeum gyűjteményében is megtalálható.

Harmos Károly: Szenvedés (Komáromi Klapka György Múzeum gyűjteménye)

Harmos Károly: Templomból kijövet. (Komáromi Klapka György Múzeum gyűjteménye)

Pokornyi Gábor