A szovjet csapatok 1944. decemberében bekerítették Budapestet, melynek a felmentésére a német hadvezetés jelentős erőket vetett be. A dunántúli területekről főleg páncélos alakulatok bevonásával kísérelték meg a szovjetek visszaszorítását. A magyar főváros felmentését célzó hadművelet ellátó bázisa Komárom és környéke lett. A város már ezt megelőzően is kiemelt célpontja volt a szövetséges csapatok számára, hiszen vasúti és közúti átkelő volt. A harcjárművek üzemeltetéséhez elengedhetetlen olajfinomítók is fokozták Komárom és térségének jelentőségét. Emiatt a város körüli hídfő biztosítása kiemelt jelentőségű volt a Dél-Hadseregcsoport számára. Gyalogsági támogatásként a német 96. gyaloghadosztályt Galíciából, illetve a 711. gyaloghadosztályt Hollandiából átcsoportosították a magyarországi hadszintérre. Komárom közvetlen körzetét a 3. SS-páncéloshadosztály egy ezred-harccsoportjával biztosították.

Az 5. SS-páncéloshadosztály egyik páncélgránátos menetoszlopa 1945. január elején

A tervezett támadásra két javaslat született. A „déli” megoldás Székesfehérvár felől indult volna, viszont ehhez több üzemanyagra lett volna szükség és tovább tartott volna a vasúthálózat rossz állapota miatt. Az „északi” megoldás előnye a gyorsabb felvonulás és a hatékonyabb üzemanyagfelhasználás. A Komárom felől induló páncélosok manőverezése és harctevékenysége azonban a hegyvidéki szakaszokon akadályokba ütközhetett. 1944. december 30-án végül elfogadták az északi megoldás terveit és 1945. újévén megindult a támadás „Konrad” fedőnévvel. Az elnevezés a Wehrmacht híradócsapatai által használt ábécé-rendszert követte, ami alapján a K betű jelölte a támadás kiindulópontját, Komáromot (németül Komorn). A hadművelet célja a Budapest és a Vértes hegység közötti szovjet erők megsemmisítése illetve kapcsolatot teremteni a fővárossal. A hadműveletre kijelölt német erők a IV. SS-páncéloshadtest, a 3. „Totenkopf” SS-páncéloshadosztály és az 5. „Wiking” SS-páncéloshadosztály, ezeket pedig a már említett gyalogos alakulatok támogatták. A legtöbb német csapatszállító szerelvény célpontja Komárom volt. Bárczy János ejtőernyős százados így emlékezik vissza egy kirakodásra:

„A szemem előtt rakodott ki Komárom vasútállomáson a Totenkopf, az egyik SS hadosztály. Nem mondom: szép teljesítmény volt maga a kirakodás, a bámulatos szervezettség, gyakorlottság, fegyelem, amint a mozgó szerelvény pőrekocsijait hídlással felszerelve, a járművek kerekeit rögzítő féktuskókat eltávolítva, a harckocsit és gépjárművek motorjait beindítva feszülten várta a szerelvény a pillanatot, amikor az első pőre ütközője a homlokrakodóhoz csattan. Erre a jelre egyszerre taposott a gázpedálra valamennyi jármű vezetője, s a száztengelyes szerelvényről úgy siklott le a félelmetes, szürke acélkígyó, mintha a sok-sok jármű egyetlen összefüggő, hajlékony kábel lenne. Megnéztem az órámat: egy száztengelyes szerelvény homlokrakodóhoz tolatása, kirakodása, az üres szerelvény kihúzása mindössze kétszáz-kétszázötven másodpercet igényelt.”

  A német 6. páncélos-felderítőosztály lövészpáncélosai a komáromi hídon 1945. januárjában

A támadás 19 óra 30 perckor indult meg Komáromból, melyet tízperces tüzérségi előkészítés előzött meg. A Duna mindkét oldalán megindultak a páncélosok. Kállay Ödön háborús naplójából az derül ki, hogy a hadművelet ezen része a lakosság számára eleinte nem okozott különösebb kellemetlenséget leszámítva azt, hogy nem volt áram:

„A dorogi villanytelep az oroszok kezében lévén, villanyáramunk nem volt, s így a rádió sem működött, vonat nem járt.”

A hadművelet a Vértes keleti oldalán megrekedt, erre a szovjetek január 6-án megindították ellentámadásukat, amellyel a Garam menti állásaikból Komáromot és Érsekújvárat célozták meg. A páncélosütközet 17 napig tartott és a 2. Ukrán Front csapatai vereségével zárult,  nem sikerült elérniük a kitűzött Duna-átkelőket. A Duna ugyan elválasztotta az ütközetet Szőnytől, Kállay azonban feljegyzi, hogy egy-egy eltévedt gránát azonban okozott sérülést házakon. A kezdeti fegyelmet garázdaság váltotta fel a családi házakban elszállásolt németek között, élelmiszer és nagy mennyiségű bor cserélt gazdát.

Panzerkampfwagen V. Panther menetoszlop Észak-Komárom térségében

A „Konrad” hadművelet 3 fő részből állt, melynek a fő eseményei a Gerecse és a Vértes hegységtől keletre, főleg Zámoly és Székesfehérvár környékén zajlottak. A hadművelet végül nem járt sikerrel, Budapest elesett. Ezt követte a szovjetek előre nyomulása a Dunántúlon keresztül.

A téma vázát Számvéber Norbert KARD A PAJZS MÖGÖTT A „KONRÁD” hadművelet, 1945 című könyv adta. 2020-ban a múzeum kiadta Kállay Ödön Háborús napló című kiadványát, melyben a szőnyi jegyző az 1945-ös helyi eseményeket írja le.

Ábrahám Tamás

1860. december 7-én született Komáromban. A gimnázium első négy osztályát a komáromi bencés kisgimnáziumban, a négy felső osztályt Pozsonyban, a királyi főgimnáziumban végezte, majd miután 1880-ban érettségizett, a budapesti egyetem bölcsészkarára iratkozott be, és ott történelmet, magyart és latint hallgatott.

Elsőéves bölcsészhallgatóként lépett be 1881-ben a piarista rendbe. Piarista növendékként a váci noviciátus után két évet Nyitrán tanult teológiát, majd 1884-től Budapesten folytatta az egyetemet. 1885. október 22-én tett örökfogadalmat, majd 1886. július 13-án pappá szentelték és a nyitrai gimnáziumba küldték tanítani. Már nyitrai tanárként kapta meg doktori diplomáját 1887. március 19-én. Magyar, latin és történelem szakos középiskolai tanári vizsgáját 1888. december 3-án tette le.

1889-ben tartományfőnöke a rend budapesti gimnáziumába helyezte tanárnak. Szülővárosa a 90-es években megbízta Komárom történetének megírásával.

1898-ban tanári állásától felmentették, mert a magyar királyi kormány kiküldte Bécsbe a volt udvari kamarai levéltár szétosztási munkálatainak végzésére. Öt évig dolgozott itt a magyar anyag kiválasztásán. Ekkor Thallóczy Lajosnál lakott. Irányítása alatt dolgozott a levéltárban. A korábban irodalom- és iskolatörténettel foglalkozó pályáján fordulatot jelentettek a bécsi évek, itt kezdett foglalkozni gazdaság- és művelődéstörténeti kérdésekkel. Nagy levéltári forrásanyagra épülő, irodalmi igényű, élvezetes stílusban megírt műveiben főként a 16-17. század, az I. világháború után pedig elsősorban a reformkor történetével, közte szülővárosa történetével foglalkozott.

Huber István festménye, 1928

1903-ban a képviselőház meghívására elvállalta az 1791-1865-ig terjedő országgyűlési emlékek szerkesztését. 1903-tól haláláig a képviselőház levéltárosa volt. A Budapesti Hírlap állandó munkatársa, de sok tárcája jelent meg a Magyarságban, a Pesti Hírlapban és Az Újságban.

Nem véletlenül írta Mikszáth Kálmán egyik munkájáról: „Gyönyörű dolog az, így belenézni az akkori élet gyomrába. Jelentősek gazdaságtörténeti tanulmányai is. Művelődéstörténeti adatai maradandó értékűek, múltszemlélete azonban sok tekintetben már saját koráénak is alatta maradt. Beleásta magát az óriási és eladdig feltáratlan anyagba mindinkább távolodik baráti körének a birodalom és a Habsburgok iránt mindig lojális katolikus múltszemléletétől, s egyre inkább közeledett a protestáns gyökerű függetlenségi hagyományokhoz. Leírásában nemegyszer a pogány és kegyelmet nem ismerő törökök és a hazájukat az elképesztő túlerővel szemben is hősiesen védő magyar vitézek élethalálharca két egymást becsülő és tisztelő, egymást megtréfálni és egymás eszén mindig túljárni kész ellenfél vakmerő, de lovagias párbajává szelídült. A törökök iránti rokonszenve különösen annak fényében szembetűnő, hogy a császári katonaságra és a német tartományokból betelepülő németekre nem sok jó szava van. A császári zsoldosok szerinte pökhendiek és gyávák, csak az egyszerű nép sanyargatásában vehetik fel a versenyt a törökökkel, a betelepített lakosság nagy része pedig régi hazájában közönséges bűnöző, de legalábbis nemkívánatos személy volt.”

A Komárom megyei  Múzeum-egyesület 1906-ban tiszteletbeli tagjává választotta. 1906-tól levelező, majd 1925-től a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja volt. Akadémiai székfoglalóját „Hajdú, haramia és martalócz” címmel 1908. május 3-án tartotta.

1932. december 21-én hunyt el Budapesten.

Pokornyi Gábor

A XIX. században a védelmi erődök a tüzérségi fegyverek fejlődése folytán korszerűtlenné váltak. 1859-ben a belső furatú, hatékonyabb ágyúk feltalálásával a védelem súlypontja a központi erődökről kifelé, az előretolt erődítésekre helyeződött.

A Pozsonyi-kapu

A hatékonyabb robbanóanyagok feltalálása és használata szintén módosította a hadászati módszereket. A kézi lőfegyverek fejlődése is nagy változást hozott a hadviselésben. A XIX. század elejének furat nélküli és gyutacsszárral felszerelt puskái után – melyeket "fekete lőporral" töltöttek meg, és lőtávolságuk 100–200 méter volt – a század végén már füstöt nem hagyó lőporral töltött ismétlőfegyverek voltak használatban, melyek hatékonysága elérte a 2000 métert is A felsorolt haditechnikai vívmányok alapján megállapítható, hogy a komáromi erődrendszer volt a korabeli hadviselés utolsó erőssége, de felépítése után néhány évvel ez az erődrendszer is elavulttá vált.

A védelem súlypontjának eltolódásával a XIX. században létrejött egy új erődtípus, pontosabban védelmi erődrendszer, amely két fő elemre osztható, mégpedig a központi erődre (citadella – Komárom esetében Új- és Öregvár), valamint előretolt erődökre, illetve erődláncokra.

A Nádor-vonal 5. bástyája légi felvételről

Még 1809-ben, a napóleoni háborúk miatt került sor a hatalmas védőgyűrű kiépítésére, mely hat, sánccal összekötött várdából állt. Ezt az erődláncot földből rakták, jóval a XVII. században épített városfalon túl, a Kis-Duna és az Apály-sziget között. Az erődítési munkálatokat az ország nádora (József nádor) irányította, róla nevezték el az erődrendszernek ezt a részét Nádor-vonalnak.

Ebben az időben nagyszabású tervek készültek, de az eredetileg kétszázezer katona befogadására alkalmas erőd-monstrum tervei a megvalósítás során sokat változtak. Az első tervezet 1810-ből származik. Ez nem valósulhatott meg, mert rendkívül nagy pénzáldozatot követelt volna. Ez az elgondolás a jövő szempontjából jelentős szerepet játszott, mivel a tervezőket újabb tervek kidolgozására ösztönözte, és meghatározó szerepe volt a komáromi erődrendszer végleges kialakításában is. A későbbi tervek már szerényebbek voltak és megközelítik az erődrendszer mai alakját.

József nádor portréja (Barabás Miklós festménye)

A következő építkezésnél a hat Nádor-vonali várdából négy ideiglenesen az előtérben maradt, valószínűleg abból az elgondolásból, hogy az új Nádor-vonal építése idején, illetve katonai támadás esetén biztosított legyen a város védelme.

Az előkészítő munkálatok után megkezdődött a hatalmas erődvonal kőből és téglából való végleges kiépítése. Az öt bástya és az ezeket összekötő erődfal 1839 és 1847 között épült fel. Az 1844-es évszám az 1. bástya mellett lévő Pozsonyi-kapu keleti homlokzatán tehát nem az építkezés kezdetének időpontja, hanem az említett kapu építésének éve. A központi erődtől 2–2,5 kilométernyire felépített védvonal feladata a Duna és a Vág közötti térség védelme volt. Az öt bástyát erődfalak és egyéb védművek kötik össze, így az épületegyüttes zárt vonalat alkot. A bástyák alaprajza ötszög alakú.

Nem kétséges, hogy a Nádor-vonal a korabeli erődépítészet tökéletes példája, hiszen építése során minden korabeli ismeretet felhasználtak. A vonal öt bástyája alapjában véve egyforma, csupán elenyésző mértékben különbözik egymástól.

A Nádor-vonal tervrajza

Az 1. számú bástya kivételével a Nádor-vonal bástyái szimmetrikusak, és tengelyük azonos a kapitális vonalával. Az 1. bástya aszimmetrikus alakját azzal magyarázhatjuk, hogy fekvéséből adódóan nemcsak a Duna-part, hanem a fő városkapu (Pozsonyi-kapu) védelmét is biztosítania kellett. A 2. és 4. számú bástya alaprajza és mérete azonos.

A 3. számú bástya volt a Nádor-vonal központi bástyája. Sáncai és falai tompább szöget zártak be, mint a szomszédos bástyáké. Az 1., 2. és a 3. bástya földsáncainak bal szárnyában kétszintes lőszerraktárakat alakítottak ki. A Nádor-vonal építésének koncepciójában igyekeztek a XVI–XVII. században kifejlesztett védelmi elemeket összeolvasztani egy egységes védelmi rendszerben.

A 2. számú bástya tompaszöget bezáró falai egy üres belterületet öveznek. Fő részét a retranchement és egy félkör alakú, hét tüzérségi kazamatával ellátott épület alkotja. A bástyák falazott részének építészeti súlypontja egy a bástyatorokban felépített hosszú építmény volt, amelyet funkciója alapján retranchementnek nevezhetünk. Ezt az elnevezést a híres francia hadmérnök, Vauban által a XVII. század második felében tervezett (és a XVIII. században megépített) erődelem megnevezésére használják.

A Nádor-vonal bástyáinak szélessége körülbelül 210 méter. Érdekességképpen elmondható, hogy a bástya jobb szárnyától az ellenlejtő oldalán kialakított galériákon át vezető út hossza a bal szárny végéig – nem számítva a retranchement hosszát – 540 méter. A retranchement szárnyainak hossza a kapitálistól 70–70 m, azaz összesen 140 méter, ehhez kapcsolódnak az előretolt szárnyak, melyeknek hossza 20–20 méter.

A Nádor-vonal 6. bástyája

A fenti adatokat összeadva megállapítható, hogy egy bástya zárt rendszert alkotó összekötő galériának és kazamatáinak a hossza kb. 720 méter. Ha ehhez még hozzáadjuk a bástyákat összekötő erődfalakban kialakított egyenként kb. 370 m-es folyosóhosszakat, akkor kiszámíthatjuk a Nádor-vonal folyosóinak és kazamatáinak az összhosszát, amely kb. 5 km.

Végezetül megállapítható, hogy a Nádor-vonal tulajdonképpen a régebben kifejlesztett, önálló erődelemek egyesítéséből jött létre. A Nádor-vonal bástyáit a szálláshelyiségek és védelmi állások egysége és egybeolvasztása jellemzi.  A gyalogsági fegyverek számára kialakított lőrések és a nehéztüzérségi állások nagy száma, valamint a katonai szálláshelyek hatalmas kapacitása is igazolják, hogy a Nádor-vonal korának egyedülálló erődépítészeti remekműve volt.

Akit a téma még jobban érdekel, többek között Dr. Csikány Tamás, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem tudományos rektorhelyettese és Gráfel Lajos, észak-komáromi helytörténész, műemlékvédelmi szakember munkáit keressék, amelyek alapján ez a bejegyzés is született.

Pokornyi Gábor

1659. július 30-án I. Lipót király adományos levélben Zichy Istvánnak és örököseinek adományozta több más település mellett, a szőnyi birtokot is. István a királyhoz való hűségének jutalmául 1676-ban grófi rangot kapott. Három fia volt: II. István, II. Pál és IV. Ádám. A örökség első szülött fiára, II. Istvánra maradt. 1700-ban II. István fia, Péter a szőnyi uradalmat zálogba adta Stegner Mátyásnak, majd Neffzer János Jakab bárónak. A szőnyi uradalom ekkor Szőny mellett még Monostort, Pusztaalmást és a környékbeli pusztákat is magába foglalta. Ebben az időszakban bővült az uradalom területe, miután 1747-ben Mikoviny Sámuel cs. és kir. mérnökkari őrnagy tervei alapján és irányításával, a Tata és Szőny között elterülő mocsár lecsapolásra került.

Zichy Ferenc és Miklós grófok rövidesen visszavásárolták az uradalmat, majd Miklós megváltotta Ferenc gróf részét is, így az egész uradalom tulajdonosa lett. Miklós azonban nem rendelkezett kellő összeggel a vásárláshoz, ezért nejétől, Berényi Erzsébet grófnőtől kért kölcsönt, aki így zálogjogot szerzett az uradalomra. 1758-ban Zichy Miklós gróf meghalt, és a birtok özvegye, gróf Zichy Miklósné, született Berényi Erzsébet grófnő kezébe került. A szőnyi birtok a grófnő idején komoly fejlődésen ment át. A régi kastély, a magtár, a református templom, a katolikus templom és a plébánia az ő idejében épült. Ezen felül pajtát, sörfőzőt, a Pannonia-dűlőben kertészetet létesített. Juhok nemesítésére és tenyésztésére is sor került. Az 1763. évi nagy komáromi földrengés emlékére állított Szentháromság-szobor készíttetése is az ő nevéhez köthető. (A földrengésben összedőlt az épülőfélben lévő emeletes kastély - helyette egy földszintes kúria valósult meg - és az 1748-ban épített katolikus templom is.) Mivel a grófi pár gyermektelenül halt meg, II. Zichy István gróf ága kihalt.

Szőny kataszteri térképe, 1887

II. Pál fiai közül, III. János örökölte meg az uradalmat. Halála után két fia révén a család is két vonalra oszlik, a palotaira és az oroszvárira. Szőny szempontjából a palotai vonal az érdekes, ezt IV. János vitte tovább. IV. Jánosnak két fia után tovább bomlik a család: I. Miklós vitte tovább a palotai ágat, V. János pedig a lángi ágat, és a szőnyi uradalom birtoklása is e két ág között oszlott meg.

A lángi ágnak az uradalom kétharmad része jutott - ez nagyjából a brigetiói legiotábor nyugati falától nyugatra fekvő terület, a palotainak  pedig az innen keletre eső rész, Bélapuszta, Pusztaalmás, Pörjés- és Füzitőpuszta.

I. Miklós 1808-ban a palotai ág birtokait zálogba adta unokaöccsének, VI. János (1777-1830) lángi grófnak, s majd csak fia, II. Miklós váltotta vissza 1839-ben VI. János fiától, Zichy János Györgytől (1805-1863). (Tőle aztán törvénytelen fia, az 1858-ben született György Imre örökölte a birtokot, akinek azonban – mivel a Zichy család megtámadta a végrendeletet – csak 1871-ben jutott a nevére és 1876-tól már Vásonkeőy Imre néven birtokolta 1887-ig, amikor önkezével vetett véget életének.

Az Eszterházy és Zichy családok birtokhatára ekkor Dunaalmás és Szomód közé esett, közel az egykori római úthoz, amelyen Brigetióba szállították a dunaalmási kőfejtő köveit. Ezek a határkövek ma is állnak az erdő szélén.

A határkő egyik oldala:
G. ESZTERHÁZY MIKLÓS
SZOMÓD
1810
(Szerző saját fotója)

A határkő másik oldala:
GRÓF ZICHY J.
D.ALMÁS
1810
KLOSTERNEUBURG
1855
(Szerző saját fotója)

II. Miklós gróf 1855-ben a klosterneuburgi kanonokrendnek eladta Dunaalmást és Neszmélyt, így értelmezhetővé válik a határkő felirata. Fia, III. Miklós halála után lányai a palotai uradalmat részleteiben eladták.

Ábrahám Tamás

A lepényminták olyan kerek alakú, negatív ábrázolású agyag korongok, amiket ünnepi alkalmakra sütött áldozati vagy ajándéksütemények készítésére használtak. Átmérőjük átlagosan 12-27 cm közé esik. Jellemző formai sajátosságuk a magasított peremkiképzés, ami funkciójukkal függött össze, ez akadályozta meg ugyanis a mintákba töltött tészta szétfolyását. Ábrázolásaikat három fő téma jellemzi: az újévi ünnepekhez, a császárkultuszhoz és a római mitológiai alakokhoz kapcsolódó jelenetek. Az újévi ünnepek süteményinek legjellemzőbb alakjai Mercurius, Isis és Serapis, míg Mars, Victoria és Tutela a győztes császárt hirdeti. Mivel a crustulumok a mitológiai történeteket feldolgozó színházi és amphiteatrumi játékok kísérői is voltak, a motívumkincsre egy-egy színdarab is hatással lehetett. Brigetióból eddig 11 lepényminta és egy lepényminta készítésére használt bélyegző került elő.

A brigetiói lepényminta-bélyegző. (Delbó 2015, Abb. 1)

A helyi Gerhát fazekastelepről származó lepényminta-bélyegző egyedülálló Pannoniában. Átmérője 12,5 cm, hátlapja egyenetlen, elülső oldalán szőlőlevelekkel és szőlőszemekkel díszített keretben egy hétsoros, distichonban írt szöveg és egy szerencsehozó pálmaág látható. A felirat egy udvarló felajánlkozása: Vitula, [d]ulcis amor, [se]mper suspiria nostri, quod peto, si dederis, munera grata dabo. Azaz Alföldy András olvasatában: „Kis életem, édes szerelmem, állandó sóhajaim tárgya, ha megadod, amit kérek tőled, olyan ajándékoka adok, melyek kedvesek lesznek előtted.”

Lepényminták mitológiai alakokkal: a, Flora, b, Paris, c, Meleager (Delbó 2015, Abb. 2)

A brigetói lepénymintákon mitológiai alakok és a császárkultuszhoz köthető ábrázolások jelennek meg. 

Az egyik agyagkorongon Flora istennőt ábrázolták két kecske által húzott kétkerekű triumphusi kocsiján, kezében gyümölcskosarat és virágszálat tartva. Előtte egy mezítelen fiú alakja látható, aki szintén virágkosarat és virágszálat tart, hajában virágfüzért visel. A lepénymintában sütött süteményeket az istennő tavaszi ünnepén, a Floralián osztogatták. Az április utolsó napjaira és május elejére eső ünnepségsorozat alatt az áldozatbemutatás mellett színi előadások, cirkuszi versenyek és egyéb látványosságok is zajlottak A brigetiói mintán Flora, a kecskék és a virágok a termékenységet és a bőséget szimbolizálják.   

Az észak-komáromi Duna Menti Múzeum gyűjteményében található töredéken Paris, a trójai ifjú történetének kulcsmotívumát, a legszebb istennő választásának motívumát jelenítik meg. Paris sziklán ül, övvel megkötött tunicát, phryg sapkát visel, pásztorbotot tart, előtte sorakozik a három istennő töredékes alakja, feje felett pánsíp, alatta legelő kecskék láthatóak.  A tatai Kuny Domokos Múzeum gyűjteményében őrzött töredéknek, amin egy jobb lábára támaszkodó, bal kezében íjat, hátán tegezt viselő ifjút és előtte egy térdepelő alakot ábrázoltak. A harcos meghatározását a mellette olvasható MELEAGE(R) felirat segíti. Ennek a két lepénymintának az ihletője a trójai mondakört, illetve a kalydoni vadkanvadászatot feldolgozó színpadi darab is lehetett.

Lepényminták császárkultuszhoz köthető ábrázolásokkal: a,    sas hadi jelvényekkel, b,   császár büsztje, c-d,   lovon vágtató, ellenségét legyőző császár képe (Delbó 2015, Abb. 3)

A legtöbb brigetiói töredéken a császárkultuszhoz kapcsolódó ábrázolások láthatóak. A reliefes sütemények jó eszközei voltak a császár isteni hatalmának és az iránta tanúsított lojalitás kifejezésére, ugyanakkor a császár propagandájának eszközei is lehettek.  Az ábrázolások között az ellenségét legyőző lovas császár képe, diadémot viselő császár büsztje (II. Claudius vagy Aurelianus), sisak vagy babérkoszorúval körbevett, két oldalán egy-egy hadijelképpel övezett sas motívuma is megtalálható.

Az ellenségét ledöfő vagy lovon vágtató, göndör hajú, szakállas császár ábrázolásának legközelebbi párhuzamai az aquincumi Gázgyári fazekastelep lepénymintái és bélyegzői között találhatóak meg. A motívumok előképei a 2. század második felében Marcus Aurelius és Lucius Verus uralkodása alatt kiadott érméken láthatóak. Fontos kiemelni a barbár ellenfél ábrázolását, ami csak a Duna-vidéki süteményformák sajátossága.

Lepényminták töredékei a polgárvárosból (Szőny-Vásártér lelőhely) (Delbó 2015, Abb. 4)

A lepénymintákat a dulciarius, azaz a cukrász használta, akinek termékeit összefoglalóan dulciának nevezték. Seneca a lepénysütőket a crustularius szóval jelölte. A mintákból készült tésztákat a római feliratok és források crustumnak vagy crustulumnak, azaz édes kéreggel borított süteménynek, illetve libumnak vagy libamennek, azaz áldozati kalácsnak hívják. A lepényeknek ugyanis kettős funkciója volt: egyrészt áldozati kalácsként szolgáltak a római polgárok vallási szokásaiban, másrészt az állami propaganda keretében mézes bor, mulsum, kíséretében ajándékként jelentek meg a hivatalos ünnepnapokon, templomszenteléskor, városi tisztségviselők megválasztásakor, sőt a gazdagabb családoknál szoborállításkor, temetésen vagy lakomán is.

Különböző alkalmakon különböző tésztájú süteményeket áldoztak. Az újévi süteményt, a Ianualt sóból és lisztből gyúrták, az σησαμίς szezámból és olajból készült, míg máskor édes, mézes lepényeket ajánlottak fel az isteneknek. Cato a libum hozzávalói közé lisztet, túrót és tojást sorolt. Egy szombathelyi lepényminta peremén látható karcolt DULC(ia) felirat felveti azt a lehetőséget is, hogy a cukrászok meg is jelölték, hogy melyik formát melyik tészta sütésére használták.

Dr. Gátfalvi-Delbó Gabriella

A bejegyzés az alábbi cikk alapján készült: Delbó G., Kuchenformen aus Brigetio, in: Borhy et al. (eds), Studia Archaeologica Nicolae Szabó LXXV Annos Nato Dedicata. Budapest 2015, 95-104. 

1804. december 8-án egy határőr család gyermekeként, a horvátországi Stazában látta meg a napvilágot. Édesapja után ő is a katonai pályát választotta, 1820-ban lépett be a császári seregbe. 1830-ban alhadnagy lett, 1844-ben alszázados, 1848 elején a 61. Rukavina gyalogezredben főszázados Temesvárott. Áprilisban áthelyezték az itáliai frontra, mert az új magyar kormány védelmében összeszólalkozott parancsnokával, Haynau altábornaggyal.

Felesége, Csernovics Emília, Csernovics János Arad vármegye főszolgabírójának a lánya volt, akit három év jegyesség után, 1847. augusztus 3-án vett feleségül. A fiatal lányt nem szívesen adták hozzá a kicsapongó hírében álló, pénztelen katonatiszthez, de ő nem hátrált meg. Romantikus, tiszta, tragikusan rövid szerelem az övék, amelynek férje aradi kivégzése vetett véget. Férjét 60 évvel élte túl, özvegysége évei alatt a rászorulók segítésében és az asszonyképzésben keresett vigaszt. 1861-től a Magyar Gazdasszonyok Egyesületének elnöke volt. 1909. november 30-án hunyt el.

Damjanich János és Csernovics Emília

Damjanich 1848. júniusában tért haza, és amikor Mészáros Lázár hadügyminiszter lett, ő kérte, osszák be mellé. A magyar kormány kérésére a szegedi 3. honvédzászlóaljhoz került, őrnagy, alezredes, majd ezredes lett. A szerb kormányellenes felkelés június 6-án tört ki, ez a hadszíntér lett a magyar hadsereg és tisztikar iskolája, itt harcolt Vécsey Károly, Vetter Antal, Kiss Ernő, Lenkey János is. Damjanich Szenttamás két ostromában vett részt július 14-én, majd augusztus 19-én, s az október 13-i törökbecsei ütközetben, ahol legyőzte a szerbeket. Ezután a Versecen és Fehértemplomon állomásozó dandár (később hadosztály) parancsnoka volt, november 7-én bevette a szerbek strázsai táborát.

A bánsági hadjárat során december 12-én Károlyfalvánál és Alibunárnál, 15-én Jankovácnál aratott győzelmet, de Kiss Ernő hadtestparancsnok határozatlansága miatt nem érték el a szerb erők teljes felmorzsolását. 1848. december 20-án lett vezérőrnagy, 1849. január 9-én átvette Kiss Ernőtől a bánsági hadtestet, 16-án rendelték a közép-tiszai főhadszíntérre.

Damjanich János tábornoki kinevezése, Mészáros Lázár hadügyminiszter aláírásával

A Délvidék kiürítése során visszaverte az üldöző szerb csapatokat. Bem segítségére küldött Erdélybe egy hadoszlopot, így egysége hadosztály-létszámra apadt. Február közepén Cibakházánál tagolódott be a Tisza mögött felálló magyar főseregbe.

Március 5-én Vécsey Károly Bácskából kivont csapataival együtt nagy győzelmet aratott a Szolnokot megszállva tartó, s azok segítségére küldött császári csapatok felett, Karger osztrák tábornok dandárja csak azért nem semmisült meg, mert a két vezér összeveszett. Március közepén Damjanich lett a saját és Vécsey csapataiból álló III. hadtest parancsnoka. Kossuth a kápolnai vereség után Vetterrel váltotta le Dembinskit, vele szemben Damjanich Görgeyt támogatta. Vetter offenzívája kudarcba fúlt, március végén Görgey a fővezér. 

Damjanich jelentős szerepet játszott áprilisban a tavaszi hadjárat tápióbicskei, isaszegi, váci, nagysallói és komáromi győzelmeiben. Tápióbicskén Klapka majdnem vereséget szenvedett, amikor Damjanich vörössipkásai megfordították az ütközetet. Az isaszegi csatában Aulich egységeinek megérkezése segítette Damjanich és Klapka hadtesteit a győzelemhez, Schlick és Jelacic (Jelasics) seregeivel szemben. A nagysallói diadalt követően Görgei I. és III. hadteste átkelt a Zsitván és 1849. április 22-én érkezett meg a komáromi Vág-hídfőhöz, mialatt a VII. hadtest a Garam mentén dél felé vonult, majd a fősereg hátát biztosította. Mindeközben Balthasar Simunich altábornagy ostromló csapatai a Duna bal partjáról átkeltek a folyó jobb partjára, így észak felől Komárom felszabadult, de a magyar csapatok nem tudtak a Dunán partot váltani, mert a császári ostromlövegek szétlőtték a komáromi hajóhidat. Mivel Görgeinek nem volt hadihídkészlete, rögtönözni kellett.

Az első komáromi csata Than Mór festményén

A fővezér tutajhidat akart készíttetni a Vágon leúsztatott szálfákból, melyet Thaly Zsigmond mérnök alezredes, Komárom erődítési igazgatója képtelen ötletnek minősített. A tullni utásziskolában végzett Görgei azonban ragaszkodott elképzeléséhez, s az utászok – nem törődve az ellenség folyamatos ágyúzásával – a komáromi ácsok és hajósok segítségével 1849. április 25-én estére megépítették a rögtönzött talphidat.

A magyarok április 26-án kitörtek a Duna jobb partján lévő hídfőből, és ezzel kezdetét vette az első komáromi csata, amelyet Görgei és Kossuth is a szabadságharc legfontosabb csatájának nevezett. Hajnalban Knezić Károly a III. hadtest válogatott csapatainak (4000 fő) élén bevette a sáncokat, támadásba lendült ezzel egy időben az I. hadtest és a VIII. hadtest egy része is. Simunich minden ponton kénytelen volt visszavonulni, három dandárból álló hadtestét a teljes megsemmisülés fenyegette. Görgei reggel hatkor érkezett a csatatérre, újabb támadást rendelt el: ő maga a jobbszárnyat vezette az ácsi erdőben, Damjanich a középhadat irányította, Klapka a balszárnyon támadott. Simunich helyzete válságosra fordult, azonban ekkor beérkezett a fővárosból visszavonuló cs. kir. fősereg, és a csata irányítását Schlick vette át. Schlick visszaverte Klapkát, Damjanichot két tűz közé fogta, és a visszavonulásának iránya miatt Görgeinek sem hagyta, hogy a döntést kierőszakolja.

Klapka György portréja

Hiába érkezett a csatatérre a VII. hadtest lovassága, a helyzeten már nem tudott fordítani, már csak azért sem, mert a magyar tábori tüzérség lőszere elfogyott, néhány huszár a harcmezőn kergette vissza az ágyúgolyókat, hogy legyen mit visszalőni a feladóra. Görgei kora délután elrendelte a hajnalban elfoglalt sáncok közé való visszavonulást.

A Közlöny 1849. május 1-jei száma pedig ezen szavakkal tudósított a komáromi csatáról: „Damjanich és Klapka hadtestei a megszállva tartott Komárom felszabadítását ma végképp befejezték. A Duna jobb partján levő ütegeket rohammal bevették, és ez alkalommal hat 24 fontos ágyút és két tarackot elfogtak; továbbá 600 foglyot tettek, köztük a Deutschmeister gyalogságnak egész gránátososztálya tisztjeikkel együtt. A fősereg a Duna jobb partján áll, az osztrák sereg visszavonul, amennyire kivehető, Győr felé.”

1849. április 28-án Görgey Artúr hadügyminiszter helyettesítésére Debrecenbe készült, de Komáromban kocsija felborult és lába tört. Balesetét Kossuth országos csapásnak nevezte, kiválása a tábornoki kar egyensúlyát is felborította, Görgey híveinek és a függetlenség-pártiak tábora kettévált. Szegeden ápolták, még betegen lett az aradi vár főfelügyelője július 11-én. Kossuth a hadügyi tárcát is felajánlotta neki, őt akarta kijátszani Görgey ellen. Július 27-től az aradi vár parancsnoka volt. A világosi fegyverletétel után, augusztus 17-én Görgey felhívására Buturlin orosz tábornoknak adta át a várat, s az oroszok kiadták őt az osztrákoknak.

1849. október 5-én Aradon a császári hadbíróság halálra ítélte, ezt 6-án végrehajtották. A nemzet emlékezete úgy tartja, hogy egykori haragosa, Vécsey Károly gróf, amikor utolsóként lépett a bitó alá, kezet csókolt a közvetlenül előtte kivégezett holt bajtársának, a szerb parasztnak. Ezt a jelenetet azonban csak utókor romantikus fantáziája szülte.

A meg nem történt kézcsók

Az aradi vértanúk kivégzésének helye

Damjanichot titokban Csernovics Péter főispán birtokán temették el, mígnem 1974-ben földi maradványai az aradi tizenhárom emlékhelyére kerültek.

Dombormű az aradi Szabadság-szobor talapzatán

Damjanich szerb születése ellenére a magyar nemzeti törekvések és a radikális polgári reformok híve volt, támogatta a trónfosztást is. Győzelmeihez katonai tudása és személyes bátorsága is hozzájárult. A szabadságharc egyetlen tábornoka, akinek nevéhez csak győzelmek fűződnek, bár az ő csapatai vettek részt a legtöbb akcióban. Szigorú parancsnok volt, kemény kiképzést vezetett be, s eleinte, mivel katonáinak társadalmi helyzete nem érdekelte, sok ellenséget szerzett, főleg az egyetemista önkéntesek között. Lázongtak ellene, fel is jelentették - ebben származása és rossz magyar kiejtése is szerepet játszott. Később rajongtak érte a katonái, megosztotta velük a fáradalmakat és nélkülözéseket, súlyt helyezett az élelmezésre, sebesültjeit gondosan ápoltatta, egységeit kiváló harci közösséggé kovácsolta.

Pokornyi Gábor

1930-ban ezen a napon adták át a Nemzeti Sportuszodát a budapesti Margit-szigeten Hajós Alfréd tervei alapján. Itt Komáromban ez valójában nem lenne nagy hír, ami fontossá teszi, az Hajós Alfréd személye.

Hajós Alfréd (eredetileg Guttmann Arnold: Budapest, 1878 – Budapest, 1955) magyar építészmérnök, gyorsúszó, labdarúgó, labdarúgó-játékvezető, újságíró, a magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya volt. És nem utolsósorban az első magyar olimpiai bajnokunk.

A Magyar Úszó Egyesület tagjaként 1895-ben nem hivatalos Európa-bajnok 100 méter gyorson, „örökös magyar bajnok” és az első újkori olimpián, az 1896-ban Athénban megrendezett nyári olimpiai játékokon a 13 °C-os tengervízben megrendezett versenyen megnyerte mind a 100 m-es (1:22,2) – vízből indulva –, mind pedig az 1200 m-es (18:22,1) – hajóról a partra úszva – gyorsúszószámot, ezzel ő szerezte a magyar sport első és második olimpiai győzelmét (nem aranyérmét, hiszen akkor még ezüstérem járt a győzteseknek). Sikereit a magyar tempónak nevezett úszóstílusnak köszönhette, ami gyakorlatilag megegyezett a mai gyorsúszó stílussal. Pedig nem volt könnyű dolga: hazai versenymedence híján a Rudas 27-28 fokos vizében volt kénytelen edzeni. Ezután Iszer Károlynak, a Magyar Torna Club elnökének a támogatásával, valamint egyeteme engedélyével, 18 évesen ott lehetett az olimpián. A görög trónörökös így gratulált neki: "Ez a magyar ifjú egy valóságos delfin!". Így ragadt rá a "Magyar Delfin" becenév.

Az athéni olimpián

Az 1896-os olimpia magyar csapata. Állnak: Kellner Gyula, Kakas Gyula, Szokoly Alajos, Dáni Nándor. Ülnek: Hajós Alfréd, Wein Dezső

Ezen kívül atletizált tornászott és a labdarúgást is kiemelkedő szinten végezte. Fizikai felkészültségének elismeréseként játékosként balösszekötőként alkalmazták képességeit. 1897-től a Budapesti Torna Club (BTC) csapatában játszott, 1901-ben és 1902-ben tagja volt a bajnokcsapatnak.

 1899 októberében egyéves, önkéntes, tiszthelyettes képző szolgálatra vonult be a 6-os vártüzérekhez Komáromba. Miután a Műegyetemen oklevelet szerzett, Alpár Ignác irodájában, majd Lechner Ödönnel dolgozott. 1907-ben nyitott önálló irodát. Sikerrel vett részt pályázatokon. Kezdetben szecessziós, majd eklektikus, később konstruktív, modern stílusban alkotott.

Az első világháború kezdetén Komáromba osztották be és a tölténygyár kibővítésének építési munkálatait vezette.

II.

A  Öregvár és a Vág-Duna melletti eredetileg vizenyős, és a 19. század elején földdel és kaviccsal feltöltött védett területen, ún. Enveloppe-on kialakított, a helyőrség lőszerigényének kiszolgálását végző tüzérségi laboratórium (Artillerie Laboratorium) kibővítésével 1908 és 1912 között felépítették fel a nagy lőszergyárat, hivatalos nevén a Császári és Királyi Tüzérségi Kutatóintézetet (Kaiser-Königliche Artillerie Farschung Anstalt).

Az  Enveloppe-ban felépített tüzérségi laboratórium, 1902-ben

Ez bővítették ki 1914-ben Hajós Alfréd okl. építész vezetésével. A lőszergyár értelemszerűen hadi üzem volt, élén tábornoki rangú katonatiszt állt, és kb. három-négyezer embert foglalkoztatott, többségükben nőket és a hadkötelezettség alól felmentett férfiakat, hadirokkantakat.

A komáromi lőszergyári munkások 1914 nyarán

A lőszergyár alaprajza 1915-ben

XXIII. épület: A Tisztilak – később szlovák iskola

1917-ben gőzerőművet építettek benne és ezzel megteremtették a gőzfűtés lehetőségét és a munkások innnetől kezdve gőzfürdőben fürödhettek. A gőz elvezetését nyitható mennyezeti- és tetőablakokkal oldották meg. A  folyamatos termelést két hosszabbított műszakkal biztosították: az első műszak reggel hattól este hatig tartott, a második este hattól reggel hatig.

XIX. épület: A Gőzfürdő nyitható üvegmennyezete és tetőzete

Az itt gyártott, különböző kaliberű tüzérségi lőszerek minőségi ellenőrzését is helyben végezték el. A minőségi ellenőrzés ellenére azonban mégis becsúszott egy-egy selejt. A m. kir. veszprémi 31/1 népfölkelő gyalogzászlóaljjal  történt meg, hogy 1918. október 31-én Podgorricában, utcai harcok során a katonák a a komáromi Lőszergyárban készült kézigránátokat dobtak a házakba, de csak minden 6-7. robbant fel. Állítólag a gyár munkásai a forradalom alatt azzal dicsekedtek, hogy a kézigránátok gyújtózsinórjait túl rövidre vágták és a gránátokat homokkal töltötték meg. A gyárban szigorú biztonsági intézkedések voltak, ám ennek ellenére 1914-ben tűz ütött ki a lőszergyárban, két év múlva pedig hatalmas robbanás rongálta meg a IX. és XV. számú munkacsarnokot, amely emberéleteket is követelt. A XX. számú épületben a háború idején hatalmas élelmiszerraktár volt, s onnan osztották ki a lőszergyár dolgozói között a családjuknak szánt élelmiszer-pótadagokat. A XIX-es számú épületben mosdók, illetve tusolók álltak a dolgozók rendelkezésére.

A Lőszergyár épületei 1925-ben

1916-ban 16 olyan munkás dolgozott, akik 1898-ban születtek, vagyis sorozáson kellett megjelenniük: 12 főnek Komáromban, 4 főnek az eredeti lakhelyén. Mivel sorra vitték el a hadköteleseket, a gyártás viszont nem lassulhatott, 1916-ban az erdélyi menekültekből 2400 főnek a lőszergyárban való alkalmazását rendelte el a Várparancsnokság. Az itt kapott katonai elszállásolás és élelem ellenértékét a bérükből vonták volna le, ezt azonban a hadügyminisztérium nem engedte  és a részükre kiadott élelmet a várélelmezési raktár részére a városnak vissza kellett szolgáltatnia (a kiadott kenyérért lisztet).

            Hogy milyen lehetett a gyárban a munka, arra Dobi István visszaemlékezéseiből következtethetünk:

„Hatalmas gyár volt ez már akkor is, munkások ezreit foglalkoztatta, és napról napra bővült, éjjel-nappal dolgozott. Dúlt a háború északon és délen, szükség volt az ágyúgolyóra, gránátra, srapnelre. Előbb csak 8 cm-es, később azonban már nagyobb méretű lövedékeket is gyártottak. … Az egyik munkaszakaszban ólomgolyócskákkal töltötték meg a srapnel-lövedék hüvelyét, piros porral rázták össze, majd az így elkészült hüvelyekben az ólom összepréselése volt a feladat. A következő üzemrészben befejeződött a gyártási művelet, azután szállító ládákba került a lőszer, majd elindították Oroszország, vagy Szerbia felé. …A gyár bővülésével egy időben hatalmas lakótelep épült, mintha örök időkre rendezkedtek volna be a lőszergyártásra. … A gyár területét villamosvasúttal hálózták be. Berendeztek fürdőt és valami ebédlőfélét, volt ruhaszekrényünk, ahhoz kulcs, kaptunk munkaruhát…. Sajátossága volt az üzemnek az is, hogy itt sokkal gyorsabban jelentkezett a technikai fejlődés, mint más gyárakban … Nem volt ideje megöregedni a gépeknek, és már újat, modernebbet szereltek fel helyette.”

XVIII. épület: Az üzemcsarnok

1. épület: A szivattyúház

A lőszergyári munkások 1916-ban jótékony célú népünnepélyt tartottak a komáromi és komárommegyei rokkantak, özvegyek és árvák javára.

A munka mellett időnként egy kis szórakozás is megengedett volt, ahogy arról a  Komáromi Újságból értesülünk:

„Nagy nyári mulatság. A komáromi cs. és kir. lőszergyár sportkedvelők köre vasárnap, folyó hó 14-ér. saját sporttelepén (Finkenau) a Pintyőke-ligetben nyári mulatságot rendez. Magyar csárda. Kabaré előadás. Tréfás labdadobás. Török kávéház. Pezsgő pavilon. Tréfás tekepálya. Szerencsehalászat. Cukrászda. Katonazene, tánc, cigányzene. Belépő-dij 1 korona. Kezdete délután 2 órakor. A tiszta jövedelem a Komárom városi és vármegyei vak és rokkant katonák javára fordittatik. Felülfizetések köszönettel fogadtatnak Kedvezőtlen időjárás esetén a mulatság folyó hó 21-én lesz megtartva.”

Lőszergyári ünnepség 1918. július 14-én

A munkások előszeretettel látogatták a Vágduna soron lévő Beke (előtte: Vágduna) Kávéházat és itt alakították meg 1917 májusában a vasas  szakszervezet helyi csoportját. A munkásoknak megalapították a Lőszergyári Football Clubot, deszkapalánkkal bekerített pályájuk a Nagymezőn volt, a későbbi városi fürdő területén. A világháború alatt pesti és pécsi játékosok is fociztak a csapatban, olyan kiváló szakmunkások és sportolók, akik a katonai szolgálat alól felmentettek voltak és a gyárban dolgoztak. Pl. az FTC-től, vagy a III. kerületi TVC-től Szájbély. A háború végén a csapat feloszlott és mindenki visszament a klubjába.

A háború utolsó évében  itt is megszűnt a munka, ezrek váltak munkanélkülivé. A dokumentumokat elszállították az osztrákok, a berendezéseket a csehszlovák hatóságok foglalták le és elvitték a brünni lőszergyárba. Az épületek előbb a csehszlovák helyőrség tulajdonába kerültek, majd 1923 után az északi részébe a prágai Dohánygyár egy üzeme, a Tisztilakba (XXIII.) szlovák iskola, a telep déli részébe pedig a Villanytelep költözött.

A Visszacsatolást követően a Dohánygyár megszűnt és az északi részt a magyar hadsereg birtokolta. 1943-1945-ig a IX. b,c és X. épületekben kiképzőiskola volt, a XXIII, XXIV. a,b,c épületekben pedig laktanya. 1944-ben új vasútvonalat kötöttek be Duna partja felől. A villanytelep üzemeltetését a Budapesti Villamosművek vette át.

1945-ben a Vörös Hadsereg szállta meg a Lőszergyár északi részét: az épületeket raktárakként használták, és a kórházukat is itt rendezték be, ill. újra megnyitotta kapuit a Dohánygyár, ill. a szlovák iskola helyén a Hajógyár inasiskolája működött.

1948 után a Dohánygyárat és a Villanytelepet is államosították, majd 1990 után az északi részt privatizálták, a villanytelep pedig a Nyugat-Szlovákiai Villamosművek tulajdonába ment át.

Jelenleg a Lőszergyár épületegyüttese műemléki védettséget élvez.

A Lőszergyár légi felvételen (Gráfel Lajos fotója)

III.

Hajós Alfrédot 1916 decemberében harctéri szolgálatra osztották be a XVII. hadtest kötelékébe tartozó Bauleitung Generalmajor Kuchinka, Gruppe Major Schubert (Baske-Vodice vonalon, Görz mellett) munkásszázadainál, mint csoportparancsnok az olasz arcvonalon. 1917 augusztusában áthelyezték a XXIV. hadtesthez a 111. hadosztály keretében, mint az IBH3, majd pedig népf. 201/9. sz. munkásszázad parancsnoka szolgált. Előbbi beosztásában  ténylegesen részt vett a X. olasz támadás ütközeteiben (1917. május 14-30.), később pedig  a XI. olasz offenzíva ellen (1917. augusztus 17-26.), majd a tolmeini áttörésnél. 1918 január 10-től szeptember 1-jéig a 14. sz. sánceszközraktárnál teljesített szolgálatot. Szabadságolása közben Budapesten érte az összeomlás.

Érdemei nem merültek ki a sportban, ugyanis 1924-ben a párizsi szellemi olimpiászon az építőművészi verseny győztese lett. A budapesti Stadion tervével, amelyet Lauber Dezsővel közösen készített, ugyanis ezüstérmet nyert. (Aranyérmet nem osztottak ki.) Mivel ma már nem rendeznek szellemi vetélkedőket az olimpiákon, ma is ő az egyetlen magyar, aki művészeti és sport kategóriában is olimpiai érmet szerzett.

Sportsikereinek köszönhetően a zsidótörvények hatálya alól kezdetben mentességet élvezett. A nyilasuralom idején viszont már bujkálnia kellett. Ugyanakkor családja, ismerősei közül sokan vesztek oda. Mégsem elsősorban magán, hanem a többi zsidó származású sportolón próbált segíteni. Vitéz Halassy Olivér vízilabdázó és úszó olimpiai bajnok – aki házában több zsidó sportolót bújtatott – segítségével.

A kommunizmus évei alatt is dolgozhatott még - igaz, ekkor saját építészirodáról már szó sem lehetett. Az ötvenes években a Mezőgazdasági Tervező Irodában dolgozott. Utolsó műve a kelenföldi hőerőmű művelődési otthona volt 1955-ben.

1955. november 12-én hunyt el. Sírja a Kozma utcai temetőben található. 2010-ben posztumusz Ybl-díjban részesült.

Számadó Emese

Készült: Számadó Emese – Bálint Ferenc – Turi Zsolt –Pokornyi Gábor: Komárom, komáromiak, komáromi alakulatok az első világháborúban (Komárom 2018) című könyv alapján

A 16. századra a középkori hadviselés elavultnak bizonyult, ezért a háború művészetében természetszerűen folyamatos változások történtek. A történészek ezt a jelenséget a hadügyi forradalom jelzővel illetik. Az egyre nagyobb távolságok megtétele miatt fontossá vált a hatékonyság mellett a gyorsaság. A gyalogság vált a korszak meghatározó fegyvernemévé (svájci pikások, német Landsknechtek). Megjelentek a különféle lőfegyverek (arkebúz, muskéta és különféle pisztolyok), amelyekkel a gyalogság felszerelve hatékony eredményeket tudott elérni. A hatékonyságot fokozta a fegyvernemek változásait lekövető harcászati technika is. A hadsereget támogató egyik legfontosabb fegyverzet az ágyú volt, melynek nagyfokú tűzereje jelentette ennek a kulcsát. A törökök is az ágyúknak köszönhetik sikereiket, szemben a középkori európai hadviseléssel, ahol csak kis számban terjedt el a használatuk.

A török korban a magyar tüzérség – követve a német tipizálást – három alapvető kategóriára oszlott. Mindenekelőtt elkülönítették az ostromágyúkat, és a tábori vagy mezei lövegeket. Általánosságban az előbbieket nagy űrméretű, nehéz cső, ennek megfelelően kis kaliberhossz, míg az utóbbiakat kisebb űrméretű, hosszú cső, nagy kaliberhossz és nagyobb hordtávolság jellemezte. A tűzgyorsaság is, a könnyebb kezelhetőség folytán, a tábori lövegeknél volt a nagyobb. Teljesen külön kezelik az ún. „vetágyúkat”, vagy „pattantyúkat”, ehhez a típushoz a mozsarak tartoztak.

Az ágyúkat védekezésre is kiválóan lehetett használni, ezért az itáliai tervezők által megalkotott ún. olaszbástyás erődök építését rendelte el az Udvari Haditanács.

Az alábbi képen pontokkal jelölt öt katonát ha szemből lövi tüzérségi fegyver nem okoz nagy veszteséget. Ha oldalról lövi az ágyú, akkor mind az ötöt érheti találat. Az oldalazó tűz hatékonysága miatt kezdték el a bástyákat alkalmazni a várakon. A bástyák tűzfegyverei nem a saját, hanem a szomszéd bástyát védik és ez lélektanilag is hatásosabb mint a szemből jövő támadás. 

A körbástyák (alsó képen A és B) esetében holttér keletkezik, ahol támadhatóvá válik a várfal. Ennek a holttérnek a kiküszöbölésére találták ki az olaszbástyát (későbbiekben ó-olosz stílus, képen C és D). A bástyákban elhelyezett ágyúk és tüzérek védelmére a bástyákra füleket építettek, így kialakultak a fülesbástyák (későbbiekben új-olasz stílus).

Komárom, mint a végvárrendszer fontos eleme szintén erősítést kapott. A már meglévő erődítések és földsáncok átépítésére Pietro Ferrabosco tervei alapján elkezdődtek a korszerű erődépítkezések. A főbejárat fölött látható tábla szerint 1550-re készült el a komáromi Öregvár új-olasz stílusban. A fülesbástyákkal ellátott „teknősbéka” alakzat kihasználva a Vág és a Duna jelentette természetes védelmi vonalat, ezzel bevehetetlenné vált. Alacsony falai kőből és téglából épültek. Kívülről földsánccal megerősítve pedig könnyebben ellen tudott állni az ostromfegyvereknek.

Komárom, Paolo Forlani metszete, 1567

Karthaune-ágyú, amivel Komárom is fel volt szerelve a korszakban

A harminc éves háború (1618-1648) újabb fejlesztéseket hozott a hadászatban. II. Gusztáv Adolf svéd király tovább fejlesztette az orániai hadrendet és az 1630-as évekre a kor leghatékonyabb seregével rendelkezett. Kialakult a professzionális katona, aki fegyelmet tanult és komoly kiképzést kapott illetve egyenruhát hordott. A hangsúly a lövészeken volt, akiknek a tűzgyorsaság növelése volt a fő céljuk. A 17. század végére a svéd harcászatból fejlődött ki a vonalharcászat, amely uralkodóvá vált Európában. A pikások és a lövészek keveredéséből alakult ki a szuronyos puskás fegyvernem. Az orániai és a svéd lovasság nehéz felszerelésén jelentősen könnyítettek, a császári seregnél pedig megjelent a könnyűlovasság. A török ellenes harcokban a könnyűlovasságot (magyar könnyűlovas elemek) felderítésre, portyázásra és rajtaütéseknél könnyedén lehetett alkalmazni. Megjelent a lovas és a gyalogos közötti átmenet, a dragonyosok, akik lóháton közlekedtek, de a gyalogság fegyvereit használták.

II. Gusztáv Adolf svéd király

A tüzérség az ezt megelőző korszakban még nem volt önálló fegyvernem. A lövegeket a lövedék súlya szerint kezdték csoportosítani. A csatatereken 6-12 fontos lövegeket alkalmaztak. Általában egy tömegben alkalmazták a lövegeket, így hatalmas ütegek jöttek létre, amelyek visszavonulás során sokszor az ellenség kezére kerültek. Ekkor a tüzérek még nem számítottak katonának, inkább mesteremberek voltak, akik megfelelő fizetségért vettek részt egy-egy csatában. Az öntési technika tökéletesedése könnyebb és pontosabb ágyúk gyártását tette lehetővé. A franciák korszerű kerekeken szállítható ágyúkat készítettek, ez lehetővé tette a csata közbeni pozicióváltást is. A töltés még mindig nehézkes és hosszadalmas volt. A fő problémát az ágyúk felforrósodása jelentette, mert ilyenkor könnyebben megrepedtek és felrobbanhattak ezért pihentetni kellett őket. A folyamatos európai háborúk arra sarkallták a résztvevőket, hogy könnyebb, mozgékonyabb mégis nagyobb hordtávolságú, pontosabb és rombolóbb lövegeket fejlesszenek ki, ami nem csak a tábori tüzérséget, hanem a haditengerészetet is fejlesztette.

II. Gusztáv Adolf a tüzérség fejlődése terén is meghatározó volt. A korábban használt nagy tömböt felosztotta a dandárok térközei között, így közvetlenül tudták a gyalogságot támogatni. A könnyű lövegek révén sokkal mozgékonyabbá váltak és szervezetileg is betagozódtak a hadseregbe. A tüzérség elsőszámú alkalmazási területe a várharcok esetén volt. Megjelentek a nagyméretű 30-60 fontos mozsarak, tarackok és bombavetők. Orániai Móric ennek hatására dolgozta ki az ostromok elméletét.

Raimondo Montecuccoli (1609-1680) császári hadvezér (nem mellesleg Gyürky Alice szőnyi grófnő első férjének, gyermekei apjának őse), aki harcolt a harminc éves háborúban, majd később a török ellen, több kiváló értekezést is írt a hadművészetről. Az „Emlékiratok a háborúról” című könyvében a tüzérséget oly módon osztotta el, hogy a nehézlövegeket a gyalogság előtt és a két oldalán helyezte el, azért hogy egyenes és kereszttüzet adhassanak le anélkül, hogy a csapatokat akadályoznák. A könnyűlövegeket a szakaszok közé osztotta be, így nem kockáztatta meg, hogy baj esetén a teljes tüzérségüket elveszítsék. Fontosnak tartotta a megfelelő és egységes rendezési elvet a lövegek esetében. Ezelőtt különféle mesterek különféle méretű és kaliberű lövegeket gyártottak és nem volt semmiféle rendszer a használatukban. Különféle felhasználási módokra különféle lövegeket öntetett:

• ágyú (nehéz lövedék, közepes kaliber és csőhossz),
• csatakígyó (könnyű lövedék, hősszú cső és nagy kaliber),
• kamarás vagy harang alakú könnyűágyúk (közepes súlyú lövedék, rövid csőhossz).

Elkezdték alkalmazni a kartács lövedékeket is, ahol a szabályos ágyúgolyók mellett fémtörmelékeket és követ lőttek ki. Ez volt a repeszhatás elődje.

Raimondo Montecuccoli

A tüzérséggel foglalkozó első, 1650-ben kiadott jelentős könyvet Kazimierz Siemienowicz írta meg „Artis Magnae Artilleriae pars prima” (A tüzérség tudománya, Első rész) címen. Két évszázadon keresztül a legfontosabb tüzérséggel foglalkozó könyvnek számított szerte Európában.

A hadügyi forradalom vívmányainak és főleg a tüzérség megfelelő alkalmazásának köszönhetően a császári seregek a törökök fölé tudtak kerekedni és a század végére sikerült kiűzni őket Magyarországról. December 4. Szent Borbála napja, aki a bányászok mellett a tüzérek védőszentje is, így a tüzérnap adta az alkalmat a "háború istene", azaz a tüzér fegyvernem történetének egy fontos állomásának a bemutatására.

Ábrahám Tamás

Berecz Gyula 1894. október 20-án született Komáromban. Apja Berecz Alajos, Komárom vármegye tisztviselője, anyja Girch Franciska volt. Hat gyermekük közül ő volt az első és az egyetlen fiú. Iskolai tanulmányait a szülővárosában kezdte és már korán megmutatkozott a tehetsége. Rajztanár szeretett volna lenni, de a szobrászat is vonzotta.

Iskoláit Komáromban, ill. Győrben a fa- és fémipari középiskolában végezte. 1923-ban fejezte be ötvösművészi és szobrászati tanulmányait a budapesti Iparművészeti Iskolán, ahol Orbán Antal, Simay Imre és Pátzay Pál tanítványa volt, és hazatért Komáromba, de 1927-ig Budapesten is dolgozott, főleg mellszobrokat készített.

Hazatérve első nagyobb sikereit a Jókai Egyesület Szépművészeti Osztályának (JESZO) tagjaként érte el, Harmos Károly pedagógus-művész vezetésével. Ottani kortársai közé tartozott Lenhardt György, Reichenthal Ferenc, Nagy Márton és Antal, Bazilidesz Barna és Sándor, Staudt Mihály és Broczky Béla.

A Kultúrpalotában, a Jókai Egyesület székházában a fiatal művészek számára két állandó műtermet alakítottak ki, amelyben az elsők között kapott helyet Berecz Gyula és az ugyancsak Budapesten tanult Nagy Márton. 1926-ban a Jókai Egyesület ösztöndíjával négy hónapos tanulmányúton volt többek között Rómában és Firenzében. 

Ezt követően megnősült, feleségül vette Móré Erzsébetet.

Kiállított Olaszországban, Budapesten, Pozsonyban és Szlovákia számos városában. A kritika mindenütt a legnagyobb elismeréssel írt róla. A portrék mintázása mellett számos első világháborús hadi emléket is készített. Többek között ő csinálta a  komáromi katolikus hősi halottak emlékművét a Szent András templomban, és a zsidó hősi halottakét az izraelita temető ravatalozójában. Állandó betűvésnöke és betűaranyozója Ruzsicska Jenő volt.

Berecz Gyula a Szent András templomba készített kompozícióval (Szabó László fotója)

Egyik legismertebb alkotása a komáromi Jókai-szobor, a mely a Duna Menti Múzeum udvarán található. A szoborállítás ötlete már rögtön az író halála után (1904) felmerült, a Komáromi Lapok felhívására 1906-ban indult meg rá a gyűjtés. Az összegyűjtött pénz azonban elúszott a hadikölcsönön, később pedig politikai okokból nem állíthattak szobrot. Végül 1936-ban a csehszlovák hatóságok engedélyezték az újabb gyűjtést, ezúttal egy év alatt összegyűlt a szükséges összeg.

A Jókai Egyesület pályázatát Berecz Gyula pályaműve nyerte, aki korabeli öltözékben, mesemondóként mintázta meg Jókai alakját. A bronzszobrot Prágában öntötték, talapzatát Komáromi Viktor készítette haraszti mészkőből. Alapkőletétele 1937. június 20-án, ünnepélyes átadása pedig (melyen az akkori csehszlovák miniszterelnök, Milan Hodža is beszédet mondott) november 28-án volt.

A művész alkotás közben….

A szobor a határokon túl is elismerést hozott számára. 1945 után ezt a szobrot is eltávolították, de a ledöntött szobrok közül elsőként, 1952-ben visszakerült eredeti helyére. A szobrot Csütörtöki András és Mézes Árpád restaurálták 1999-ben.

A Jókai-szobor 1938-ban

1940-ben megbízást kapott, hogy a Vármegyeházán azt a kistermet, amelyben az 1938. évi  tárgyalások zajlottak, emléktáblával jelölje meg. A megbízást Berecz kapta, aki egy vörös márvány, imitált kandalló felső kiegészítő részét ábrázolja a trianoni kereszttel, a kereszt alatt három női alakkal, amelyek közül az egyik Szent István koronáját tartja, a másik a rabság láncait szakítja szét.

A Vármegyeházára készített emlékmű 

1948-ig Komáromban élt, ekkor kitelepítették. A mai Budapesthez tartozó Árpádföldön telepedett le, ahol egy korábban Magyarországra menekült lengyel család házát kapta meg.

Haláláig gyötörte a honvágy, hazaküldött leveleivel azt remélte, hogy az otthonmaradt művészbarátai, köztük az Érsekújváron élő, cseh származású, de magyarrá lett Csicsátka Ottokár segítenek neki a hazatérésben. Csak az jelentett neki némi vigaszt, ha időnként találkozott a hasonló sorsú földijeivel, köztük a Bazilidesz-fivérekkel.

Bencés tanárok emlékműve az észak-komáromi Szent Benedek Rendház homlokzatán (Berecz Gyula alkotása)

Egy napon egyik barátját szállította motorkerékpárján Budapestre, miközben egy kis időre megálltak ez egyik budai dombtetőn, hogy megcsodálják a főváros esti panorámájában. Az utolsó szavai ezek voltak: "Nézd milyen gyönyörű a fényárban úszó Budapest!" A szívéhez kapott és 1951. október 7-én meghalt. Végső nyughelye a csömöri temetőben található.

Pokornyi Gábor

Mély megrendüléssel fogadtuk a hírt, hogy november 25-én, 71 éves korában elhunyt  Czibor Írisz, Czibor Zoltán legidősebb gyermeke. 

Írisz szülei 1950. december 29-én kötöttek házasságot Budapesten. Öt gyermekük született, a legidősebb, Írisz volt 1951-ben, aki édesanyja, Gergely Írisz után kapta a nevét. Őt követte Erzsébet, Zoltán, majd Emese és Ildikó, az ikrek. Írisz keresztszülei Kubala László (1927-2002), az FC Barcelona világhírű focistája és felesége voltak.

A család 1957-ben Barcelonában telepedett le, ahol Czibor a világhírű FC Barcelona játékosa lett. Először a Capitàn Arenas 13-15. számú ház első emeletén laktak. Ez alatt helyezkedett el az a híres Kék Duna Bár, amelyet Czibor Zoltán az aktív futballtól való visszavonulás után, az 1960-as években működtetett. (A bár helyén napjainkban biobolt található.) Később a szülők szétváltak, a gyerekek pedig idővel önálló életet kezdtek. Írisz adótanácsadó lett.

Barcelona, 1957 körül, Czibor Írisz, mint elsőáldozó

A házaspár Írisszel a tengerparton (FC Barcelona fotója)

A Czibor család a Capitàn Arenas utcai lakásukban, Barcelonában, 1961-ben

Czibor Erzsébet és Írisz a Capitàn Arenas utcai egykori lakásukban, az 1961-ben készült karácsonyi fotó helyszínén állnak (Koltay Gábor fotója, 2021)

A Kék-Duna előtt. Balról a 2-3. a Czibor-házaspár

Czibor Erzsébet és Írisz az egykori Kék Duna Bár, ma Biobolt előtt (Koltay Gábor fotója, 2021)

Utoljára együtt Barcelonában, Czibor Zoltán hazaköltözése előtt. Állnak: Ifj. Czibor Zoltánné, Czibor Írisz, mellette unokahúga Czibor Irisz, ifj. Czibor Zoltán, ülnek: Czibor Ildikó, Erzsébet és édesapjuk

Írsiz többször is járt Magyarországon, többek között 1997-ben édesapja temetésén, majd 2019-ben, az édesapja születésének 90. évfordulójára rendezett emlékünnepségen.

Ekkor testvérével, Erzsébettel jött, akivel augusztus 31-én megtekintették a Czibor Zoltán Emlékszobát, amely a Komáromi Klapka György Múzeum kiállítóhelye. Ekkor nekünk ígérte azokat a relikviákat, amelyek még családja birtokában voltak. A kupákat és okleveleket Koltay Gábor és Vizeli Csaba hozták haza 2021-ben és napjainkban már az Emlékszobán láthatók. Örök hála ezért Írisznek!

Írisz és nagynénje, Mester Emilné Czibor Zsuzsanna a temetésen

Ifj. Kocsis Sándor, ifj. Kubala László, Czibor Erzsébet és Czibor Írisz édesapjaik képét mutatják az Emlékszobában, 2019-ben

Czibor Erzsébet, Számadó Emese és Czibor Írisz az Emlékszobában, 2019-ben

Írisz nyugdíjas korában a Barcelonához közeli Tarragona városban élt, itt érte a halál és itt helyezték örök nyugalomra 2022. november 27-én.

Drága Írisz! Őrizzük emlékedet, szeretettel gondolunk Rád. Nyugodjál békében!

Számadó Emese

Az írás Számadó Emese – Turi Zsolt – Szabó Csaba – Pokornyi Gábor: Czibor Zoltán (Komárom, 2021)  című könyv alapján készült.