Bár maga az Osztrák-Magyar Monarchia nem volt ott a gyarmatszerző országok között, az alapvetően a status- quo-t támogató külpolitikája okán mégsem csak puszta szemlélője volt az eseményeknek. Mindez legélesebben az ún. „Bokszerlázadás” leverésében való osztrák-magyar részvételben mutatkozott meg.

A „bokszer” angol eredetű elnevezés, onnan ered, hogy a századfordulón a kínai harcművészeteket nemes egyszerűséggel boksznak nevezték, így lettek a harcművészetek gyakorlói egyszerűen bokszolók. Az eredeti nevén Igazságos és Harmonikus Öklök Társasága mozgalmában keveredett a tradicionális harcművészetek gyakorlása, ill. az annak gyakorlása általi spirituális újjáéledés, a császári dinasztia- és az idegenellenesség (az idegenek egyre erősödő hatalma, a keresztény hittérítők és a keresztény kínaiak ellen) és az önbíráskodás (a mozgalom számos közös vonást mutatott a banditák ellen szervezett milíciákkal). A mozgalom Észak-Kínából indult, ahol a gyarmatosítók és a keresztény hittérítők tevékenysége miatt érzett elégedetlenség mellett még a század végén természeti katasztrófák is sújtották az elsősorban agrár-jellegű vidéket, tovább fokozva lakóinak elégedetlenségét.

A boxerek

A fordulópontot az jelentette, amikor a hatalmat de-facto gyakorló özvegy császárné, Ce-hszi, az udvar konzervatív részének támogatásával félretette az útból a reformpárti császárt, és így lett Kína tulajdonképpeni ura az egykori császári ágyas. (A császárné ugyanis először a császár, Hszien Feng alsóbb rangú ágyasai között kapott helyet, mivel azonban ő szülte meg az uralkodó egyetlen életbenmaradt fiúgyermekét, Tung Cse-t, hamarosan az első feleség lett és megkapta a Cixi nevet.)

 Kína és az imperialista hatalmak

Cixi a mozgalom széles körű támogatottságára hivatkozva nem állt útjába az akkor már a dinasztiával már nem is annyira ellenséges bokszereknek. 1900. május 30-án még engedélyt adott, hogy a (német, holland, USA, francia, orosz, brit, osztrák, japán) követségek védelmére egy 435 fős koalíciós különítmény (köztük egy tucat osztrák-magyar haditengerész a Zenta” cirkálóról) Pekingbe utazzon, ám mivel az udvarban nem bízó külföldi csapatok (köztük a „Zenta” közel 100 fős különítménye) 1900. június 17-én rövid ostrom után elfoglalták Dagu (Taku) erődítményeit - és egy ultimátumban követelték, hogy az udvar adja át a hatalmat a gyarmatosítóknak -, a császárné június 19-én ultimátumot intézett a nyolc külföldi követséghez, miszerint 24 órán belül hagyják el Pekinget.

A követségi negyed Pekingben 1900-ban

A követségek azonban nem bíztak abban, hogy az udvar biztosítja a szabad elvonulást így nem teljesítették a követelést. Ekkor a német nagykövet, Klemens Freiherr von Kettele báró egymaga, egyetlen segéd kíséretében elindult tárgyalni a császárnéval, ám útközben mandzsu (császári) katonák megállították és megölték. Erre a követségek elbarikádozták magukat. Területükön sok külföldi és keresztény kínai húzta meg magát. Június 21-én a császárné meghirdette a háborút az idegenek ellen, ezzel kezdetét vette a követségek elleni harc is. A déli tartományok azonban szövetségre léptek és nem teljesítették a császárné parancsát.

A pekingi koalíciós erők megerősítésére már június 10-én elindult egy 2000 fős kontingens Edward Seymour brit admirális vezetésével, de a lázadók által megrongált vasút miatt lassan haladt, majd Langfangnál,  a bokszerek és muszlim milicisták túlereje megállásra késztette az admirálist, aki kénytelen volt visszavonulni.

Mindeközben a koalíciós erők már nagy létszámú haderőt vontak össze a kínai partok mentén. Az Alfred Gaselee brit tábornok által irányított koalíciós csapatok július 17-én felmentették az ostromlott Tiencsin-t, ami mindössze 120 kilométerre volt Pekingtől. Az úton csak szórványos ellenállása ütköztek, végül augusztus 14-én brit katonák elérik a követségeket. Az özvegy császárné és kísérete 15-én elmenekült Pekingből. Ezzel a főbb események véget értek, bár hivatalosan csak augusztus végére verték le a lázadást.

A boxerlázadás és a szövetséges nemzetek hadviselésének térképe

Az események után az udvar kénytelen volt teret engedni a Tiencsin menti koncesszió területi növekedésének, illetve hatalmas összegű jóvátételt kellett fizetnie. Az orosz cár 1900 júniusában a bokszerek fenyegetésére hivatkozva 200.000 katonával gyakorlatilag megszállta Mandzsúriát. Ugyanakkor a nagyhatalmak feladták a Kína feletti közvetlen ellenőrzés doktrínáját, inkább a dinasztia közreműködésével növelték a befolyásukat, ami még egy évtized haladékot adott a Csing dinasztiának.

A koalíció (fametszet)

 Koalíciós katonák

Peking ostromát több napos fosztogatás követte. Parancsban egyedül az amerikai különítmény vezetője, Adna Chaffee tábornok tiltotta meg katonáinak a fosztogatást, de ez is hatástalan maradt. A brit tisztek cinikusan büszkék voltak arra, hogy a rabolt tárgyaknak szabályos árverést rendeztek.  A konfliktust övező kegyetlenkedések szinte minden beszámolóban ott vannak.

Maguk a boxerek is kegyetlenek voltak – ténykedésük tetőpontján több tízezer keresztény kínait, misszionáriust vagy egyszerűen csak külföldit mészároltak le –, de a megtorlás még rajtuk is túltett. A kortársak szerint különösen a német, japán és orosz katonák tűntek ki kegyetlenkedéseikkel. A német főerők későn érkeztek, hogy részt vegyenek az összecsapásokban, de a megtorlásból ők is kivették a részüket. II. Vilmos a Kínába induló német katonákat beszédében a hunokhoz hasonlította, innen ered az első ill. a második világháborúban a brit propaganda által rájuk akasztott gúnynév is. Az orosz és japán csapatok szabályosan porig romboltak egész falvakat, ahogy a konfliktust végigkísérte a tömeges nemi erőszak is. A francia parancsnok egyenesen az állította, hogy katonái „lovagias előzékenységből” létesítettek szexuális kapcsolatot a kínai nőkkel, nem pedig megerőszakolták őket.

A megtorlásra felbujtók között találunk misszionáriusokat, köztük William Ament-et aki a megrongált egyházi vagyonok utáni kárpótlás gyanánt, bátorította a gyanús személyek vagyonának elkobzását. Hudson Taylor viszont, akinek missziója a legnagyobb veszteségeket és károkat szenvedte a lázadás során, még a kártérítést is visszautasította.

Az eseményeknek komoly visszhangjuk volt a korabeli nyilvánosságban: az orosz katonák kegyetlensége egy időre az ottani rendszerellenesek kedvelt témája lett, a briteknél megágyazott a „sárga veszedelemtől” való félelemnek - és mint már fentebb említettük - a német barbarizmus mítoszának is.  

A boxerlázadás öröksége a mai napig ellentmondásos: a kora kínai nacionalizmus elmaradottnak és barbárnak tartotta, csak a 20-as évektől faragtak belőlük patrióta hősöket, ami (többé-kevésbé árnyaltan), ma is a követendő hivatalos álláspont, ugyanakkor egyesek szerint a kínai történelem egy másik jelentős eseményével kapcsolatban sincs ekkora különbség az egyes értelmezők között.

Röviden a Monarchia részvételéről: az Osztrák-Magyar Haditengerészet „Zenta” cirkálója tartózkodott Kínában az események idején, a hajó 100 fős kontingensének nagy része a Dagu-i erődök ostrománál harcolt (egyes források szerint Gaselee expedíciójában is részt vettek), míg egy tucat fő a követségeket védő erőkkel harcolt. Különböző források 12-15 főre teszik az osztrák-magyar halottak számát, ezek nagyjából harmada lehetett magyar. Az események hírére a flotta egy felmentő különítményt küldött, aminek vezérhajója a „Kaiserin Elisabeth” védett cirkáló volt, amit – mint arról volt már szó egyéb írásokban – később német gyarmatok védelmében ért utol a végzete. A különítmény már csak a lázadás leverése után ért kínai vizekre, viszont innentől kezdve mindig volt egy K. u. K hadihajó kínai vizeken, s az ő különítményük látta el a Pekingi követség védelmét. Az események után a Monarchia is hozzájutott egy kis – nagyjából 2/3 Vatikán területű – koncesszióhoz Tiencsin városában, ami hivatalosan 1917-ig fennállt. A hadizsákmány részei voltak azok az ágyúk is melyek ma a Hadtörténeti Múzeum udvarán láthatóak.

Az érdekesség kedvéért néhány név azok közül akik a boxerlázadásban részt vettek: Georg von Trapp (akiről már volt szó), aki a „Zentán” szolgált, Lucich Károly a Hadtörténeti Múzeum első igazgatója – ő a felmentő kötelékben szolgált – vagy az Egyedült Államok későbbi elnöke a fiatal bányamérnök Herbert Hoover aki az események idején Tiencsinben tartózkodott.

A tengerészeti gyűjteményben a bokszerlázadás emlékét négy pekingi misszióban készült fénykép és egy az Osprey Military sorozat témába vágó kötetének kiállítási célra felhasznált példánya őrzi.

Képek a boxerlázadásról a tengerészettörténeti kiállításban

Ölveczky Balázs

Kacz Lajos, a híres festőművész Komáromi Kacz Endre édesapja 1844. november 9-én Komáromban született a református nemes Kacz István és Tassy Teréz házasságából.

Kacz Endre, Kacz Lajosné, Kacz Lajos és Kacz Ilona az 1890-es években

Kacz Lajos az elemi iskolát szülővárosában 1851 és 1855 között végezte. Utána asztalos inasnak állt, de környezete rábeszélésére édesanyja tovább taníttatta. 1857. szeptember végén beíratta a helyi bencés gimnáziumba, ahova két évet járt. A következő két évet a német nyelv elsajátítása miatt a pozsonyi evangélikus líceumban végezte. Az ötödik és hatodik osztályt a pápai református gimnáziumban járta, majd a református teológián folytatta tanulmányait.

A Pápai Református Kollégium épülete egy régi képeslapon

A teológiai akadémia első évfolyamát Pápán végezte, majd barátaival együtt a pesti teológiára iratkozott át. 1868 tavaszán tette le az első lelkészi vizsgát. A következő, 1869/70-es tanévet ösztöndíjasként Hollandiában töltötte, az utrechti egyetemen tanult.

1870 májusában angliai, hollandiai és németországi utazást tett, majd édesanyja kérésére - a család nehéz anyagi helyzete miatt - hazatért szülővárosába, ahol rövid ideig tanításból élt, majd a városnál vállalt hivatalt. Minthogy eredetileg lelkésznek készült, de később kényszerűen pályát módosított, magát gyakran „pályatévesztettnek” nevezte. Kimondatlanul is lelkiismeret-furdalást érzett, amiért nem azt a hivatást választotta, amire rátermettnek érezte magát.

A világi pályán szépen boldogult. 1875-ben városi aljegyzővé, majd 1876-ban főjegyzővé választották. Közben Pápán elvégezte a jogakadémiát és 1873-ban jog- és államtudományi vizsgát tett. 1886-ban gazdasági tanácsnok, 1907-ben első tanácsnok és helyettes polgármester lett, e minőségben szolgálta a várost nyugdíjba vonulásáig, 1914. február 28-ig.

Március 1-től megkezdte nyugdíjas éveit. Aktív működése Komárom város igazgatásához kötötte, de a hivatali munka nem elégítette ki. Élénken részt vett a város társadalmi és kulturális életében.

Jókai Mór szülőháza

1881-ben a városi küldöttség tagjaként részt vett a pápai Jókai-ünnepségen. Még ugyanezen év augusztusában része volt Jókai komáromi szülőházának emléktáblával való megjelölésében.

Alapításától, 1880-tól főmunkatársa volt a Komáromi Lapok hírlapnak, melyet 1884. április 5-től 1885. december 25-ig Hídvégi álnéven szerkesztett is. Tagja volt számos egyesületnek, megírta a komáromi dalárda és az önsegélyző egylet történetét. A komáromi református egyház presbitereként, a református egyházmegye tanácsbírájaként, a Komáromi Népbank felügyelő bizottsága tagjaként, majd a bank elnökeként, a polgári leányiskola gondnokságának elnökeként és több egyesület vezető tisztségviselőjeként fontos szerepe volt Komárom polgári kori fejlődésében. A kitűnő szónok hírében álló főjegyző, majd polgármester-helyettes gyakran mondott beszédet a városi rendezvényeken, s képviselte a várost a nyilvánosság színterein.

1882. július 16-án hatásos beszédet mondott az önkéntes tűzoltóegylet zászlószentelési ünnepén, melyen számos egylet küldöttsége részt vett. 1889-ben tagja volt annak a Tátray József polgármester vezette küldöttségnek, amely azért utazott Budapestre, hogy a bel- és igazságügy-miniszternél emlékiratban követelje pénzügyigazgatóság felállítását Komáromban.

A Klapka-tér a szoborral az 1900-as évek elején, korabeli képeslapon

1894. október 10-én az újonnan kinevezett Komárom vármegyei főispán beiktatási ünnepélye első napján szerepelt. Mint városi tanácsos ő köszöntötte a Budapestről érkező főispánt, aki az újszőnyi vasútállomástól fényes küldöttség élén, a komáromi bandérium kíséretében érkezett a fellobogózott hídon át a Felső-Dunasoron, a Halász és Nádor utcán, a Fő téren és a Megye utcán át a megyeháza elé.11Jelentős beszédet mondott 1896. november 15-én felavatott Róna József által készített Klapka György-szobor avatási ünnepségén.

Kacz és felesége, Dubány Imréné Nagy Katalin tulajdona

Kacz pipával, Dubány Imréné Nagy Katalin tulajdona

1909. június 7-8-án helyettes polgármesterként vezette a város küldöttségét, amely Antal Gábor református püspök papi szolgálatának 40 éves jubileumi ünnepségén vett részt. A jubileumon több mint 100 vendég tette tiszteletét. A június 8-án a református kollégium tanácstermében gr. Tisza István elnökletével megtartott ünnepi egyházkerületi közgyűlésen 36 küldöttség köszöntötte az egyházkormányzót.

Kacz Lajos, Nagy Ákos tulajdona

Egyháza szolgálatát egész életében fontosnak tekintette. A Komáromi Református Egyház presbitereként rendszeresen részt vett az üléseken, az egyházközség rendezvényein. 1909. április 12-én ő tartotta az ünnepi beszédet Konkoly Thege Béla főgondnok 25 éves egyházi szolgálatának „örömünnepén”.

1909. október 31-én „hatalmas szárnyalású emlékbeszédet” mondott a reformáció és Kálvin János születésének 400. évfordulója ünnepén, melyet a Komáromi Református Ifjúsági Egyesület rendezett.

Sírja a komáromi református temetőben

A Komáromi Református Egyházmegye 1913. július 23-án számvevőségi taggá, két évvel később, 1915. július 28-án egyházkerületi világi képviselővé választotta. 1916-ban az egyházkerületi lapnak is külső munkatársa lett. Rövid betegség után, 1921. november 1-én hunyt el, 3-án az egész város részvéte mellett helyezték örök nyugalomra a református temetőben.

Pokornyi Gábor

Új-Buda az Újvilág legismertebb magyar települése. Létrehozója Újházi (Újházy) László, az egyik leghíresebb amerikai magyar emigráns.

Újházi László

Újházi László régi nemesi család sarja, bölcsész és jogi végzettséget szerzett. 1848-tól Sáros megye főispánjává nevezték ki. A forradalom alatt a köztársaság kikiáltását célul tűző Radical Párt elnöke volt. Polgári kormánybiztosként tartózkodott Komáromban 1849 nyarától. Nevéhez fűződik az 5, 10 és 20 krajcáros "komáromi bankók" kiadása.

A világosi (szöllősi) fegyverletétel után a Klapka által védett komáromi várban volt Újházi is. Néhány társával megtagadták a komáromi kapitulációs okmány aláírását 1849. szeptember 27-én, ezért csak azzal a feltétellel engedték ki őket a várból, ha az országot is elhagyják.

Vinzezn Katzler: Komárom kapitulációja. Klapka és Haynau soha meg nem történt kézfogása.

A kapituláció aláírásával egyidőben „Amerikai Társaság” alakult Komáromban, amelynek elnöke Újházi László, pénztárnoka Mednyászky Sándor alezredes, jegyzője Kászonyi Dániel volt kormánybiztos, vezetőségi tagjai Esterházy Pál és Zichy Ottó ezredesek, valamint Pamutz György őrnagy lettek. A terv az volt, hogy Hamburgig egyénileg eljutnak, onnan pedig közösen átkelnek Amerikába. Megsegítésükre a hadipénztár maradványából Klapka 1500 forintot adott, s ezzel jelezte egyetértését.

Újházi családjával, a helyőrség 50 tisztjének kíséretében október 12-én hagyta el az országot, és 18-án érkezett meg Hamburgba. Itt találkozott egy Krajtsir Károly nevű orvossal, aki elmesélte, hogy a lengyel szabadságharc menekültjei Amerikába mentek, ahol a kongresszus ingyenföldet adományozott nekik. Valószínűleg ez adta az ötletet, hogy Taylor elnöktől ingyenföldet kérjen Újházi a magyar menekültek számára.

November 15-én szálltak hajóra, majd New Yorkba érkezve ünnepélyes fogadtatásban részesültek. Örömmel fogadták minden ország szabadságharcos menekültjeit, ebben szerepet játszott az is, hogy szükségük volt emberre. Közadakozásból létrejött a Hungarian House, ahol 50 ember részére tudtak szállást biztosítani. Kossuth megbízott amerikai diplomatájaként az volt a fő feladata, hogy elősegítse távozását Törökországból és földet szerezzen az emigráció részére. A küldöttség Washingtonba ment, azonban Taylor elnök konkrét ígéretet nem adott, feltehetően okult a sikertelen lengyel település alapítási kísérletből. Ekkor Újházi úgy döntött, hogy maguk cselekednek, és az egyik új tagállamba Iowaba mennek, ahol bőven adódott lehetőség kolónia létesítésére. Itt az éghajlat is hasonlított a magyarországi viszonyokhoz.

Mivel ingyenföldet nem kaptak, abban bizakodtak hogy legalább kölcsönhöz jutnak. Feloszlatták segélypénztárukat és mindenkire 80 dollár jutott. A hosszú út kezdetére azonban csökkent a lelkesedés, negyvenen New Yorkba maradtak és csak tizenegyen indultak útnak Újházival. Vonaton, hajón és postakocsin érkeztek meg Burlingtonba, ahol ökröket, kocsikat és lovakat vásároltak, amivel nekivághattak a vadonnak. Végül a Thompson folyó közelében megalakították New Budát (Új-Budát).

1912-es  újságcikk New Buda iskolásairól, ekkor magyarok már nem éltek a környéken

Újházi több levelet írt Kossuthnak, hogy jöjjön ő is ide és egységesítse ide az emigrációt. Jöttek is sokan, de a pionír élet nem volt vonzó és a kezdeményezés lassan megbukott. Újházi elhagyta a települést és egy másik település alapításával próbálkozott, szintén sikertelenül. Új-Buda magyar telepesei a század végére eltűntek. Felkereste Kossuthot amerikai látogatása kapcsán, Kossuth azonban nem támogatta a letelepedést.

Kossuth Nem Yorkban

Újházi ezt követően még egyszer visszament Európába konzulként, de végül visszatért Amerikába és 1870-ben vetett véget életének. 1879-ben a gyermekei hazahozatták maradványait Budamérre és újratemették.

Egy kis érdekesség: Több emigráns letelepedési kísérlet is történt Amerikában, nagyrészt sikertelenül. Például Packh János (aki felvette az Eszterházy Pál nevet hogy érvényesülni tudjon) telepeseket vitt Kanadába. Pach egyébként szintén megfordult Komáromban. 1886-ban megalapították Kaposvár, majd Esterhazy településeket melyek a mapi napig léteznek. A két történet között a különbség az, hogy Újházi emigráns politikusokból, katonákból akart egy új települést létrehozni. Ezek az emberek viszont nem a földműveléshez és a kemény pionír élethez voltak szokva. Eszterházy viszont telepeseket vitt, akik megtudtak élni a nehéz körülmények között is.

Esterházy és Újházi útvonala

Ábrahám Tamás

Közel 100 db Brigetióból (Komárom/Szőny) származó faragott síremléket őriz az Igmándi erődben helyet kapó – jelenleg sajnos zárva tartó – római kőtár, a Lapidarium Brigetionense és a múzeum – éppen költözés alatt álló - Brigetio kincsei c. állandó kiállítása. A sírsztélék, szarkofágok anyaga általában  mészkő, felületüket többsoros latin nyelvű, vésett feliratokkal és reliefes ábrázolásokkal látták el. Petronia Severina szarkofágja (Fotó: Ortolf Harl, 2015)

A rövidített szavakból álló feliratok számtalan adatot szolgáltatnak a helyi lakosok személyére, a város közigazgatási rendszerére, társadalmára, vallási életére vonatkozóan. A síremlékeken ugyanis feltüntetik az elhunyt nevét, foglalkozását, életkorát, valamint a síremléket állító személy nevét és elhunythoz kötődő – legtöbbször családi - kapcsolatát is.

A sírköveken keresztül megismerhetjük a 2-3. századi Brigetio egy-egy tisztségviselőjét, mint pl.  polgárvárosához tartozó városi tanács tagjait (decurio), a város legmagasabb rangú, a polgármester szerepét betöltő elöljáróit (duumvir), a katonaváros elöljáróit (curator), a pénzügyek ellenőrzésével megbízott quaestorokat, vagy a város egyik béljósát (haruspex), jósát (auspex), és természetesen katonáit, veteránjait is. A katonák többsége a helyben állomásozó legio I adiutrix-ben szolgált.

A síremlékeket általában a családtagok – szülők, házastársak, gyermekek – állíttatták az elhunyt hozzátartozójuk részére. A feliratok többsége D(is) M(anibus), azaz a halotti árnyaknak dedikációval, felajánlással kezdődik, a záróformulák ritkák.

Petronia Severina szarkofágjának feliratáról az alábbi adatokat tudhatjuk meg:

„PetroniaeSeverinae / innocentissim(a)e puellae / qu(a)e vixitann(os) XIII / C(aius) Petr(onius) Nu(n)dinus aug(ustalis) mun(icipii) / Brig(etionis) pater filiae dulcis/simae faciendum curavit”, azaz Petronia Severinának, az igen feddhetetlen leánynak, aki 13 évet élt. Apja, Caius Petronius Nu(n)dinus, Brigetio municipiumának augustalisa állította a síremléket az igen édes leánygyermekének (prof. Borhy László fordítása).

A síremlékek reliefes mezőiben leggyakrabban az elhunytat ábrázolják egyedül vagy családja körében, de megjelennek az elhunyt foglalkozását jelképező fegyver- és szerszámmotívumok, a halotti lakoma jelenetei, a katonai kitüntetésre utaló szalaggal átkötött koszorú, jellemző a rozetta és delfinábrázolás is. A szarkofágokon igen gyakori a feliratos mezőt keretező fáklyát tartó, vagy fáklyára támaszkodó gyermek, a szárnyas Erós ábrázolása.

Aurelius Plotianus, Lucius Artius Apollinaris és Caius Iulius Respectus síremléke (Fotó: Ortolf Harl)

A Klapka György Múzeum megalapítása óta négy szarkofág került feltárásra, három a Molajban, egy pedig a Mártírok út mentén. A molaji szarkofágok érintetlenek voltak, egy közülük feliratos is. A 1. sz. szarkofág felirata a következő:

D(is) M(anibus) // aeternae quieti per/petuae securitati / ob memoriam Aureliae / Carae quae vixit ann(os) / XXXIIII Aurilius (!) Sabi/nus tess(erarius) coniugi bene/merenti f(aciendum) c(uravit)

A halotti árnyaknak. Az örök nyugalomnak, a szakadatlan biztonságnak. AureliaCara emlékére, aki 34 évet élt, Aurelius Sabinus, tesserarius, érdemekben gazdagon elhunyt feleségének állítatta (a síremléket) (prof. Borhy László fordítása).

A szarkofágban fekvő elhunyt azonban már első ránézésre sem mutat női jelleget. A csontváz robosztus, hosszú, lábfejei csak visszahajtva férnek el. Mellékletei között pedig a késő római katonai viseletre jellemző hagymafejes fibula és övcsat egyértelművé teszi, hogy Aurelia Cara Kr. u. 3. század első harmadára keltezhető szarkofágját másodlagosan újra felhasználták késő római korban. Aurelia Cara csontvázát és mellékleteket eltávolították, és egy 51-54 éves minden bizonnyal germán származású  katonát temettek el benne.

Az 1998-ban, Molajban előkerült ún. 1. sz. szarkofág (Fotó: OrtolfHarl, 2015)

A kőtár zárva tartása és a kiállítás költözése alatt szeretettel ajánljuk Önöknek Borhy László, Vezető Komárom város római kori kőemlékeihez című, a múzeum gondozásában 2006-ban megjelent kiadványt.

Dr. Gátfalvi-Delbó Gabriella

A katonalovakra emlékeztek Komáromban október 16-án vasárnap, a császári és királyi 5. lovastüzérosztály emlékművénél.
A lovastüzérosztály 1908. április 6-án alakult a 5. számú hadtesttüzérezred korábbi lovasütegosztályából.
Ezrednapja :1866. június 27-e volt.
Az első világháború kitörésekor az osztály a 2. lovashadosztály állományába került beosztásra, a 3. hadsereghez, az északi hadszíntérre.

A lovastüzérosztály jelvénye

Először 1914 augusztusában határvédelmi feladatokban vettek részt a 2. lovashadosztály mellett, majd 1915-ben Litvánia legészakibb pontjánál harcoltak.

A következő évben Kelet-Galíciában harcoltak, majd a Dnyesztertől délre a Kerenszkij-féle támadásban vettek részt.

1918-ban Ukrajnában harcolt az ezred, eljutottak Odesszáig és Kherszonig is. Hősiesen küzdöttek, néha egyedül verték vissza támadásokat, súlyos veszteségeket is szenvedve. Krakowka őrnagy parancsnok például inkább a halált, mint a fogságot választotta, ezt a tettét még az oroszok is annyira nagyra becsülték, hogy Stanislauban katonai tiszteletadás mellett temették el és a 15. oroszhadosztály napi parancsában a halálát dicső példaként hozták fel a hősies kitartás példájaként.

1916-ban megváltoztatták a lovas tüzérosztályok számozását, annak a hadosztálynak a számát kapták, ahova be lettek osztva. Így az 5. lovas tüzérosztályból a 2. lovas tüzérosztály lett. 1916. április 29-én a tüzérosztály a 4. ütegét átadta a 2. honvéd lovas tüzérosztálynak. 1917-ben a lovas tüzérosztályokat, lovas tüzérosztagoknak nevezték el, majd lovas tüzérezredek lettek belőlük. 1918 elején az ezred új neve 2/K lovas tüzérezred lett.

A háború befejezésekor az ezred a Keleti hadsereghez tartozott. Mindenféle zavargás nélkül megtörtént az ezred felbomlása és a katonákat vasúton sikerült hazaszállítani.

1930-ban a cs. és kir. 5. (2.) lovastüzérosztály történetéről egy könyvet terveztek megjelentetni. Előtte egy kiegészítő füzetet adtak ki a bajtársak emlékére. „Mert a jó szellemiség, ami mindig is megkülönböztette a lovas osztályt, mindvégig megmaradt, amíg a meg nem érdemelt, keserű vég el nem érkezett.”

A tüzérosztály egész legénysége és altiszti kara Komárom megyéből  és a Kisalföldről származott, a tisztek magyarok és osztrákok voltak. Az osztály parancsnoka közelharcban esett el, és két ütegparancsnoka az első vonalban lelte a halálát. Több alkalommal az ütegek közelharcban is ellenálltak, bár nagy tiszti és legénységi veszteségek árán.

A cs. és kir. 5. sz. lovastüzérek emlékműve

Valószínűleg Komárom legelső első világháborús emlékműve a cs. és kir. 5. sz. lovastüzérek emlékműve volt, amelyet a bajtársak 1923. szeptember 30/31-én avattak fel egykori táborhelyük, a Monostori erőd árkásztáborának a közelében, a Bécs-Budapest Országút és a vasút között.

Az emlékmű az átadás idején

Az emlékoszlop két ellentétes oldalán lófej látható, tetejét lángnyelvek koronázzák. Felirata: NON OMNIS MORIAR. Külön táblán sorolták fel az elesett bajtársak nevét, ez azonban mára már olvashatatlan.

Ugyanakkor a Komáromi Klapka György Múzeumban őrzött kézzel írott lista és a már említett kiadvány alapján a következő nevek egészen biztosan szerepeltek rajta (bár a két listán szereplő nevek nem mindig egyeznek teljesen): Krakowka Károly őrnagy (kitüntetései: Leopold Rend a kardokkal, Vaskorona rend a kardokkal, Katonai Érdemkereszt kardokkal, Bronz Signum Laudis, Károly Csapatkereszt, Sebesülési Érem, Bátorságért Érem), Demuth János százados (Katonai érdemkereszt kardokkal, Ezüst és Bronz Signum Laudis kardokkal, Károly Csapatkereszt, Sebesülési Érem), Lassmann Arnold százados (Bronz Signum Laudis kardokkal), Radanovich Henrik százados (Katonai Érdemkereszt kardokkal, Ezüst és Bronz Signum Laudis kardokkal, Károly Csapatkereszt, Sebesülési Érem, Vaskereszt), Buschbeck Wolfgang (ezüst és bronz Signum Laudis, Károly Csapatkereszt), Seifert Lajos tartalékos főhadnagy (bronz Signum Laudis), Szűz Oszkár tart. főhadnagy, Fogd Lajos tart. hadapród, Haász Miklós tűzmester, Ehrenfeld Viktor tizedes, Fiedler János/Josef tizedes. 

A (sajnos feltehetően meg sem jelent) ezredtörténet már említett kiegészítő kiadványában felsorolt 5-ös lovastüzérek közül az alábbiaknál jelzik, hogy már meghaltak: Uherek Rudolf vezérőrnagy (Generalmajor); Krakowka Karl, Buschbeck Wolfgang, Csillaghy László, Demuth Johann,  Lassmann Arnold, Radanovich Heinrich, Felföldy Elemér dr., Grosner Friedrich, Lukács Simon dr., Seifert Hans, Santha Alexander dr., Haas Johann, Vogt Heinrich. Mint látjuk, a két lista között vannak átfedések.

Az emlékmű 1934-ben

Az emlékművet az 1960-as években, az árvízvédelmi töltés munkálatai miatt elbontották, ugyanis az itteni földanyagot a töltés céljára kitermelték. Még az elbontás előtt az emlékműről ismeretlen tettesek a névtáblákat leszedték és összetörték, a díszkerítést megrongálták.

1966 októberében az emlékművet a régi helyéhez közel felállították, az ezt követő években a Komáromi MÁV Fűtőház „Jókai” Szocialista Brigádja helyreállította: a süllyedést megszüntették, az obeliszket restaurálták, a díszláncot elkészítették. A brigád vállalta, hogy  az elesett bajtársak névsorát, megfelelően kezelt vaslemezre felíratják és azt az emlékművön elhelyezik, viszont a még élő bajtársak csak a tisztek nevére emlékeztek és nem tartották helyénvalónak, hogy a legénység nélkül tüntessék fel a neveket.

Az újra felállított (1967) és a már felújított és felavatott emlékmű (1971)

A bajtársak az újraállításra egy  67 x 75 cm-es márványtáblát készíttettek. A környezet parkosítása után 1971. november 10-én megtörtént az emlékmű újraavatása.

Az emlékművet 1999-ben a Magyar Lovaskör, Komárom Város Önkormányzatával közösen felújította. Azóta hagyományosan minden év októberének második szombatján koszorúzási ünnepségen tiszteleg a magyar lovas mozgalom és a város közönsége a hősi halottak és a katonalovak emléke előtt.

Az emlékmű újraavatása 1971. november 10-én. Jobbról a 2. Keresztszeghy György, egykori lovastüzér

Az emlékmű újraavatása 1971. november 10-én

 Számadó Emese

A bejegyzés a Számadó Emese - Bálint Ferenc - Turi Zsolt - Pokornyi Gábor:  Komárom, komáromiak, komáromi alakulatok az első világháborúban (Komárom, 2018) című múzeumi kiadvány alapján készült.

Alapi Gyula 1872. október 20-án, ma 150 éve született Komáromban. A múlt század elején fontos és sokrétű munkát végzett levéltárosként, a komáromi Muzeum Egyesület történelmi osztályának titkáraként, majd a Jókai Egyesület létrehozójaként. Rengeteg kutatási anyaga és publikációja jelent meg. Az alábbiakban egy kevésbé ismert, de annál érdekesebb témáját mutatom be szemléltetve néhány múzeumi tárgy segítségével.

Komáromi Kacz Endre: Alapy Gyula (Duna Menti Múzeum gyűjteménye)

A 19. század második felében felgyorsult Brigetio szisztematikus kifosztása, köveinek újra felhasználása az építkezéseken. Ebben az időszakban hőskorát élte a régiségkereskedelem, amiből a helyiek megpróbáltak hasznot húzni. A profit növelése érdekében csontfaragó, majd a későbbiekben kőfaragóműhelyt hoztak létre, ahol a tudósokat is megtévesztő hamisítványokat készítettek.

 Kezdetleges csontfaragványok

1889-ben kerültek elő az első csontfaragványok, melyek kezdetlegesen egy-két emberfejet ábrázoltak. A faragóknak feltehetően egy eredeti római kori tárgy szolgáltatott mintát. A faragványokat felül kilyukasztották felakasztás céljából, funkciójukat tekintve fogadalmi áldozatul szánták. Ebből fejlődött ki az a díszesebb kivitelű faragványtípus, amelyen keresztbe a középvonalhoz képest szimmetrikusan több fejet helyeztek el. Minél több fej volt egy faragványon, annál értékesebbnek számított. A későbbiekben már 20,30,40,60 és akár 80 fejből álló faragványok is forgalomba kerültek.

A múzeumban látható csonthamisítvány az ún. Bodor-gyűjtemény része. A Bodor család az 1940-es években vásárolta meg a szőnyi Dobi családtól (a családi emlékezet szerint egyenesen Dobi Istvántól) ezeket a relikviákat. A gyűjtemény két részletben 2006-ban és 2020-ban került a múzeumhoz. A jobboldali nagyobb alak feltételezhetően Diana istennőt ábrázolja, a bal oldalon lévő alakok viszont fiktív figurák. A fejek számából ítélve ez egy közepesen drága faragvány lehetett.

Csontfaragvány a múzeum gyűjteményéből

A hamisításokhoz az alapanyagot a Vértesből hozott agancsok és a mészárszékek szarvasmarha csonthulladéka adta. A kifaragott termékeket marhatrágyában érlelték hónapokig, amitől a csont patinaréteget kapott, megsárgult és így sokkal réggebbinek látszott. A piac telítettsége miatt  egyéb használati eszközöket is faragtak (kanalak, tűk, gyűrűk), illetve figurális faragványok is előkerültek. Az elnyújtott fejű, torzó alakok után már állatalakok is jelentek meg.

A kereslet növekedése miatt a szőnyiek puhakő faragványokat is elkezdtek gyártani. A lágy kőzeteket vagy a műkőmasszát egyszerűbb volt faragni a mészkőnél. A múzeumban látható trónon ülő Jupiter hamisítvány, mellette pedig egy eredeti szobor, amely 2010-ben a Vásártérről került elő, sajnos csak töredékesen. Később nagyobb faragványokat is csináltak (oltárkövek, mérföldkő töredékek, síremlékek). Észak-Komáromban a Duna Menti Múzeumban található egy hamisítvány, ami feltételezhetően egy Mithras relief másolata. Az eredeti eltűnt vagy elpusztult, így a hamisítványnak köszönhetően lehet következtetni arra, hogy a 20. század elején még volt egy ilyen eredeti relief.

Trónon ülő Jupiter és az eredeti minta

A lebukáshoz az vezetett, hogy elkezdtek feliratokat is használni a faragványokon. Ezeken viszont sokszor nyelvtanilag helytelen latin szavakat, rossz rövidítéseket használtak. A szőnyiek ezeken a feliratokon megörökítették a legio V., VI., XII., XVII. és a XXV. adiutrix-et is. A probléma az, hogy ebből a legióból csak kettő volt (Brigetio, Aquincum). A császárfeliratok sem sikerültek tökéletesen, amire a legjobb példa Caligula nevének a megjelenítése. Hivatalos formulában egészen biztosan nem fordulhatott elő így a neve, hiszen ez csak a gúnyneve volt.

A hamisítók ószőnyi parasztok, faragópásztorok voltak. Megbízójuk két gazdaember Csaplár József és veje Lipták (más források szerint Lipót) János volt, illetve Löwenstein Antal telekkönyvvezető működött a háttérben eszmei mozgatóként. Csaplárék gondosan elásták a romok közé a hamisítványokat és megmutatták a gyűjtőknek hol találják meg ezeket. Szőnyben így közel 20 évig működött a hamisítóműhely, amiből az üzemeltetőknek sikerült meggazdagodniuk. A valódi brigetiói leletek mellett a hamisítványok is megtalálhatóak európaszerte magán- és közgyűjteményekben egyaránt. A Nemzeti Múzeum óriási mennyiségben vásárolt ezekből a tárgyakból amikor még az eredetük vitatott volt. Közel 3000 hamis csontfaragvány volt ismert 1915-ben, amikor Alapy Gyula, mint a komáromi Jókai Egyesület múzeumának az igazgatója összefoglalóan értekezett a jelenségről. A csalás kiderülésekor a múzeumokban egyszerűen csak megváltoztatták a feliratokat vagy a tárgyakat a raktárakba helyezték, mint ószőnyi népi faragványok.

Ábrahám Tamás

A Bihar megyei Nagyváradon született 1804. október 19-én egy vagyontalan katolikus magyar nemesi családban. Gyermekkorát szülővárosában töltötte, ahol utca viseli a nevét, szülőházát pedig emléktáblával jelölte meg a hálás utókor.

Már 15 évesen katonai pályára lépett, szolgálatát az osztrák császári hadseregben kezdte hadapródként. Előbb tüzér-, majd huszáralakulatoknál szerzett érdemeket. Súlyos betegsége miatt korán, már 1847-ben nyugállományba kényszerült. Ekkor kapitányi rangot viselt.

A Bánságban, Zsombolyán élt, amikor a pesti forradalom híre eljutott hozzá. Már áprilisban jelentkezett a nemzetőrségbe, ahol őrnagyi rangot kapott. Kiss Ernő és Damjanich János oldalán harcolt az ellenünk támadó délvidéki szerbek ellen.

1848 júniusában a nádor a Pest megyei lovas nemzetőrség őrnagyává és parancsnokává léptette elő. Itt azonban csak rövid időt töltött, betegsége miatt újra visszatért a Bánságba. Nagykikinda kamarai biztosa volt, s egyidejűleg ő szervezte az ottani nemzetőrséget is. A novemberben kiújuló harcokban alezredesi rangban újra fegyvert fogott egy nemzetőrdandár élén. Kikindát a betörő szerb határőrök túlerejével szemben nem sikerült tartania, s előbb Nagyjécsára, majd Nagybecskerekre vonult vissza. Csatlakozott az időközben a Bánátból teljesen kiszoruló Damjanich hadseregéhez. Ekkor léptette elő a hadügyminisztérium ezredessé. Damjanich hadseregében újra egy dandár irányítását bízták rá. Szolnokról az ő vezetésével verték ki a magyar dragonyosok a császári erőket. E fényes hadi tettéért katonai érdemrenddel tüntették ki.

Szolnoki csata. Than Mór festménye

Damjanich Duna–Tisza közti harmadik hadtestével együtt részt vett a szolnoki, tápióbicskei, isaszegi és váci csatákban, ekkor (április 5-én) tábornokká léptették elő. Részt vett a nagysallói, majd április 26-án a komáromi csatában is. Görgei Artúr táborában harcolt Buda ostromában. Az ószőnyi csatában, mint utóvéd játszott szerepet.

Közben 1849. április 14-én a debreceni református nagytemplomban az országgyűlés kinyilvánította Magyarország függetlenségét. A Habsburgok trónfosztásával szabadságharcunk a tetőpontjára jutott. Az osztrák reakció azonban szövetségesre talált az orosz cárban, és az összehangolt intervenciós támadás összeroppantotta a magyarok utolsó erőit.

Az első komáromi csata. Than Mór festménye

Nagysándor József a visszavonuló sereg hadműveleteiben is hősiesen helytállt, elsősorban Görgei Artúr hadseregének utóvédjeként. Fegyelmezetten engedelmeskedő, jó katona és független gondolkodású republikánus maradt mindvégig.

A vitákban gyakran foglalt állást Görgeivel szemben, s ez elmérgesítette kettejük viszonyát. Amikor 1849. augusztus 2-án Debrecen közelében Nagysándor József maroknyi serege megütközött Paszkievics sokszoros túlerőben lévő orosz főseregével, öt órán keresztül állt ellen hősiesen anélkül, hogy a közelben állomásozó Görgei két hadteste a segítségére sietett volna.

1849. augusztus 13-án Világosnál a magyar honvédsereg letette a fegyvert. A szabadságharcot vérbe fojtották. A résztvevők ellen kegyetlen bosszúhadjárat indult. A megtorlás Batthyány Lajos gróf budai, és l3 honvédtábornok aradi kivégzésével kezdődött. Nagysándor Józsefet a haditörvényszék felségsértés és hazaárulás bűne miatt 12 társával együtt halálra ítélte. A kivégzésre az aradi börtön udvarán 1849. október 6-án került sor.

Nagysándor ötödikként lépett a bitófa alá. „Ma nekem, holnap neked” – mondta a kivégzésen jelen lévő Karl Ernst hadbírónak.

Búcsúlevelét Nagysándor a nagybátyjának,  Nagysándor Imre kalocsai érseki orvosnak írta.

Nagysándor József búcsúlevele

A levél külön érdekessége, hogy október 6-án a hajnali órákban kelt, a vértanúk többsége már október 5-én megírta a búcsúlevelét.

A vértanúk többségéhez hasonlóan a kivégzés helyén temették el, s földi maradványai csak 1932-ben, a Maros megrongálódott töltésének erősítése idején kerültek elő.

Pokornyi Gábor

Johann Joseph Wenzel Anton Franz Karl Radetzky, az 5. Radetzky-huszárezred névadója 1766. november 2-án a csehországi Trebnicében (Trebnitz) született. Az állítólag magyar eredetű család a soknemzetiségű Habsburg-birodalom számos országában élt, a grófi címet nagyapja révén kapta nem sokkal születése előtt. Apját korán elvesztette, ezután nagyapja nevelte, az ő halála után a bécsi katonai akadémián tanult. Az intézményt 1784-es megszűnésekor kadétként belépett a Gyöngyösön állomásozó Caramelli vértesezredbe. Hamarosan alhadnagy, majd főhadnagy lett, először a török háborúban harcolt, majd a francia forradalom kitörése után a németalföldi és a rajnai fronton szolgált. 1796-tól erődítési munkákat vezetett Felső-Itáliában, közben pedig – többek között – a caldierói hadjáratban, valamint az eckmühli, asperni és wagrami ütközetekben ugyancsak bátorságával és leleményességével tűnt ki.

1798-ban megnősült, felesége 1854-ig állt oldalán, a házasságból három lány és öt fiú született, utóbbiak közül három az osztrák hadsereg tisztje lett.

1799-ben Beaulieu hadsegédjévé és a felderítők parancsnokává nevezték ki. Radetzky a századfordulóra már ezredes és több kitüntetés tulajdonosa volt, 1801-ben a Mária Terézia-rendet is megkapta. 1801 és 1805 között Sopronban állomásozott. 1805-ben Ulmba tartva érte utol a parancs tábornoki kinevezésével és Itáliában való áthelyezésével kapcsolatban, ahol Károly főherceg alatt részt vett a sikeres caldierói hadjáratban. A béke rövid éveiben a hadművészet klasszikusait tanulmányozta. 1809-ben Bajorországban és Felső-Ausztriában harcolt Napóleon ellen. 1809 és 1812 között vezérkari főnökként megkísérelte a csapatok és a taktika újjászervezését, de reformjai elbuktak a kincstár ellenállásán, így lemondott. 1813-ban főszállás-mester és a haditanács tagja lett, megkapta a Mária Terézia-rend parancsnoki fokozatát.

Radetzky 1840 körül

A koalíciós erők főparancsnokává kinevezett Schwarzenberg vezérkari főnökeként nagy szerepe volt Napóleon legyőzésében. 1814-ben a szövetséges uralkodókkal együtt vonult be Párizsba, majd velük együtt tért vissza a bécsi kongresszusra. A béketárgyalások során ő közvetített Metternich osztrák kancellár és I. Sándor orosz cár között, amikor a nagy formátumú személyiségek éppen nem voltak beszélő viszonyban.

Európára ezután ráköszöntött a béke, Radetzky pedig eltűnt a nyilvánosság elől. Sopronban és Budán állomásozott, valóságos titkos udvari tanácsosi rangot kapott, de katonai reformjai újfent kudarcba fulladtak. 1829. február 18-án lovassági tábornokká léptette elő I. Ferenc császár, és novemberben kinevezte az olmützi erőd parancsnokává.

Az idős harcost 1831-ben reaktiválták, amikor a Szent Szövetség Európája recsegni-ropogni kezdett. Radetzkyt az olasz egységtörekvések lázában élő Itáliába küldték, ahol leverte a pápai állam felkelőit. 1834-ben az itáliai osztrák haderő főparancsnoka lett, 1836-ban – hetvenévesen – megkapta a tábornagyi rangot. Korát meghazudtoló tetterővel látott hozzá csapatai kiképzéséhez, de a császári udvarnál újfent figyelmen kívül hagyták reformjavaslatait, sőt még pénzt sem biztosítottak serege számára. Így amikor az 1848-as olasz forradalom kitört, felkészületlenül ugyan nem találta, de súlyos hátrányban volt a felkelőkkel és a szárd-piemonti csapatokkal szemben. 

Radetzky tábornagy a novarai csatában (Albrecht Adam festménye)

1848 márciusában véres utcai harcok után kiszorult Milánóból, s egész Veronáig hátrált, de aztán újabb diadalok sorát aratta, s hamarosan újra elfoglalta Milánót. Sorra bevette a Közép-Itália kulcsát jelentő erődrendszer négy várát, s a fegyverszünet 1849 tavaszi felmondása után Mortara, majd március 23-án Novara mellett döntő győzelmet aratott a szárd-piemonti erők fölött, ezzel biztosítva Ausztriának Lombardiát, majd Augusztusban Velencét is. Érdemeiért megkapta az Aranygyapjas Rendet, az orosz cár marsallá, a császár pedig a Lombard-velencei királyság kormányzójává nevezte ki. A nagypolitikába sosem ártotta magát. 1857. február 28-án, 72 évi szolgálat után vonult nyugdíjba, élete utolsó éveit Milánóban, a császár által rendelkezésére bocsátott villában töltötte. 1858. január 5-én, végelgyengülés következtében halt meg.

Ferenc József császár-király 14 napos gyászt rendelt el a hadseregnél és a flottánál. 1858. január 19-én az alsó-ausztriai Kleinwetzdorfban, a Heldenber emlékhelyen ma is álló mauzóleumban temették el.

Nevét igazán idősebb Johann Strauss tette halhatatlanná, aki 1848-ban neki ajánlotta Op. 228-as indulóját. A Radetzky Marsch pillanatok alatt “slágerré” vált, s ma is az: a bécsi újévi koncertek hagyományos záró darabja, amelyhez a közönség a karmester intésére tapsolja a ritmust.

Valamint ha hinni lehet a legendának, a híres, nevezetes Wiener Schnitzelt is a nevéhez kötik. Bár nincs közvetlen bizonyíték arra, hogy valóban a tábornagy hozta magával a receptet Milánóból haza, és tette le személyesen őfelsége, Ferenc József asztalára, a szóbeszéd e tettet mégis neki tulajdonítja. És hát tudjuk, milyen a legendák természete, ha egyszer valamit a nép a szájára vesz, az isten sem mossa róla le.

A marsall volt a névadója az 1798-ban, Varasdon alakult Radetzky-huszárezrednek, melynek ezredparancsnoksága 1909-től Komáromban volt. Ferenc József rendelete alapján halála után az ezred örökre tulajdonosának, Radetzky tábornagynak a nevét viselte.

Laibachban (Ljubljana) 1852-ben, Prágában 1858-ban kapott szobrot, de a Monarchia 1918-as felbomlása után ezeket ledöntötték. Bécsben ma is áll lovas szobra a Hadügyminisztérium épülete előtt.

Budapesten a Bem József téren található egykori Radetzky-laktanya épülete műemlékvédelem alatt áll.

Pokornyi Gábor

A MÜNCHENI EGYEZMÉNY

1938 őszén Anglia és Franciaország vezetői késznek mutatkoztak arra, hogy „a béke megmentése érdekében” Csehszlovákia rovására kössenek kompromisszumot Berlinnel. Szeptember 29-én a négy kormányfő – Hitler, Mussolini, Chamberlain és Daladier – aláírta a müncheni egyezményt, amelynek értelmében Németországhoz csatolták a Szudéta-vidéket. A konferencia a szlovákiai magyar kisebbség ügyével nem foglalkozott, de a szerződéshez csatolt pótjegyzőkönyvbe bekerült, hogy „amennyiben a Csehszlovákiában élő lengyel és magyar kisebbségek problémáját az érdekelt kormányok három hónapon belül egyezség útján nem rendeznék, a kérdést a ma összegyűlt négy nagyhatalom kormányfői újabb értekezleten tanulmány tárgyává fogják tenni.”

A magyar elképzelés szerint Magyarországhoz kellett volna csatolni az 1910-es népszámlálás szerinti magyar többségű csehszlovákiai területeket, Szlovákia és Kárpátalja fennmaradt részén pedig népszámlálás megtartását javasolták. 

A komáromi tárgyalások

A müncheni egyezmény kiegészítő nyilatkozata értelmében magyar-csehszlovák tárgyalások kezdődtek Komáromban 1938. október 9-én. A magyar kormányt Kánya Kálmán külügyminiszter és Teleky Pál gróf közoktatásügyi miniszter képviselték. A csehszlovák kormány részéről kiküldött bizottságot Jozef Tiso (1938. október 7-től az első Szlovák Köztársaság elnöke) és Párkányi miniszterek vezették.

A tárgyalásokat egész Dél-Szlovákiában nagy figyelemmel kísérte a lakosság, s a remélt határváltozás reményében több községben zajlott békés felvonulás, amely során a lakosság elénekelte a korábban tiltott magyar Himnuszt és kitűzte a magyar nemzeti lobogót.

A csehszlovák delegáció különvonaton érkezett Észak-Komáromba, a magyar küldöttséget és a külföldi laptudósítókat a Zsófia és a Szt. Imre gőzös, valamint hatalmas túraautók hozták Budapestről Dél-Komáromig.

Az Erzsébet híd déli hídfőjénél álltak le a gépjárművek és a kocsiból kiszálló Kánya Kálmán külügyminisztert és gróf Teleky Pál kultuszminisztert, Alapy Gáspár m. kir. kormányfőtanácsos, polgármester köszöntötte.

Alapy Gáspár polgármester köszönti a delegáció tagjait. Bal oldalt gróf Teleky Pál és Kánya Kálmán, jobb oldalt dr. Alapy Gáspár felolvas, jobbján Surányi Ferenc apátplébános; középen: Sári Imre református lelkész

A beszéd alatt a katonák eltávolították a híd közepén felállított spanyol lovasokat, vagyis a hídzárat, s a köszöntő után a delegáció autóba szállva folytatta az útját. A magyar delegációt tízezrek fogadták. A hét óra előtt nem sokkal a Vármegyeháza elé érkező Kánya Kálmán külügyminisztert Fülöp Zsigmond városbíró fogadta. A tárgyalások a vármegyeházán, a járási hivatal helyiségeiben és a kistanácsteremben folytak, de október 13-án reggel megegyezés nélkül abbamaradtak.

A magyar delegáció: jobbról a 2. Kánya Kálmán, mellette gr. Teleky Pál

A csehszlovák delegáció: középen Tiso elnök

A Tiso, illetve a cseh-szlovák kormány által felkínált önkormányzati jogok és csak Csallóköz átadása elfogadhatatlan volt a magyar fél számára, így mindkét fél Német- és Olaszország döntőbíráskodását kérte.

A tárgyalások emlékére 1940-ben emléktáblát helyeztek el az Vármegyeházán, Berecz Gyula komáromi szobrász alkotását. A táblából már csak a feliratos rész töredéke van meg.

Az első bécsi döntés

A komáromi tárgyalások kudarca után Magyarország és Csehszlovákia is a határkérdésben Németország támogatását szerette volna megnyerni. Mivel Anglia és Franciaország elzárkózott, Magyarország Németország és Olaszország döntőbíráskodását kérte. A német-olasz döntőbíróság 1938. november 2-án kezdte meg a tanácskozást a bécsi Belvedere-palotában, Ciano gróf olasz külügyminiszter és Ribbentrop német külügyminiszter részvételével. Magyarország képviseletében Kánya Kálmán külügyminiszter, Csehszlovákia képviseletében pedig Chvalkovszky külügyminiszter volt jelen. A meghozott döntés értelmében, bár Magyarország nem kapta meg az
elcsatolt területeit teljesen, de 12.400 km² és 1.000.000 lakos visszakerült az anyaországhoz. A visszatért lakosság 84,4 %-a vallotta magát magyarnak. Szlovákiában maradt Pozsony és Nyitra, de visszakerült az összes jelentősebb dél-szlovákiai és kárpátaljai város: Dunaszerdahely, Galánta, Érsekújvár, Komárom, Léva, Losonc, Rimaszombat, Rozsnyó, Kassa, Ungvár és Munkács is.

A BEVONULÁS KOMÁROMI ESEMÉNYEI

A Csallóköz megszállását a Temessy Milán altábornagy vezette 2. vegyesdandár hajtotta végre. A magyar királyi honvédség csapatai Doborgaznál és Medvénél pontonhidat emeltek és november 5-én átlépték a Dunát. Az átkelés után elindultak a csapatok a Csallóköz belsejében fekvő községek megszállására.

November 5-éről 6-ára virradóan megérkeztek Komáromba a magyar titkosrendőrség ügynökei és átkutattak minden házat azokban az utcákban, ahol Horthy Miklós kormányzónak és kíséretének a tervek szerint végig kellett vonulnia. November 6-ára, délelőtt 8 és 11 óra közötti időszakra a cseh katonai városparancsnok kijárási tilalmat rendelt el. November 6-án hajnalban 8 óráig a szervezőbizottság felállította a diadalkaput, a díszemelvényt, a lakosság virágokat és szőnyegeket helyezett ki az ablakokba és  kitűzték a magyar zászlót.

A cseh parlamenterek megjelentek az Erzsébet-szigeten, a magyar parlamentereket pedig Fülöp Zsigmond városbíró a városházára kísérte és ott megtörtént a város formális átadása-átvétele.  Háromnegyed 11-kor az utolsó cseh katonák és pénzügyőrök is elhagyták az Erzsébet hidat.

„Tizenegy óra előtt 3 perccel Boschéza alezredes katonásan odalépett a cseh őrnagy elé és német nyelven így szólt hozzá: Őrnagy úr, figyelmeztetem, hogy csapataink 3 perc múlva átlépik a régi határt s bevonulunk a városba. Kölcsönös néma tisztelgés, kézfogás, majd a cseh őrnagy kíséretével együtt levonult autójához és elhajtatott.”

11 órakor a magyar katonák felsorakoztak a híd közepén, „Előre!” felkiáltással eltisztították a spanyol lovasokat és virágesőben átlépték a volt országhatárt.

Az előörs bevonulása után az utászok nyomba hozzáfogtak a hídfőnél lévő betonfal elbontásához, hogy a túl keskenyre szabott átjárót kiszélesítse.

Délelőtt a magyar honvédek, a székesfehérvári vegyesdandár zenekara  kíséretében vonultak át a hídon és vették birtokba a visszacsatolt Komáromot.

A tömeg jelszavakat skandált: „Horthy, Horthy! Mindent vissza! Éljen Kánya! Éljen Teleki! Duce, Duce!”  A magyar bakák átgázoltak az Erzsébet hídon virágokból kirakott 1918-1938 alakzatba, majd átmasíroztak a Baross utca elején felállított Diadalkapun, melyen „Isten hozott” felirat állt.  A Szent András templom szintén feldíszítve várta az ünneplőket, a téren álló óra reklám-üvegeit piros-fehér-zöldre cserélték a „Magyar Hiszekegy” szövegével. Fél egykor a diadalkapunál váratlanul megjelent Imrédyné, akit Szíjj Margit fogadott és átnyújtotta neki az Imrédynek szánt virágcsokrot. Százhúsz magyar ruhás komáromi lány várta a kormánytagok érkezését.

Egy óra után megérkezett a magyar kormány Imrédy Béla miniszterelnök vezetésével. Megjelent Kánya Kálmán külügyminiszter, gróf Teleky Pál kultuszminiszter (cserkészruhában), Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter,  Bornemissza Géza iparügyi miniszter, Sztranyovszy Sándor földművelés-ügyi miniszter, Mikecz Ödön igazságügy-miniszter, Rátz Jenő honvédelmi miniszter stb. Félkettő után megérkezett Horthy Miklósné két fiával, Scholtz Andor folyamőrségi őrnagy kíséretében.

Horthy Miklós kormányzó délután 1 óra körül érkezett a dél-komáromi Városháza előtti térre, nagy fekete nyitott kocsin, Mercedesen. Ott felült a fehér lovára és a Horthy Miklós (ma Mártírok) út – Igmándi út vonalon, testőrei kíséretében lovagolt át a hídon.

„Horthy Miklós, Magyarország Kormányzója, a legdaliásabb magyar katona …. fehér lovon a magyar nemzeti hadsereg felvirágzott csapatainak élén a Klapka-induló és a Magyar Himnusz hangjai, a házakat, utcákat, tereket szorongásig megtöltő emberáradatnak egetverő üdvrivalgása közben bevonult az ősi Komáromba.”

Komáromban három ifjú hölgy: Kecskés Sára, Kállay Éva és Gőgh Gizella fogadta. Elsőként Kállay Éva köszöntötte: „Főméltóságú kormányzó Úr! Húsz év álma vált valóra ebben a szent pillanatban az itt élő magyarságnak, hogy ismét a hős magyar nemzeti hadsereg léptei alatt remeg ez a föld […]A földet bitorolhatták ugyan, de a mi szívünket a magyar haza iránti szeretettől és ragaszkodástól eltéríteni egy pillanatra sem tudták. Hűségünket tisztán megőriztük s ennek az elszántott magyar ugarnak színes virágaival együtt ebbe a csokorba kötöttük.”

Horthy Miklós kormányzót Kecskés Sára, Kállay Éva és Gőgh Gizella köszöntik

A Városháza előtt Imrédy Béla miniszterelnök, majd Fülöp Zsigmond városbíró mondott üdvözlő beszédet: „Húsz nehéz, szenvedésekkel, megaláztatásokkal teljes esztendő minden könnyes bánata vált e mai napon végtelen örömmé, kifejezhetetlen hálává és rendületlen bizalommá lelkünkben, amikor vitéz hadseregünk felszabadító csapatai élén Főméltóságú Kormányzó Úr Komárom ősi földjére lépett. […] A világtörténelemben példátlanul álló igazságtalanságot tett jóvá az a döntőbíróság, amely nemzetünk két hatalmas barátja: Olaszországnak és Németországnak akaratát juttatta érvényre … E döntés hozta meg Komárom fölszabadulását is az alól a kereszt alól, melyet Trianon vállaira rakott. […] Magyar volt a város ezer éven át, magyar maradt a legsúlyosabb időkben is, magyar lelke, magyar szelleme megtartotta magyar nemzetének.[…] A mi visszacsatolásunk nemcsak hazánk megnagyobbodását jelenti, hanem jelenti azt is, hogy örök időkre visszatérünk nemzetünkhöz és hazánkhoz.”

Az üdvözlő beszédek után - melyeket számtalan éljenzés szakított meg - Horthy Miklós kormányzó szólt a komáromiakhoz:

„Nehéz szavakba foglalni azt az érzést, ami eltölt ebben a történelmi pillanatban. Húsz súlyos esztendő után először lépek seregünk élén a Felvidék felszabadult földjére. Hozom hazatérő testvéreinknek az egész magyarság szeretetét.[…] Az idegen uralom idejében kemény magyarnak lenni, becsület dolga. Komárom kitartott magyar becsületében és ma az ősi Szent András-templom tornyán újra a mi zászlónk leng. Köszönöm e város falai közül a Felvidék hűségét, szeretetét, kitartását és kiváló vezéreinek a feltámadásba vetett tántoríthatatlan hitét.”

A kormányzó szavait hatalmas ováció követte, majd „a katonazenekar rázendített a Himnuszra. Mély méltósággal énekelte a tömeg a magyar nemzeti imádságot, hiszen ez volt az első alkalom húsz év óta, hogy szabadon, gumibot nélkül énekelhette az utcán, honvédzenekar kíséretével.

Ezt követően egy magyar ruhás kislány, Bratkovics Rózsika verses köszöntője következett:

„Szép Magyarországnak gyermekei lettünk,
Még az ég is szebben mosolyog felettünk.
Idegen országnak mostohái voltunk,
De ma valóság lett, amiről álmodtunk.
Álmodtuk, hogy egyszer eljön ez az óra,
Félénken, suttogva, beszélgettünk róla.
De erősen hittük és biztosra vettük –
Szent, édes hazánkat sohasem feledtük.
És ma édesanyánk eljött végre értünk
Megnyertük, amit a jó Istentől kértünk.
Felvirradt szívünknek legnagyobb ünnepe,
Áldassék érte a magyarok Istene!” 

Végezetül a csapatok díszmenetben hagyták el a várost. Útjuk valóságos diadalút volt. Két oszlopba vonultak tovább a magyar honvédek Komáromtól: az egyik Gutáig ment előre, a másik Érsekújvár irányában Ógyalla és Bagota községeket szállta meg. A csapatok november 10-ig mindenütt elérték céljukat. Az élen határbiztosító századok és előrevont határbiztosító őrsök haladtak, melyek, miután elérték a határt, lezárták azt, és a fő közlekedési vonalakat is. A trianoni határokon nehézfegyverekkel megerősítve visszamaradt a határbiztosító zászlóaljparancsnokságok és őrsök egyharmada. A komáromi hidat a 2. vegyesdandár alárendeltségébe tartozó 2/II őrnaszád biztosította.

Számadó Emese

(Készült: Rabi Lenke-Számadó Emese-Turi Zsolt-Bálint Ferenc-Oláh Kálmán: Komárom. Helytörténet a kezdetektől napjainkig című könyv alapján)

Bolognában született 1658. július 10-én. Természettudományokat tanult, de élete során sokféle tevékenységet végzett. Volt földrajztudós, műgyűjtő, diplomata, utazó, hadmérnök, nyelvész-filológus, katona, kalandor, hidro-kartográfus, botanikus és régész is. Hírszerzőként tevékenykedett a törökök elleni háborúban. 1686-ban az osztrák hadsereg ezredeseként részt vett Buda várának a törököktől való visszavételében és Mátyás corvináinak megmentésében. A karlócai béke (1699) után rábízták az új határvonalak megállapítását és megjelölését. Részt vett a spanyol örökösödési háborúban, 1709-ben a pápai állam csapatainak parancsnokává nevezték ki. Idősebb korában Provence-ban élt. Még életében minden gyűjteményét, kéziratát és térképét Bologna városának ajándékozta, és ezzel lerakta a bolognai tudományos akadémia alapját.

Évtizedeken át hazánkban élt és munkásságát tekintve számunkra fontos adalékkal szolgál. Feltérképeztette a Dunát és összeállította a Duna mentén található vadon termő növények katalógusát. Az 1693–94. évi árvízről készült térképei és mederfelvételei a Duna első vízrajzi felvételei, amelyek az árvizek magasságára vonatkozó feljegyzéseket is tartalmazzák. A Duna történetére vonatkozólag gazdaságtörténeti és vízrajzi szempontból egyaránt forrásértékű munka. Műveit rézbe metszett táblákkal adta ki.

1684 és 1686 között járt a környékünkön, amelyről térképeket is készített. 1726-ban megjelent műve a Danubius Pannonico-Mysicus, melyben egy a szőnyi látogatásával kapcsolatos leírást is megosztott. „Komáromtól negyedórányira a Duna innenső partján Zen mezőváros előtt a földben sok üreg és nagy épületek romjai találtatnak.”

Szőny mezőváros (oppidum Zen) mellett árkokat, nagy épületromokat és egy általa Pannoniának nevezett római castrumot említ. Brigetiót sok korai forrás Pannoniának nevezi, innen ered a terület egy részének későbbi Pannonia-dűlő elnevezése. A szöveg mellé helyszínrajzokat is mellékelt, melyek inkább csak skiccek a szövegben leírtak szemléltetésére. Szőnytől nyugatra látszódnak a polgárváros romjai. A rajzon megfigyelhető a Tatáról induló római vízvezeték, amelyen keresztül a táborba vezették a vizet. Jól kivehető, hogy Szőnyt nagy mocsár vette körül, melyet a vízvezeték pillérsora osztotta ketté. Ez a Tata és Szőny között elterülő mocsár volt az, amely a török háborúk idején menedéket biztosított a helyi lakosságnak. Lecsapolását 1747-ben Mikoviny Sámuel végezte.

Látható a képen egy töltés, mely Füzitőt és az almási hegyeket köti össze. Ezen a töltésen hozták Brigetióba az almási kőfejtőből az építőanyagot. A töltés alatt két zsilip is megfigyelhető. Ezek egyrészt a tatai vizek a Dunába történő levezetéséről gondoskodtak, másrészt a római korban hadászati szempontból is jelentőséggel bírtak.

Marsigli vázlatai Szőnyről és a brigetiói római romokról

Láthatjuk hogy a római romok ekkor még jól kivehetőek voltak, elhordásuk majd csak a 19. században fog felgyorsulni. A 18. században Brigetióról több rajz és leírás is készült. Marsigli képi ábrázolása volt az első, amely megjelent. 1730. november 1-jén halt meg, halálának az évfordulóján ezzel a kis írással emlékezünk.

Ábrahám Tamás